Újra megértük a nőnapot,
Az idő sorolt, nem kapkodott!
*
Zamatos reggel,
Felébredtem boldogan.
Szívem csücske vagy!
*
Örüljünk a napodnak, köszönteni szándékozlak,
Főzz is egy jó kévét, hogy a csészéink koppanjanak,
Örüljünk a napodnak, köszönteni szándékozlak.

Édes! Te vagy nekem a nagy Ő, a NŐ!
Veled az élet, egy örömkereső!
Ma legyen élményünk, egy buja fürdő…
Óh! Most mond, mire... jóra gondolsz, Emő?

Tündérkém, Te angyalkám, galambom!
Boldog nőnap legyen minden napom!

Vecsés, 2016. október 3. – Kustra Ferenc József

(Vétkesek közt cinkos aki néma)

Nem bírom!
Nem bírom a szavak súlyát,
A képek nyers, bénító erejét.
Mintha valaki azt suttogná:
"Ez a Te életed is lehet még."

Igen, lehet!
Mert mi a különbség?
Mi a különbség a mi biztonságunk
És mások félelmei között? Egy határ?
Egy ideológia, ami tán nincs is?

És Én?
Én itt ülök a csendes szobámban,
Mintha a csendesség ártatlanság lenne,
A szomszédban pedig robban a világ,
Halál-eső zuhog ártatlan fejekre.

És a gyerekek?
A gyerekek önfeledten rajzolnak.
Ők még nem értik, mi a háború.
Rajzolnak napot, boldog családokat.
Jobb, ha nem is tudják, mily iszonyú.

Ők talán...
Ők talán még nem látják át!
De mi, kik tudjuk, mit csinálunk s miért,
Tétlenül nézzük, ahogy a jövőjüket
A szemeik láttára daraboljuk szét?

És Én?
Azóta is ülök a csendes szobámban,
Mintha a csend ártatlanság lenne,
A szomszédban pedig pusztulóban a világ,
Halál-eső zuhog ártatlan fejekre.

M. Laurens: Budatétény, 2025. július 25.

Szép Magyar hazám árnyas dombok ölén,
Zselic lankáin szellő rebben szelíden énfelém.
Rőt avar suttog hőseink nyomán,
Rónán délibáb ég a nyári nap alkonyán!

A Dunán fátyol ül, a lassú, kék idő,
Emlék száll, mint könnycseppben úszó mező.
Bércek vállán alszik a Kárpátok dala
Turulmadár szárnya alatt, mint védőangyala.

Piros, fehér, zöld szívünkben lobog,
Valahol az égen ránk hajolnak a csillagok.
Isten karja átkarol, ha elfogy már az út,
Magyar Hazánk Nemzet, s bennünk él a múlt.

Hadak útján, künn a fájó némaságban
Tengernyi csillagként hullik majd alája.
Vérpiros az alkony, s oly tiszta az álom,
Árpád fiai mi vagyunk s maradunk e tájon.

Ugar feketéjén némán áll a kereszt,
Feszület a vén határnál száz imádságot ereszt.
Hitünkben védő oltalom a kar,
Ha szél fú is a bérceken, a szívünk meg nem hal.

Zúg a szellő halkan, mint egy ősi dal,
Hunok árnya lép a ködben, s a múlt megszólal.
Bölcsőnk e föld, s ha eljön majd a vég,
Halni is csak így tudunk - igaz Magyarként!

Valahol a dombok mögött még szólnak a harangok,
Könnybe fúl a feszület, de megőrzi a tegnapot!
Árnyas erdők rejtekén egy régi dal vezet,
Bölcsőnk fölé hajol a csend, s megőrzi e Nemzetet.

Kárpátok ölében egy szelíd fény kigyúl,
Átkarol egy népet, mely nem száll el, csak megújul.
Csillagok közt írva áll: ki hű marad, az él,
Kárpátoknak karja véd, míg ajkad Magyarul beszél.

Szép Magyar hazám, ha el is takar a fátyol,
Valahol a csillagok közt mégsem leszel távol.
Bércek, dombok, rónák, mind egyetlen imánk:
Magyar szívvel élni és halni - ez a mi Hazánk!

Volt egyszer egy hitem az Emberben,
de felnőtt koromra itt hagyott cserben.
Becsaptak a tündérek, fájdalmat hagytak,
hófehér könnyeim az arcomra fagytak.
Ráébredtem: a gyermekkornak vége,
s meghalt a mesék varázsos szépsége.

Volt egyszer egy magányos ifjúságom,
barátok, sok-sok gyerek volt az álmom. Okultam,
nőttem, mint avar alatt a gomba,
csendesen bebújva saját magányomba.
Így teltek s múltak a jeltelen évek,
voltak szürkék, rövidek, s olykor szépek...

Volt egyszer egy Első, nagy szerelmem.
Lebegtem s lubickoltam önfeledten.
Nem láttam, hogy gyűlnek a fellegek.
Csakis én tehettem róla: meglehet.
Fájdalommá vált szerelmemnek fészke,
szakítás, magány, önvád lett a vége...

Volt egyszer egy boldog házasságom,
egy gyermekem - a többit már nem várom -
Felnőtté vált s immár saját életét éli,
szülei aggódását, köszöni, nem kéri.
Jó gyerek lett, támaszunk a korban,
megöregedtünk, s szívünk alig dobban.

Volt egyszer sok-sok múló évem,
a holnapot talán még békén megélem.
Ráébredtem: felnőttkoromnak vége,
rég elkopott mesém varázsos szépsége.
Talán szép volt, talán kerek, mint a hold:
Egyszer volt...

Pest - Buda, 2014. október 24-25.

Holnap is születnek majd, s meghalnak:
az emberek temetnek vagy mulatnak.
Holnap is lesz talán majd, ki apává válik,
és olyan, ki társra mindhiába vágyik.

Holnap is üres lesz sokaknak a tányér,
s lesz, akire némi tisztesség ráfér.
Holnap is hazug marad minden csirkefogó,
kinek szájából üres ígéret a kenyérnek való.

Holnap is szégyen lesz szegénynek lenni,
kérges kézzel földet túrni, deszkát szegelni.
Holnapra sem lesz még kétkezi becsület:
kapanyél szegényé, s gazdagé a szüret.

Holnap is ölnek az emberek és halnak,
és haragot vetve gyűlöletet aratnak...
Vajon holnap lesz-e, ki gyermeket áhít,
vagy anyai méhből világra jönni vágyik?

A holnapot el kéne feledni már Ma,
ez lehetne az Ember valós boldogsága.
Feledni a tegnapi haragot és gondot,
s nem a holnaptól remélni jobb sorsot.

Pest - Buda, 2014. szeptember 30.