Szófelhő » Napon » 5. oldal
Idő    Értékelés
Neked írom most ezt verset,
tudd, hogy mennyire szerettelek.
Kollégák voltunk, és barátok,
te voltál a legjobb, belátom.
Mindig dicsértél, és kedveltél,
és hosszabb életet reméltél.
Egy napon beteg lettél,
de te semmitől sem féltél.
Küzdök én! Mondtad büszkén,
de a betegség volt nagyon kemény.
Mindig jó csaj voltál és vakmerő,
Isten veled drága barátnő.
Reggel,ha felkelek,
mindig kéri a friss tejet.
Ha sírok,ha nevetek,
csak sejtelmesen lépeget.
Morzsi kutya mérgesen rámorog,
de ő csak a bajsza alatt édesen mosolyog.
Ha nagyon rossz napon van,
csak bájosan odabújik hozzám,és megvigasztal.
De ha mérges vagyok rá,
akkor ő sem kis pályázik ám.
Támad,és megkarmol,
hiszen a mi házunknál ő az Úr.
Nem szereti az egeret,
de hát ez ellen én mit tehetek?
Megfogja a tóban a halat,
ez a cicámnak a jó falat.
Meddig fog élni azt nem tudom,
csak azt, hogy Tom macskát mindig szeretni fogom.
Beküldő: Varga Anikó
Egy szép napon jöttél felém,
és mély álmomból felébresztettél.
Mert aludtak a vágyak,
mikor rádtaláltam.
Éreztem a reményt,és a fényt,
kedvesem légy hát örökre enyém.

Most már enyém vagy,
a szerelem elég nagy.
Kedves vagy és gyengéd,
édesem érted élek most már én.

Együtt leszünk este,reggel,
akkor is,amikor a nap felkell.
Veled élem le az életem,
s ezt köszönöm neked kedvesem.
Beküldő: Varga Anikó
Halálom után a harmadik napon
A mennybe mennék, ott állna a trón
És az Úristennek fensége előtt
Görnyedő háttal szólnék bűnbánón:

Születtem.
Sorsom világra hozott,
Parány lettem én, és égi szemek
Követtek végig földi utamon
S követnek most is, amerre megyek.

Bűnös voltam én, Istenem, bűnös.
Nem hulltam térdre senki előtt sem,
Pedig éreztem minden éjszakán
Nagy utat szántál Istenem nekem.

Nézz rám Isten, és látsz egy parányt
Aki a földön élni nem tudott,
Aki felhők közt viharral játszott,
S akinek drámai szerep jutott.

És Isten szava kegyelmet adna,
Igazat, szépet, boldogat, nagyot,
Mert tudja ő is, és tudja mindenki
Hogy bűnös voltam, mert:
Ember vagyok!
Beküldő: versek.eu
I.

A hajnal ég a háztetőkön;
A gyárba haj, előre!
Megyünk vígan, de roskadozva
Jövünk ki majd belőle.

Megyünk. Könnyű kosár kezünkbe,
Babos kendő nyakunkba,
Amerre járunk felvidámul,
Az utcza is nyomunkba.

Minthogy egy virágos erdő
Vonulna át az utczán,
Vidám kaczaj, mint a száz madárdal
Csendülne végig utján . . .

De este mindig összetörve,
Kéz, kézbe fogva, szótlan
Megyünk hazáig álmadozva
A csüggedt, néma sorban.

A gondtalan, víg utcza népre
Egy sóhaj, egy tekintet;
Megyünk temetni, - eltemetni
Bús, álmodó szivünket.

II.

Hány édes álom száll, viharzik
Egy lomha, szürke gyárba!
Oh, mennyi kincs van ott temetve,
Hány ifju szívnek álma!

És munka közt, mig rózsa hervad
A gyári lány arczáról,
Könyből, sóhajból, szőve készül
A myrtusz-ág, a fátyol . . .

III.

Mikor anyámat eltemettük,
Hideg volt, téli nagy hideg.
Üres maradt a ház utána
És rongyosak a kicsinyek.

A legnagyobb testvérkék közt
S a kegidősebb én valék.
Kenyeret adtam öt árvának
- Az enyém volt a maradék.

Egy ideig csak ment a munka,
Hanem egyszer csak érezém,
Hogy elszorul a mellem néha
A virrasztások éjjelén.

Aztán kissé köhögni kezdtem,
Majd láz gyötörte lelkemet,
De félig élve, félig halva
Átvánszorogtam a telet.

Tavaszra neki piroskodtam,
Panasz se kelt már ajkamon,
Majd jött az orvos és szelid, de
Szigoru volt a tilalom:

- A varrást abba fogja hagyni,
Dolgozni önnek nem szabad!
Vigyázni kell magára gyermek,
Nagyon nagy lesz az áldozat!

- Ne dolgozzam? s ezek az árvák
Hogyan élnek meg nélkülem
Az orvos rám nézett szeliden:
- Csak türelem, csak türelem!

Oh, türelem a lány erénye,
Aki szegénynek születik:
Jó fegyver az koldusoknak,
Mert senkit meg nem sebesit.

De vége volt a szenvedésnek,
Ő lecsókolta könyemet.
Ki megváltott a sirtól engem,
Az elveszité lelkemet.

Ti, akik becsülettel éltek,
Ne dobjatok követ reám,
A kicsinyek, ha nagyra nőnek
Majd megbocsátanak talán.

A kicsinyek jók, szépek lesznek,
Fehérek mint az angyalok;
Ha imádkozni megtanulnak
Majd üdvözűlök általok.

IV.

Szombat este

Harang kondul az udvar alján:
A heti munka véget ért.
A hét robotja elfeledve
A szombat este üdveért.

Aki szegényebb, elhagyottabb,
Szombatra az is felderűl:
Csicsereg mind a gyár előtt, mint
Fecskék a templomház körül.

S amíg hosszu széles úton
Tova sietnek párosan,
Szivükre könnyü bűvölet száll:
Ma este, szombat este van.

S a külvárosban, ott ahol már
Alacsonyabbak az ablakok,
Vár mindenkire, vár egy ifju
S szemük nevetve felragyog.

Találkoznak s kéz kézbe fogva
Mennek hazáig csendesen
A kapuban egy kézszoritás:
- Holnap vasárnap, kedvesem!

V.

Vasárnap

Jer, hagyjuk itt a fényes palotákat,
Hol egész héten küzdünk, dolgozunk,
Vedd kékvirágos karton kis ruhádat,
Ez az egy nap, csak ez a mi napunk.

Kalapod csokrát megkötöm bokorra,
Virágot tűzök a hajad közé
S a könyet is lecsókolom mind sorra,
Mi hat napig orczáid öntözé.

Ki az erdőre! Lombok enyhe árnya
Fölénk borul és hűs árnyékot ad,
Feledjük el egy kurta délutánra
A hétköznapi szürke gondokat.

Oh, nincs nekünk, nincs nagyratörő vágyunk,
Az ünnepünk is egyszerű nagyon:
Egy-két virág, mit mindenütt találunk,
Sütkérezés a sugaras napon.

Ah, holnap reggel uj robotba állunk
És hat napig kenyérért fáradunk
S mig hat napig a hetedikre várunk,
Verőfényről és dalról álmodunk.

VI.

Az ég azurja a magasban
Nyugodt derűvel mosolyog.
Járunk virággal tarka fűben
Mi koldusok, mi boldogok.

A remegő kék levegőben
Egy kis csicsergő lény lebeg
S fürösztve szárnyát napsugárban
Zeng a mezőnek éneket.

Mi nem dalolhatunk. Lezárta
Egy csók a szánkat csendesen
És dalra nyitni ajkainkat
Te nem tudod, - én nem merem . . .

VII.

Ha munka közbe megkap egy-egy ábránd
S szemedbe forró köny gyűl hirtelen,
Töröld le titkon, hogy ne lássa senki,
S folytasd tovább a munkát csendesen.

Szegény leánynak nem való az ábránd,
Szegény leányhoz csak a munka jó,
Mert, hogyha fáj is durvasága néha,
Becsületes a goromba való.

VIII.

Ha fényes utczán visz az utam néha,
Sietve járok s szivem feldobog:
A gazdagok, kik itt nevetve járnak,
És istenem, beh szépek, boldogok!

De sáros lesz a koldus szive itt csak,
Míg ragyogásról, fényről álmodik,
Sietni kell itt mindig a szegénynek:
Ki lassan jár, az hamar elbukik.





Beküldő: versek.eu
Népszerű fórum témák
Legfrissebb kommentek
Új témák