Dagad a Hold az égen
S az éj lábnyoma
Pattogva lépked
Párát tapos a bozótba

Suttognak az ágak
Leveleik közt a távolból
Hunyorognak a csillagok
E kései órában gondolataimmal
Egyedül vagyok

Arrébb a lombokban
Csalogány csalja
Füttyös társát párba
Hogy elűzze magányát éjszakára

Az idő nesztelen oson
A sötét árnyak közt
Visszaverődik az ablakon
S a csalogány kitartóan
Cifrázva udvarol

Álmatlan órában mesél az éj
A cserjésben éppen
Lopakodik a veszély
Majd hirtelen csönd
Zuhan az égből
Sűrű néma ború
A lombok sem sziszegnek
Hangtalan minden odú

Párával, holdsugárral elegyednek
Gondolataimba éket vernek
Megszakad a szófolyam
És
A csendben komótosan
Álmom léptei közelednek

De e percben
Még Veletek vagyok
Kik bennem
A múltból maradtatok
Hallgatagok.

Mit remélsz mondd, mikor feledni vágyol
mindent, mi bántott oly nagyon,
s mégis: mindennap arra ébredsz,
hogy könnyek folynak az arcodon?

Hiába űznéd mindenáron, mégis:
mindennap úgy jön el,
hogy pokollá teszi ébredésed,
s testedből szinte tűz lövell.

Felednél mindent. S tán megbocsájtasz
annak, ki ártott oly sokat,
de szemébe nézve szinte látod,
milyen hatalmas bűne van.

Mit remélsz, mondd? Lépj hát túl rajta!
Sok minden van, mi szebb lehet,
annál mi most van. Ne sajnáld többé
ami elmúlt, hisz jobb jöhet.

Hideg tél volt, és dideregve
ásítoztak a hajnalok,
dér lepte szárnyuk meglebbentve
bámultak be az ablakon.
Hűvös fényüket rám vetítve
végigszántottak arcomon,
mégsem fáztam. Hisz velem voltál,
s tested melege áthatott.
Hozzád bújtam. Te észre sem vetted,
mégis: annyira meghatott,
ahogy álmodban ott feküdtél
boldog mosollyal ajkadon.
Azt hittük akkor, úgy ébredünk fel
együtt majd minden hajnalon,
egymás karjában, önfeledten,
s ránk talál majd a nyugalom.
Most messze vagy. Nehéz a sorsunk.
Hideg ágyamban megfagyok.
Olyan jó lenne hozzád bújni,
s érezni, ahogy átkarolsz.
Tudom, hogy vársz, és épp úgy szenvedsz,
mint én, s egy derűs nappalon,
mardosó vágyad visszaűz majd.
Nem bírod soká. Jól tudom.

Ne kérd azt, hogy szeresselek újra!
Szívemben nincs többé helyed,
elmúlt a nyár, puszta, hideg tél lett,
szél süvít a néma táj felett.

Épp úgy tombol, ahogyan most bennem
a hirtelen feltört indulat,
Csillapítanám, de mindhiába,
az utolsó húr is elszakadt.

Ne kérd azt, hogy szeresselek újra
temiattad dúl most idebent
vad vihar, mely dühödt haragjában
ajkaimra fagycsókot lehel.

Hidegével testemet átjárva
hűvös, fagyos nyugalmat teremt,
megkönnyülök. Nem érdekel semmi.
Nem vagy már más, csak egy idegen.

Ki mondja azt, hogy nem gondol a múltra,
ha a néma csöndben felsóhajt az est,
ha gondjai gyűlnek hatalmas halomba,
s egyre rosszabb, és egyre nehezebb?

Ki mondja azt, hogy el lehet feledni
és a vállain habkönnyű pehely,
minden kis apró csöppnyi tévedése,
s nem húzza le a hatalmas kereszt?

Próbálna bár, de nehéz továbblépni,
s lábaira már hínárként tapad
a súly, s mintha ingoványban járna,
úgy roppan meg a gondjai alatt.

Ki mondja azt, hogy könnyű továbblépni
mintha nem történt volna semmi sem,
hiszen te látod, bármerre visz lépted
sötét árnyékba nyúl az esti csend.

Hosszú az út, és nehéz a lépés,
de te ne add fel! S mégis adj helyet
magad mellett, most bármilyen nehéz is
elhinned azt, hogy lehet még neked

könnyű álmod, mit nem téphet széjjel
gonosz ármány, és egyszer úgy jön el
álmaidban majd, mi nem vált valóra,
hogy majd megbékélsz, s nyugalmad leled.