Elkorcsosult éjszakák lépten-nyomon követik lelkemet.
De a sorstalanság messzire elkerült engemet.
Míg céltudattal élem az én apró életem,
A halál árnyéka sem fog utolérni soha, amíg a reményt éltetem.

Nem szolgáltam rá az elkeseredett bosszúra,
Eltűnt az az árnyék, ami szívemet szétzúzta.
Oly önző és tékozló dolgokat teremtettem,
Míg itt vagyok ezen a földön, bánni fogom, mert a harag itt van bennem.

Bárhogy is alakuljon az én kilátástalan jövőm,
Hagyok hátra jót és rosszat, amíg marad elég erőm.
És ha farkasszemet nézek ezzel az aljas világgal,
Akkor majd remélem, hogy a végítélet órájánál az örökkévaló elfogad minden egyes hibámmal.

Nem tudják megtörni meggyötört elmémet,
Nem fizetem meg könnyel, csakis vérrel az emléket.
Bárhol is keresnek, nem tudják, ki vagyok,
Hisz jószándékkal élek és rossz erkölccsel halok.

Felperzselt földeken, ragyogó hajnalon
Elkorcsosult éjszakák a múltamon és vállamon.
Nem múlik el a halhatatlan háború nyomtalanul felettünk,
De kitartunk a szeretteinkért, hogy ne harcoljanak és szenvedjenek helyettünk.

Balcsi partján fűben selymesen...
Remegek, hol a csók féktelen.
Fűzfa lombja takar,
Testem téged akar...
És a vágy, víznél is végtelen.

Balcsi partján oly' jó a fűben,
Vízparton: testben és lélekben.
Morajló a víz... csók!
Fűzfalomb és habcsók...
Vágyunk oly' nagy, mint tó felület...
*
Szellő simít, te puhán, s jobban,
És nyelved érint... nyögök halkan.
Tó suttog, csók hevít,
Csípőm ívben repít...
Karod ölel, már nincs múlt, most van...

Szellő minket simít, de jobban...
Nyelvek játszanak, ő nyög halkan...
Tó, csak nekünk suttog,
A csók heves... cuppog...
Karunk ölelgető, sóhajban...
*
Ringat a nyár, a part morajlik,
A bőrünkön verejték fénylik.
Forrón ölelkezünk,
Egy ritmust ver szívünk...
Hangom, parton messze visszhangzik...

Nyár szeret minket, víz morajlik,
Bőrünkön izzadás megfénylik...
Felsőfokban élmény,
Szívünk ver... ez élmény!
Kicsim hangja, echóként hallik...

Siófok, 2025. április 30. - Vecsés, 2025. május 1 -Gránicz Éva- írtuk: rom. LIMERIK- ben a "Balaton partján... 2." című versem két szerzős átirataként. A párosok: szerző-, és poétatársam: Kustra Ferenc József munkája.

Halott a csend,
amiben járok,
leomló falak közt
romok és átok,
sűrű por lepi
a régi utcát,
valaki cipel
egy kopott urnát.
Benne van a múlt,
a derűs emlékek,
elfeledett könnyek,
sajgó szenvedések.
Egy letűnt gyermekkor
csodás világa,
egy felnövekvő élet
naiv ábrándja,
benne van a jelen
szomorú világa,
s tán benne van
a remény is,
hogy nem éltünk hiába!
Éled majd egy új kor,
éled majd egy új világ,
nem lesznek romok,
nem lesznek sziklák.
Ahol már senki sem konok,
senki sem zokog,
s nem lesznek a porban
üres lábnyomok.
S félelem nélkül
járnak majd az utcán,
de valaki kezében
ott lesz kopott urnám.

Mint egy kar úgy óv a hegy.
Lent a táj sík, ám pár domb is van.
Hun, tót, dák, szláv nép él itt.
Dús a rét, és friss a víz.
Szép a völgy, és jó az íz.

Most itt nincs bús sors,
Old fel a bűnt, bajt mi bánt...
Nem lesz gát a múlt.

Áldd; mily szép e föld.
Hol jó szív, s tett van ott mind hont lel.
Nem kell a csel sem a per.
Itt mind csak nyer, nincs ki veszt.
Telt a kert, hol kéz nem rest.

Bár több nyelv szól itt,
De egy a sors mi ránk vár.
Nem hat ár e föld...

Ma már más szél fúj;
Ép ész kell, hisz kincs a társ-
Új tényt ír a kor.
Lásd a jelt, mert int a menny,
Vészt hoz a harc, s dúl a szenny.

Ne árts, és jót vess!
Egy az Úr és nem hagy el-
Út, s bölcs szer-e-tett!

Villan az asztalon két kiskanál,
dúdolnak egy kedves kis trillát.
A gazdasszony jön már, rájuk talál,
még közéjük tesz egy arany villát.
Hozza ételét, épp csak egy falás.
Kutya horkan, odaadja részét.
Az udvar feldúlva: eb kutat ás,
az asszony hozzávágja a csészét.
Behúzza farkát, bánatos szegény.
A nő feldúlva a konyhába megy.
Az eb làtja, hogy elmúlt a veszély,
A szőre sáros, gondolja mindegy.

Gazda, ha nézed, ne higgy az észnek!
Én szépnek látom, lásd te is szépnek.