Következményt hordoz magában
minden hétköznapi egyszerű tett,
s gondolat,
és bár , ha ereje megfeneklett
a hatás szekere
tova gördül a jövőbe,
hol a múltban elvetett mag
kalászba szalad.
Kalászba szalad
a múltban elvetett mag,
tova gördül a jövőbe
a hatás szekere,
és bár , ha ereje megfeneklett
a gondolat,
és minden hétköznapi egyszerű tett
Következményt hordoz magában!

Úgy gondolj rám, mint álomképre,
amely a múltban létezett
titokban, néha felvillanva
s aztán hirtelen elveszett.

Akire vágytál álmaidban
s mégis elűzted messzire
durva szóval, és büszke gőggel,
s nem maradt belőle semmi sem.

Kutatnád néma pillantással
s mások szemében úgy lesed,
azt a felcsapó, tiszta lángot,
mely a légtérben ott rekedt.

Hiába hazudsz minden éjjel
forró szerelmet bárkinek,
azt a nyugtató, tiszta érzést
nem leled többé senkiben.

Hiába dúskálsz földi jóban,
s ezernyi ízét élvezed
százezer forró ölelésnek,
mégsem pótolja semmi sem.

Az a vágy, amely benned szunnyad,
sosem aludt ki teljesen,
s bárhogy keresed más karjában,
nem csillapítja senki sem.

Ma még tagadod. De majd holnap
kínzó álmodban ott leszek,
s átkozni fogol minden percet,
amely hasztalan elveszett.

A holnap egyre közelebb ér
És ereimben a vér
Nyugtalanságot szül
Olykor
Súlyos lépteitől
Mint lápos talajon
Reng a föld talpam alatt
S egy részem a múltból
A régi kertben maradt

Ott ahol az első léptek
Homokba süppedtek
Békét árasztón
Illatozva virágok öleltek
Hol minden növény
Minden szeglet velem alakult
Ahol az évek emléke már
Foszladozott s megfakult

Most
Szürke, nyirkos, árnytalan a tér
A hangulat is csak bokáig ér
És a tél
Az ismerős fák között
Hunyorog az év küszöbén.

A fű a fa
S a kertnek minden zuga
Szívembe mar
A régi ház sem otthon már
Indulok hamar
A fűzfa még beint mint régen
De a poggyász útra készen

Egy darab a lelkemből
E kertben lett elásva
s most itt állok némán
A búcsú kapujába
Új idők vonata
Érkezik a peronra
Felszállok
Még egy rövid zutazásra

Észre sem vettem;
Az idő malmában
Rozsdás emlékek
Őrlődnek porrá
Minden pillanatban,
És oly kevés az
Mi megmenthető.
Ami megmarad,
... Azt
Fényesre csiszolgatjuk,
Hogy valami
Tükröződjön csillogva
A múltból,
Hogy valami
Ragyogjon bennünk.
A szemünkben
Fénylő csillagok
Várnak reánk;
Ahol ott van a múlt,
S a jövő;
Ami folyvást közeledő-
És
Csak mások szeretetével
Oda Fel
A lelkünk felemelhető.
Ott
A végtelen jelenben
... Most még minden hihetetlen.
Elvegyül a szellem
... Talán az Istennel.

Anyagtalanná vált szellemi lét
Hitre alapozott misztériuma
Hullámzik
Borzoló melankólikus fuvallattal
Az üres szoba
Áporodott falai között
Miután az öreg elköltözött.

A tegnapi szuszogás ritmusa
Csupán dobhártya-illúzió
Ahogy az eleven lépések alatt
Felszisszen a megkopott parketta .

Az örökkévalóság dimenziójába
Betekintett az utolsó pillanat
S a falakba ivódott múlt
Párologva szivárog
Az emlékek fakuló fényével.

Olykor szembesülünk
Viszolygó tiltakozás ellenére
A végtelenbe nyíló ajtó
Köszöbéről derengő ismeretlen
Titkokat rejtő félelem fagyos
Szívszorító leheletével.