Az üres lélek tükrében
Eltorzul a fény
Ingoványos illúzió
A kiszáradt remény
Az akarat csúcsa
Mély közönybe süpped
Ár sodorta dolcse-víta
Fájdalomba görnyed

Az üres lélek tükre
Mint az űr az éjben
Vagy megfagyott árnyék
A pislákoló fényben
A képvetület torz
Ahogy kifelé tekint
Viasz-arccal a gazda
Keserűen legyint

Keserűen legyint
Meggyötört testtel
Érzi-hiszi e lélek
Senkinek se nem kell
Matt-szürkére festett
Fénytelen a nappal
Kéz a kézben járnak
A melankóliával

Képzeletének rabja
A viasz arcú gazda
Zsugorodott lelkét
Ápolatlan hagyja
Balsorsát múltját
Szeszbe mártogatja
Illúziók tükrében
Tántorítatlan vallja
A szerencse elhagyta

Akarattal hittel
Az üres lélek-gazda
Szeméből a szikra
Az égig felpattanna
S mint királyoknak a csillag
Utat mutathatna
Lelkében a titkok
Ajtajának kulcsa

Az elárvult csigaház
Ropogva lapul
Egy luxus-divatjamúlt
Sáros cipőtalp alatt
És töredezett szimbiózisban
A száradás függvényével karöltve
Az enyészet aszfaltozott útjára
Lép.
Eddig tartott a lét.

Csigaházas korok rakódtak
Gyúródtak
Elvesztek
A taposó léptek alatt.

Vívmányok kitűzött célja
Mára már
Csak a jövőt zsugorítja!
Pedig ha...
Egyszerűen a természetben
A természettel
..áá......!?
Oda már nem tér vissza az ember!

Nézd
Az ablak keretében
Ragyog pár törött szilánk
A régi ház a távolból
Még csodaszép románc

Virágzó fák kertjén át
Néma sóhaj lengedez
Az úszó felhő a múltra
Könnyeket permetez

Nézd
Az éj csillagos vitrinéből
Felénk hunyorog a fény
Fogyó hold az ég peremén
Korunk tükre már szerény

Ezüst szirmú őszi hajnal
Pókhálóként itt remeg
Mosolyszemek kis ráncára
Az idő szüntelen pereg

Nézd
Füstbe szállt a nyár melege
Lomb korona zöld levele
S a lángos- izzó naplemente
Rejtve parázslik halkuló lelkedbe

Néma sóhaj lengedez
Ezüstszirmú őszi hajnalon
Kitekint pár szerény vágy
A fakuló lélekablakon

Nézd
Az ég peremén fogyó hold
Korunk tükrében mosolyt old
S a halkuló zengő dallam
Viszhangzik lépteink nyomában

Mint pókháló-szövevényes
Ódon,
Dohos üreg...
Fanyar-szagú,
Mosatlan üres üveg...
....olybá tűnik a megélt pillanat.
Ott,
Ahol a szegycsont mögött
Nem lakik már senki,
Csak tompán kalapál
A szívnek tűnő verkli,
S a kasban túlárad a semmi,
...És fárasztó már valakinek lenni...
Ott
Sajogva sziszeg a múlt
Megaszalt emléke,
S az ősök vétke
egyre csak nehezedik.
Ott...
a megálló üres...
Új járat nem érkezik,
csak
az apátiás jelen valósága
megsárgult fotókkal keveredik..
Ott
A magányos várakozás is
Feledésbe merül,
És nem tudni,...
Az Élet mibe kerül...

Idegen arcokon
Rideg a szánalom.
Ismerős...
Már csak a fájdalom

Minek a Van, és kié a Most
Mikor
Az Otthon a Múltban hagyatott....
És nincs már kit szeretni
Csak feledni... feledni.
Elillant valami messze
Talán az élet...
Ha lehetne megőrizne
Valami emléket.

A tegnap már csak képkocka
Felrakhatod a polcodra
Kiszínezve fényesítve
Pár mosollyal jól meghintve

S amíg tart a festék a papíron
Megmarad az elpárolgott alkalom

Őrizd lelkedben a fényt
A vaku-villanást
Mely elhozza a reményt
A múltba párogott alkalommal
Bölcs-tapasztalt tartalommal
Mint harmat őszi hajnalon
Lecsapódik korosodott arcodon