Anyagtalanná vált szellemi lét
Hitre alapozott misztériuma
Hullámzik
Borzoló melankólikus fuvallattal
Az üres szoba
Áporodott falai között
Miután az öreg elköltözött.

A tegnapi szuszogás ritmusa
Csupán dobhártya-illúzió
Ahogy az eleven lépések alatt
Felszisszen a megkopott parketta .

Az örökkévalóság dimenziójába
Betekintett az utolsó pillanat
S a falakba ivódott múlt
Párologva szivárog
Az emlékek fakuló fényével.

Olykor szembesülünk
Viszolygó tiltakozás ellenére
A végtelenbe nyíló ajtó
Köszöbéről derengő ismeretlen
Titkokat rejtő félelem fagyos
Szívszorító leheletével.

Tágul a világ
Tágul a lét
Hosszú az út
Magas a tét
Tágul a vágy
Halmozza fegyverét
Tágul a pénz
Ledobja értékét
Csak a sok a menő
Ma kevés az elég
Táguló szemekben
A hit is elég

Ósdi a múlt
A valóság sem trendi
Virtuális lélekkel
Kuúlnak kell most lenni
Művilágban kiber a tér
Oda minden belefér
A választás is több lehet
Fekete vagy épp fehér

Szuper élet várhat reád
Bankszámlád az előleg
Sorsod ott a pénztárcádban
Bármi lehet belőled
Világsztár vagy menő zseni
Csak jó helyre kell klikkelni

A fantázia messze szárnyal
Ilyen csoda sosem volt
Minek hinni egy istenben
Ki már régen úgyis holt
Processzorok szerelvényén
Száguld a lét előre
Ki vaskalapos régimódi
Fejre állhat majd tőle.

Felültem egy gondolatra
Idő s tér suhant alatta
Az út messze elrobogott
És a csend némán hallgatott

A tegnapi fény kifakult
Az élmény emlékké alakult
Zakatolva mint a vonat
Messze vitte az álmokat

Az alkonyati olvadt árnyék
Levendulaillatú perce
Sokszor juttatja eszembe
Egy-egy múlt-idő szellő
Simogató fuvallatát

Dagad a Hold az égen
S az éj lábnyoma
Pattogva lépked
Párát tapos a bozótba

Suttognak az ágak
Leveleik közt a távolból
Hunyorognak a csillagok
E kései órában gondolataimmal
Egyedül vagyok

Arrébb a lombokban
Csalogány csalja
Füttyös társát párba
Hogy elűzze magányát éjszakára

Az idő nesztelen oson
A sötét árnyak közt
Visszaverődik az ablakon
S a csalogány kitartóan
Cifrázva udvarol

Álmatlan órában mesél az éj
A cserjésben éppen
Lopakodik a veszély
Majd hirtelen csönd
Zuhan az égből
Sűrű néma ború
A lombok sem sziszegnek
Hangtalan minden odú

Párával, holdsugárral elegyednek
Gondolataimba éket vernek
Megszakad a szófolyam
És
A csendben komótosan
Álmom léptei közelednek

De e percben
Még Veletek vagyok
Kik bennem
A múltból maradtatok
Hallgatagok.

Mit remélsz mondd, mikor feledni vágyol
mindent, mi bántott oly nagyon,
s mégis: mindennap arra ébredsz,
hogy könnyek folynak az arcodon?

Hiába űznéd mindenáron, mégis:
mindennap úgy jön el,
hogy pokollá teszi ébredésed,
s testedből szinte tűz lövell.

Felednél mindent. S tán megbocsájtasz
annak, ki ártott oly sokat,
de szemébe nézve szinte látod,
milyen hatalmas bűne van.

Mit remélsz, mondd? Lépj hát túl rajta!
Sok minden van, mi szebb lehet,
annál mi most van. Ne sajnáld többé
ami elmúlt, hisz jobb jöhet.