Dermedt fák ágaikkal kapkodnak
A szélben magatehetetlenül sodródó
Hópelyhek után.
Csak egy ölelésre,
Végül dideregve
A szeretet ráolvasztja
Csillogó gyémántként
A szerencséseket.

A tova táncolók olykor csoportosulva
Árnyékként megtelepszenek a törzs
Menedéksávjában, csillagokról álmodozva.

A holnap verőfényes melegében
Egylélekké olvad a csillám-ragyogás,
És álmuk a körforgásban beteljesedik.
Valahol majd könnyezve siratnak,
Valahol tapintatosan a tájra telepednek.
Valahol csillagfényt fürdetnek,
Egylelkükben szeretetben
Boldogság cseppjeikben.

Vízgyöngy csüng az ágról,
Hópehely múltról
Suttog a metamorfózis végtelen léte,
És az értetlen elme tudata
Megszakad
A gőg felsőbbrendűségében.

Ciklusokban ismétlődik
A véletlenszerü Értelem
E parányi, összetetten
Egyszerü megnyilvánulása.
A magyarázat sokrétü lehet
A hajtóerő felett, -
Az a Nagylélek szeretet.
Minden benne terjed.

Hópehely
Vagy univerzumok halmaza,
Mindenerő egy gondolat-
Az Egy eleme része minden;
Ha van is titok, égi rejtély
A természettel,
Hogy egy lehettél
Hálás legyél!

Jót adjál, és szeretetet;
Szebb lesz úgy a te életed
Is Istenben.
Mert miként a hópehely átalakul
Akaratlanul,
Ránk is vár a végtelen utazás.
Már felszálltunk -
Nincs kiszállás.

A metamorfózis körforgásában
A lélek kvarkja
Istenhez tapadva
Időtlenül jelen lesz mindenütt
A Természetben.

Következményt hordoz magában
Minden hétköznapi egyszerű tett,
S gondolat.
És bár - ha ereje megfeneklett
A hatás szekere
Tova gördül a jövőbe,
Hol a múltban elvetett mag
Kalászba szalad.

Kalászba szalad
A múltban elvetett mag,
Tova gördül a jövőbe
A hatás szekere,
És bár - ha ereje megfeneklett
A gondolat
És minden hétköznapi egyszerű tett
Következményt hordoz magában.

Rég volt már, de milyen régen
Mikor a sparhelt mellett a kis széken
Öreganyám mesélt nékem nehéz életéről,
Gyermekkoráról, s a család keservéről.

Az ablak mint egy mozivászon -
Jött a sok színeskép, ma is látom.
Fantáziám a szemébe, szívébe bújt;
Így láthattam, ami szerencsére elmúlt.

Kertünkben a diófa már száz éve ott állt;
Átutazott mégis többször ország határt.
Kétszer égett életében ez cudar nagy világ,
Mást se kívánt, csak együtt legyen a család.

Előbb német katonák vertek tanyát náluk,
Majd orosz gránáttól repedezett házuk.
A jószágot elvitték, mert a fronton enni kell,
Kis krumpli mi megmaradt, beérték ennyivel.

Volt hogy a tányérba olykor más is bekerült;
Megesett az is, hogy az éj leplével menekült.
A fél falut, mint a marhát beterelték vagonba,
Ez volt a magyarnak a béke kollektív jutalma.

Bűnösnek pecsételt emberek lettek,
A mai napig elnézést senkik sem kértek.
Hánya-vetett sorsuk ötvenben ért véget
Mikor az apám ősei telkén új házat épített.

Két szoba, s konyha- mind elfértek benne,
Három generációnak otthona lett végre.
Ki becsülettel dolgozott,szerényen élhetett,
És nem volt hogy a család napokig éhezett.

Az elődök közt voltak kik életüket adták,
Nagyanyám csendesen hordozta fájdalmát.
Örült hogy unokái most békében élhetnek,
Ha a gyomruk megéhezik kenyeret is kérhetnek.

A jóistent áldottuk, szűzanyát kértük esdekelve,
Nagyanyámmal minden este imátkoztunk térdepelve,
Hogy kegyetlen sors senkire se várjon már
Hiába van a haza a határ túloldalán.

Régen elment, fenn nyugszik csedes békességbe,
De itt lakozik bennem is, a szívem melegébe.
Egy-egy szava fülembe cseng szinte most is hallom
Hitünkben a jó isten mindnyájunkat áldjon.

(Nagyszüleim emlékére,kiket a ll.v.háború után deportáltak Csehországba munkára, mint sok annyi magyar családot a kollektív bűnösség szellemében.)

Mintha fájna ősznek a táj,
Sose sírj, ha elmúlt a nyár.
Mért szomorú, könnyes az ősz,
Azt se mondtad, hogy visszajössz.

Néma a táj, dobban a szív,
A csillagos éj utcára hív.
Sose sírj, ha elmúl az ősz,
Magányos éjszaka bánata űz.

Mért mondtad, hogy nincs már tovább,
Könnyem csöpög, fáj a magány.
Nincs visszaút, hisz vége már,
Hidd el, én se bírom már soká.

Mintha fájna ősznek a táj,
Örök tél jön, hószakadás.
Égő fájdalmam nem bírja már,
Elhervadt vázámban a rózsaszál.

Mintha fájna ősznek a táj,
Sose sírj, ha elmúlt a nyár.
Borús az ég, esőre áll,
Elmentél, elmúlt a nyár.

Nem kell itt semmi olyan nagyot kívánni, főleg nem nagy-dolgot.
Mindenki éljen, tegyen, és majd megkapja élettől a zsoldot.
De ettől, minden jót mindenkinek, keressétek a tűzfoltot.

Aki többre vágyik, az olyat és azért tegyen,
Akinek meg az jó, ami van, semmit ne tegyen??
Most van itt szilveszter, kis pohár, korty pezsgőt nyeljen!

Amíg megy a szekér és nem fognak vissza a kátyúk,
Addig minden rendben van, biztosan jól is csináljuk?
Szívből kívánom, ha érkezik a jövő, ne fájjuk.

Legyen az asztalotokon korhelyleves és virsli,
Éjfélkor kell ujjongani, az újévet éltetni.
Óborral, pezsgővel koccintva lépjünk az újévbe,
Csalódást elfeledve el kell jussunk egy új révbe.

Duna partján is a víz nem csak, csendben ül,
Halkan csobogva folyik, de meg is csendül?
Éjfélkor koccintsunk, pohár összecsendül.

Bizony reggelre elmúlik az ünnep varázsa.
Már csak morzsák vannak, bizony az már nem kalácska.
Felejtsd már el az elmúlt évet gyorsan és hamar!
Tizenhét csak jobb lehet? tán? nem jő halálkanyar?
Látom, hogy most is, felelőtlenül fogadkozol!
Hogy mi lesz belőle, ezzel nem is foglalkozol.
Ha baj ér, akkor először fordulj a szeretteidhez,
Közben nézz, hogy mit látsz, ha nem látsz, úgy kapj a szemeidhez!

Ha már elmúlt pezsgős éjszaka konfetti-zápora
Kel új Nap is és arannyal fest, a járda tavakra?

Vecsés, 2014. január 8. ? Kustra Ferenc József