Hulla törzsről, kegyetlenül
peregnek a levelek.
Rontás szülte élet talán
reményt ad majd ha lehet.

Szennyből született új élet
zabálja fel bánatunk,
ha telerakta a hasát
felvirrad tán új napunk.

Felvirrad hát, és milyen lesz,
beszennyezi majd a vér?
Elfelejthetjük a múltunk,
talán ennyi belefér?

Ne engedjük megtörténni,
ne szülessen szörnyeteg,
Búzabálót éhen halni
hagyjuk, hogyha még lehet.

Kipusztul majd a szörnyeteg,
ha nincsen bú, és bánat.
Hidd el, még a legrosszabb is
széppé és fénnyé válhat

Egy vagyok én is a sok anya közül,
ugyanúgy féltem, szeretem,
akik egykor a szívemből jöttek
megszépítve az életem.

Értük áldoztam hosszú éjszakákat
olyan boldogan, türelmesen,
nem is érdekelt az idő múlása,
míg kárpótoltak csillogó szemek.

Vékony kis hangok, tétova léptek,
mennyire szép volt! Istenem!
Amikor először hallottam tőlük
selypítve, anyát szeretem.

Mikor esténként karomba zárva
csöpp kis szemükben láttam a fényt,
messzire űzött minden gondot,
kárpótlásul a könnyekért.

Elmúlt az idő. Nyúlnak az árnyak,
sűrű hajamra dér szitál,
szívemben őrzök minden percet,
átlépve idők fátyolán.

Ma már messziről, féltve őrzöm
léptüket, s minden dobbanás
kopott szívemből hozzájuk száll,
de már nem hallja senki más.

Lelkem sajog, és gyöngyöző cseppje
torkom szorítva járja át,
s fáradt arcomon végigfolyva
szívem melegség járja át.

Magam vagyok, de mégse bánom,
ajkam is értük mond imát,
Istenem segítsd, óvd meg őket,
már csak ezt kérem, semmi mást!

Hol van már az a kristálytiszta dallam,
amit még akkor dúdoltál nekem,
Amikor először kértél fel táncra,
s félénken fogtad a kezem?

Hol vannak azok a kristálytiszta hangok,
melyek oly szépen hangzottak nekem,
valahol eltűntek messze a térben,
már a hangod is olyan rekedt.

Hol van már az az őszinte érzés,
hová tűnt az a nagy szerelem?
Magával vitte az idő múlása?
Szinte már alig emlékezem.

Nincsen már szó, és elhalt a dallam,
a messzeségben már elveszett,
de az emlékét ma is úgy őrzöm
lelkemben, mint a kincseket.

Szerettelek. És oly forró tűzzel,
mit feledni nem tudok sosem,
pedig az óta ki tudja hol vagy?
Már senki sem fogja a kezem.

Ma már a lelkem annyira más lett,
nem vágyom rád, már messze vagy,
annyira szép volt, mit nékem ígértél,
de ígéret volt csak, üres szavak.

Messziről mégis azt kívánom néked,
találd meg majd a tiszta hangokat,
amely a tested, lelkedet átjárva
bűvös szavakkal utat mutat.

Találd meg azt az elmúlt boldogságot,
mi egykor valahol félbeszakadt,
s őrizz meg engem szíved mélyében,
mint emléket, amely tiszta maradt.

Nem hallgatsz rám, hiába kérlek,
úgy bánt, hogy nem hiszel nekem!
Miért akarnék rosszat néked,
hiszen te vagy a mindenem!

Közel vagy. Mégis oly távol,
mintha nem lennél itt velem,
nem szólsz, csak riadtan nézel,
akár egy furcsa idegen.

Szeretlek. Tudod, hogy így van!
Nem bántalak, csak védelek!
Nem bírnám ki, ha összetörnék
törékeny, gyönge szívedet.

Olyan vagy, akár a nádszál,
mely a viharban megremeg,
reszketve erős szelétől,
úgy féltelek, hogy tönkre tesz!

Ne engedd! Annyira szép vagy!
Annyi sok minden vár reád!
Lehetsz még boldogabb mással,
kinek csak te vagy, senki más.

Légy erős. Temesd a múltat!
Segítek majd, míg talpra állsz,
hisz tudod: tiéd a szívem
mélyében minden dobbanás!

Mit tennél, mondd, ha minden egyes álmod
összeomlana olyan hirtelen,
mint egyetlen pillanat megtörő varázsa,
s nem tudnál tenni semmit ellene?

Ha a szívedben égő éltető szikra
kialudna egy röpke perc alatt,
s ha az ablakon besütő napfény
melege már csak múlt emlék marad?

Mit tennél, mondd, ha nem találnál többé,
s nem marad más, csak puszta kőfalak,
mely nem ád meleget, s hűvös némaságban
kellene élni minden napodat?

Talán akkor majd ráébrednél végre,
Hogy a lelkemben túl sok seb maradt,
melyet te okoztál, és miattad vérzik,
s hiába kötözöm, mégis ott marad?


Talán akkor majd megértenéd végre,
hogy te tépted széjjel minden álmomat,
hiába vársz rám, nem találsz meg többé,
s az üres falak már nem adnak vigaszt?

Kereshetsz mást, hisz annyi minden van még
rajtam kívül, mely boldogságot ad,
de úgy ahogy én, sosem tud szeretni
senki, s benned is mély sebet fakaszt.