Idő 
Értékelés 
Értékelés Nincsen olyan zár, minek nyitja ne lenne,
Nem kell tán' hozzá, csak fényesített eszme.
Lehet, hogy a régit, múltat, nem ildomos túlontúl feszegetni,
Mert fellármázódnak a rossz emlékek, és elkezdenek kijönni…
Ahogy a múltba… túrunk, elkezd kibogozódni az összevisszaság,
Amik aztán rendezetlen sorokban lesznek a támadó visszásság.
A múltban már nincs ellenség, csata se,
Meg nincs ott, egyetlen menekülő se.
Vannak, értetlen, ijedt szavak, múlt elől lóhalálában menekvést kell keresni,
De vajon minek, Istenünk már rég elrendelte, mindenkinek majd múltba kell menni.
A múltból kihallatszanak a kiáltások, meg a ló patadobogás,
Itt már van idő, hörgő morgásra, így már minek is az a lódobogás?
Sejtelmes csendességem zuhog, ömlik elő a régmúltból,
Sejtelmes csendességem nem ad elő semmit a régmúltból…
Vecsés, 2021. június 4. – Kustra Ferenc József
Nem kell tán' hozzá, csak fényesített eszme.
Lehet, hogy a régit, múltat, nem ildomos túlontúl feszegetni,
Mert fellármázódnak a rossz emlékek, és elkezdenek kijönni…
Ahogy a múltba… túrunk, elkezd kibogozódni az összevisszaság,
Amik aztán rendezetlen sorokban lesznek a támadó visszásság.
A múltban már nincs ellenség, csata se,
Meg nincs ott, egyetlen menekülő se.
Vannak, értetlen, ijedt szavak, múlt elől lóhalálában menekvést kell keresni,
De vajon minek, Istenünk már rég elrendelte, mindenkinek majd múltba kell menni.
A múltból kihallatszanak a kiáltások, meg a ló patadobogás,
Itt már van idő, hörgő morgásra, így már minek is az a lódobogás?
Sejtelmes csendességem zuhog, ömlik elő a régmúltból,
Sejtelmes csendességem nem ad elő semmit a régmúltból…
Vecsés, 2021. június 4. – Kustra Ferenc József
Az áldott pillanatokból, fellélegzésekből
Nem maradt semmi.
Ez az emlegetésednek ára, két hányás
Közt újra elveszni.
Vad erjedésnek indult a legolcsóbb bor is.
Cseppek a vállamon. Csupán az időjárás, ami haláli szeszélyes.
Önmagam zivatarjait se lehet előre jelezni, Úgy nem lenne személyes.
Gondosan lekoptatott szívemben ragadok.
Igazán felszabadíthatna ez a dombtető,
Feküdnék itt dalolva veled.
Szorongató bájadból tákolnék akaraterőt,
Talán nem is nézném a kebled.
Szemem is megered, ömlik az életadó eső.
Innen fentről látom, ahogy elönti a dudvát.
Mind egy szálig elpusztul.
A pofátlanul nagy, mesélő ősfák sajnálják,
Miképp az ég elhalkul.
Gyökér kell, hogy hajtásaim ne mossák el.
Borosüveg tanúja, hogy végzek kettőnkkel.
Nem maradt semmi.
Ez az emlegetésednek ára, két hányás
Közt újra elveszni.
Vad erjedésnek indult a legolcsóbb bor is.
Cseppek a vállamon. Csupán az időjárás, ami haláli szeszélyes.
Önmagam zivatarjait se lehet előre jelezni, Úgy nem lenne személyes.
Gondosan lekoptatott szívemben ragadok.
Igazán felszabadíthatna ez a dombtető,
Feküdnék itt dalolva veled.
Szorongató bájadból tákolnék akaraterőt,
Talán nem is nézném a kebled.
Szemem is megered, ömlik az életadó eső.
Innen fentről látom, ahogy elönti a dudvát.
Mind egy szálig elpusztul.
A pofátlanul nagy, mesélő ősfák sajnálják,
Miképp az ég elhalkul.
Gyökér kell, hogy hajtásaim ne mossák el.
Borosüveg tanúja, hogy végzek kettőnkkel.
A pletykákat az irigyek generálják,
Hülyék elhiszik, az ostobák; továbbadják.
Rettenetesen nagy a tanulság:
Ócsárolni a másikat, miért nagy mulatság?
Micsoda baromság, fölöslegesen dühöngeni?
Mikor fölajánlják akkor kéne hosszan beszélgetni…
Elöntött miattad a mérgem nagyon,
Kicsit belekapartam a tapétába nagyon…
Vannak, kik rögtön megütik másikat,
Ők, ezzel nyomatékolják a vágyaikat.
Csókod tenger, egy nagy lélegzettel,
Erőszakodban keresem levegőt, mély lélegzettel!
Aprócska a bökkenő,
Heveskedő a rémhírterjesztő…
Álhír, gyorsan szárba szökkenő!
Szeretettel törölni rosszt, megtörténtet?
És képmutatásból, el kell dugni emléket?
Változó a világ, egyre romlik,
Tömeg, nem érti… mélyen belealszik…
A pletyka táplálja a gyűlöletet, terjedésben
Mint láng, esőben, fenyőerdőben.
Remegve, még ég a mécses lángja,
Lakást, hideg huzat járja…
Egybevág minden szavunk áhított jövőről,
Eltér szánakozásunk az utcán szenvedőről.
Vecsés, 2019. május 9. – Kustra Ferenc – íródott: oximoronos 10 szavasokban. Az oximoron (látszólag) egymásnak ellentmondó szavakat kombinál. Többsége nem valódi ellentmondás. Inkább kihangsúlyozza a dolgoknak azt a részét, ami valamilyen humoros, jelentőségteljes konfliktusba kerül.
Hülyék elhiszik, az ostobák; továbbadják.
Rettenetesen nagy a tanulság:
Ócsárolni a másikat, miért nagy mulatság?
Micsoda baromság, fölöslegesen dühöngeni?
Mikor fölajánlják akkor kéne hosszan beszélgetni…
Elöntött miattad a mérgem nagyon,
Kicsit belekapartam a tapétába nagyon…
Vannak, kik rögtön megütik másikat,
Ők, ezzel nyomatékolják a vágyaikat.
Csókod tenger, egy nagy lélegzettel,
Erőszakodban keresem levegőt, mély lélegzettel!
Aprócska a bökkenő,
Heveskedő a rémhírterjesztő…
Álhír, gyorsan szárba szökkenő!
Szeretettel törölni rosszt, megtörténtet?
És képmutatásból, el kell dugni emléket?
Változó a világ, egyre romlik,
Tömeg, nem érti… mélyen belealszik…
A pletyka táplálja a gyűlöletet, terjedésben
Mint láng, esőben, fenyőerdőben.
Remegve, még ég a mécses lángja,
Lakást, hideg huzat járja…
Egybevág minden szavunk áhított jövőről,
Eltér szánakozásunk az utcán szenvedőről.
Vecsés, 2019. május 9. – Kustra Ferenc – íródott: oximoronos 10 szavasokban. Az oximoron (látszólag) egymásnak ellentmondó szavakat kombinál. Többsége nem valódi ellentmondás. Inkább kihangsúlyozza a dolgoknak azt a részét, ami valamilyen humoros, jelentőségteljes konfliktusba kerül.
Ritmus, mint alap… versben és 10 szavasokban és senrjúban.
A ritmus, az idő fölbontásából keletkezett lüktetés,
Teljes értékében lelki fejlemény. Majd írásba átültetés...
A ritmus a szabályosan változó időegységekből jön létre.
Keletkezésével előttünk áll a végtelen idő sok kis része.
Aztán a zene lassan kialakul a ritmusból,
Okosabbak látják, a zene kialakulásból,
Vers kialakulást utóbb, a fejlődő rigmusból.
Zene és a vers alapja, ma is csak a ritmus.
A lélek birodalmából származó a ritmus.
Lelkiállapot, méreg, öröm, mind özön-ritmus.
Íráskor kialakul egy lelki tartalom,
Ami kifejezésre törekszik, hatalom.
Lelki tartalom és ritmusfajta,
Szervesen van összekapcsolódva.
A ritmus, már önmagában is kifejezi a lelki tartalom hovatartozását,
És mindenkor ragaszkodik életre hívójához, kifejezve odatartozását.
A lélek birodalmának a törvénye ez is, mutatva a végső odaadását.
Az irodalomban, mindig a lelki alap, a megindító után kell kutatnunk,
Minden ritmusformának a lelkünkben az alapja, az élményi indíttatásunk…
Az élmény nagysága dönti el, ahhoz milyen formák tartoznak, milyen a ritmusunk.
A lelki tartalom (élmény) versben való kifejezése,
Színben, hangulatban, értésben... ritmus a nagy segítsége.
Ütemek szabályos váltakozása, fokozza a ritmus szépségét,
A költészet, ezt még fokozza, ha versszakká növeli mennyiségét.
Minő változatosság lehet, ha fokozzuk a szimmetria elvét…
Ez esetben a ritmus már nem csak a sorban lesz uralkodó,
De átragad, és az egész versszakban ez lesz meghatározó.
A költészet, ezt még fokozza, ha szimmetrikus verssorokból
Összefűzött vers egészére átszármaztatja a ritmusból.
A költőnek a lelke diktálja a formát,
És az írt szövegbe beleírja ritmusát.
És bár igen gyakran tökéletlen a versben a ritmus,
Nyújtott és bőbeszédű részekkel, javítható mumus.
A vers talán nem romlik el a kevéssé botladozó ritmus miatt,
De így veszít a művészi hatásából, hiányzó feltétel miatt…
Sok költő persze vigyáz erre, javítgat a művészi hatás alatt.
De ha verset írsz, akkor vers legyen,
Ne ragadj le egy tördelt szövegen!
Mert az a fentiek miatt nem is vers,
És nem létezik olyan, hogy szabad vers!
Igazi verset írni, az, az igazi mesterség,
Ne hagyd eluralkodni, azt mi divatos kóklerség…
Hidd! Szépet, verset írni, nem olyan lehetetlenség.
*
Mi a versek kritériumait illeti,
Ritmus, ami verset elsőben, hirdeti…
*
Emellett a szótagszám tökéletes azonossága
A rímelő sorokban az állandósága…
*
Jó, ha változatosak a rímképletek,
És ha érzékletesek a szóképek!
*
Ezek mind hab a tortán,
Ritmus az első, írj ilyenformán.
*
Tördelt prózai szöveg, tehát nem lehet vers,
Mert mint leírtam, olyan nincsen, hogy prózavers.
Ne csúfold meg a mi szépséges magyar anyanyelvünket,
Írj már Te verset, és büszkeség feszíti majd mellünket.
Ne reformáld rossz felé a világot, írj, így dolgozz,
Poéta, ne szégyelld, vedd elő az eszed, gondolkozz…
*
Próbálj meg kemény
Lenni magaddal és írj.
Művészi szépség.
*
Örök-érvényű
Verset írni művészet.
Dolgoztasd agyad.
*
Tördelt prózát, csak
Mint regényt, le kell írni.
Adjál magadra!
*
Hogy akarsz költő
Lenni, ha nem is költesz?
Ritmustalanság…
Vecsés, 2015. november 20. – Kustra Ferenc – amikor az emberek még beszélgettek egymással…
Kenyeres Imre: Rejtelmes irodalom c. műve alapján. 1931.
A ritmus, az idő fölbontásából keletkezett lüktetés,
Teljes értékében lelki fejlemény. Majd írásba átültetés...
A ritmus a szabályosan változó időegységekből jön létre.
Keletkezésével előttünk áll a végtelen idő sok kis része.
Aztán a zene lassan kialakul a ritmusból,
Okosabbak látják, a zene kialakulásból,
Vers kialakulást utóbb, a fejlődő rigmusból.
Zene és a vers alapja, ma is csak a ritmus.
A lélek birodalmából származó a ritmus.
Lelkiállapot, méreg, öröm, mind özön-ritmus.
Íráskor kialakul egy lelki tartalom,
Ami kifejezésre törekszik, hatalom.
Lelki tartalom és ritmusfajta,
Szervesen van összekapcsolódva.
A ritmus, már önmagában is kifejezi a lelki tartalom hovatartozását,
És mindenkor ragaszkodik életre hívójához, kifejezve odatartozását.
A lélek birodalmának a törvénye ez is, mutatva a végső odaadását.
Az irodalomban, mindig a lelki alap, a megindító után kell kutatnunk,
Minden ritmusformának a lelkünkben az alapja, az élményi indíttatásunk…
Az élmény nagysága dönti el, ahhoz milyen formák tartoznak, milyen a ritmusunk.
A lelki tartalom (élmény) versben való kifejezése,
Színben, hangulatban, értésben... ritmus a nagy segítsége.
Ütemek szabályos váltakozása, fokozza a ritmus szépségét,
A költészet, ezt még fokozza, ha versszakká növeli mennyiségét.
Minő változatosság lehet, ha fokozzuk a szimmetria elvét…
Ez esetben a ritmus már nem csak a sorban lesz uralkodó,
De átragad, és az egész versszakban ez lesz meghatározó.
A költészet, ezt még fokozza, ha szimmetrikus verssorokból
Összefűzött vers egészére átszármaztatja a ritmusból.
A költőnek a lelke diktálja a formát,
És az írt szövegbe beleírja ritmusát.
És bár igen gyakran tökéletlen a versben a ritmus,
Nyújtott és bőbeszédű részekkel, javítható mumus.
A vers talán nem romlik el a kevéssé botladozó ritmus miatt,
De így veszít a művészi hatásából, hiányzó feltétel miatt…
Sok költő persze vigyáz erre, javítgat a művészi hatás alatt.
De ha verset írsz, akkor vers legyen,
Ne ragadj le egy tördelt szövegen!
Mert az a fentiek miatt nem is vers,
És nem létezik olyan, hogy szabad vers!
Igazi verset írni, az, az igazi mesterség,
Ne hagyd eluralkodni, azt mi divatos kóklerség…
Hidd! Szépet, verset írni, nem olyan lehetetlenség.
*
Mi a versek kritériumait illeti,
Ritmus, ami verset elsőben, hirdeti…
*
Emellett a szótagszám tökéletes azonossága
A rímelő sorokban az állandósága…
*
Jó, ha változatosak a rímképletek,
És ha érzékletesek a szóképek!
*
Ezek mind hab a tortán,
Ritmus az első, írj ilyenformán.
*
Tördelt prózai szöveg, tehát nem lehet vers,
Mert mint leírtam, olyan nincsen, hogy prózavers.
Ne csúfold meg a mi szépséges magyar anyanyelvünket,
Írj már Te verset, és büszkeség feszíti majd mellünket.
Ne reformáld rossz felé a világot, írj, így dolgozz,
Poéta, ne szégyelld, vedd elő az eszed, gondolkozz…
*
Próbálj meg kemény
Lenni magaddal és írj.
Művészi szépség.
*
Örök-érvényű
Verset írni művészet.
Dolgoztasd agyad.
*
Tördelt prózát, csak
Mint regényt, le kell írni.
Adjál magadra!
*
Hogy akarsz költő
Lenni, ha nem is költesz?
Ritmustalanság…
Vecsés, 2015. november 20. – Kustra Ferenc – amikor az emberek még beszélgettek egymással…
Kenyeres Imre: Rejtelmes irodalom c. műve alapján. 1931.
Makulátlanul szűz-fehér a táj, olyan elkápráztató…
De a vakítóan fehér hó, akár vakságot okozó!
Majd, az öklömnyi hókristályok pilinckáznak a földre,
És ott fehér-bársony takaróként néznek fel, az égre…
*
A zúgó hideg
Köpeny alatt, csak durmol
Alvásra sarkall.
*
Nyári ruhában,
Papírtalpú bakancsban…
Számkivetettek.
*
Bunkerban ülünk, odakint fúj, tombol sőt, dühöng a szél
Meg ehhez a lőporfüsttel betakart háború zenél...
Vinnyogva, őrjöngve dúl, szél odakint,
Naponta hallunk hazugságot… megint.
Lettünk itt, ölő, fegyveres katonák…
Lelkünkből kivesztek a szép muzsikák…
A halál, itt mindennap csak, egy véletlen baleset,
Jött az akna és valaki meg fejjel nekiesett.
Itt folytonos a szélvihar, hóesés, a hulló pelyhek,
Zúgnak és alászállnak, tán' mint kristályhullás, peregnek.
Naponta ömlik a könnyfolyam, mint, hulló zápor.
A fújó szél meg garázda, és mint vad ló táncol.
Ha felhőtlen, akkor a kék égen nap szikrázón lángol,
Itt lent gyönyörködünk, de a hideg nekünk, vitustáncol.
*
Negyvenegy fokban
Fegyvert markolni véglet.
Összeszűkölt cső!
*
Nincs inni víz sem…
Hó evés… ősembernél…
Gránát, kézbe fagy.
*
Itt hidegben is
Fergeteges hóvihar.
Lovak pusztulnak.
*
Ilyen hidegben
Még a lélek is befagy.
Csontzúzó hideg.
*
Ima semmiért,
Lövészgödörben, térden.
Térd, majd’ odafagy.
*
Kihűlt lábbakkal
Még, harcolni sem lehet.
Tehetetlenség.
*
Itt a magány csendes, mint a néma, nedves köd.
Fagyban is kézzel simít, magunkkal összeköt!
Fázósan didergő lelkeket folyvást csak, ölel,
Szerető társ kéne, aki vigasztalna... öllel.
Reszkető lelkek vágyakat hintenek a messzeségbe,
De viszont szeretet, senkinek nem csordul a szívébe.
A magány, elfagyott és durván simító keze,
Itt csak, a halálról szól… lehet, hogy már elmenne…
Sóhaj is hideg, hidegben látszik a pára,
A parancsnok megint csak kirendelte mára!
A reggelünk, ma is ködös volt, semmit nem lehet látni,
De ettől a tábornoktól, semmi más nem lehet várni.
Reggeli ködben
Úgy röpködtek az aknák.
Hó fátyol, borít.
*
Jégen fénylett is
A szibériai fagy!
Hideg robbanás.
*
Sok géppuskával
Lőtt át orosz a ködön.
Hideg… nem elég.
*
Tábornok mérges…
Még nem fagytunk halálra?
Nagyon bombáznak.
*
Ima is halkul,
Éj-fekete hidegebb…
Van még szívritmus?
*
Ima, már halkul,
Éjnek sötétje jeges…
Ritmusra lőnek.
*
Este… ma halkul.
Holnap remény… csillan-e?
Golyó… elkerül?
*
Már pirkadatkor
Vad ágyútűz pillanat…
Mínusz negyven fok!
*
Január van és a zord szibériai tél, nekünk, jégen toporog,
A végtelen, jeges szél, folyton lövészárokban mocorog.
Csupa, jégből faragott csipke, itt a tél ruhája,
Sok hópihe meg összeragadva lett az uszálya.
Csillogása szép, míg, néha vér nem folyik rája…
*
Garázdálkodik
A Tábornok, mínusszal.
Nem öl! Megfagyaszt!
*
A hideg, élő
Áldozat láttán lecsap!
Mint a zsibbadás.
*
Mínusz negyvennél
Halál kaszája lesújt.
Szerencse: élet.
Vecsés, 2017. április 3. – Kustra Ferenc – íródott: Versben és senrjúban
De a vakítóan fehér hó, akár vakságot okozó!
Majd, az öklömnyi hókristályok pilinckáznak a földre,
És ott fehér-bársony takaróként néznek fel, az égre…
*
A zúgó hideg
Köpeny alatt, csak durmol
Alvásra sarkall.
*
Nyári ruhában,
Papírtalpú bakancsban…
Számkivetettek.
*
Bunkerban ülünk, odakint fúj, tombol sőt, dühöng a szél
Meg ehhez a lőporfüsttel betakart háború zenél...
Vinnyogva, őrjöngve dúl, szél odakint,
Naponta hallunk hazugságot… megint.
Lettünk itt, ölő, fegyveres katonák…
Lelkünkből kivesztek a szép muzsikák…
A halál, itt mindennap csak, egy véletlen baleset,
Jött az akna és valaki meg fejjel nekiesett.
Itt folytonos a szélvihar, hóesés, a hulló pelyhek,
Zúgnak és alászállnak, tán' mint kristályhullás, peregnek.
Naponta ömlik a könnyfolyam, mint, hulló zápor.
A fújó szél meg garázda, és mint vad ló táncol.
Ha felhőtlen, akkor a kék égen nap szikrázón lángol,
Itt lent gyönyörködünk, de a hideg nekünk, vitustáncol.
*
Negyvenegy fokban
Fegyvert markolni véglet.
Összeszűkölt cső!
*
Nincs inni víz sem…
Hó evés… ősembernél…
Gránát, kézbe fagy.
*
Itt hidegben is
Fergeteges hóvihar.
Lovak pusztulnak.
*
Ilyen hidegben
Még a lélek is befagy.
Csontzúzó hideg.
*
Ima semmiért,
Lövészgödörben, térden.
Térd, majd’ odafagy.
*
Kihűlt lábbakkal
Még, harcolni sem lehet.
Tehetetlenség.
*
Itt a magány csendes, mint a néma, nedves köd.
Fagyban is kézzel simít, magunkkal összeköt!
Fázósan didergő lelkeket folyvást csak, ölel,
Szerető társ kéne, aki vigasztalna... öllel.
Reszkető lelkek vágyakat hintenek a messzeségbe,
De viszont szeretet, senkinek nem csordul a szívébe.
A magány, elfagyott és durván simító keze,
Itt csak, a halálról szól… lehet, hogy már elmenne…
Sóhaj is hideg, hidegben látszik a pára,
A parancsnok megint csak kirendelte mára!
A reggelünk, ma is ködös volt, semmit nem lehet látni,
De ettől a tábornoktól, semmi más nem lehet várni.
Reggeli ködben
Úgy röpködtek az aknák.
Hó fátyol, borít.
*
Jégen fénylett is
A szibériai fagy!
Hideg robbanás.
*
Sok géppuskával
Lőtt át orosz a ködön.
Hideg… nem elég.
*
Tábornok mérges…
Még nem fagytunk halálra?
Nagyon bombáznak.
*
Ima is halkul,
Éj-fekete hidegebb…
Van még szívritmus?
*
Ima, már halkul,
Éjnek sötétje jeges…
Ritmusra lőnek.
*
Este… ma halkul.
Holnap remény… csillan-e?
Golyó… elkerül?
*
Már pirkadatkor
Vad ágyútűz pillanat…
Mínusz negyven fok!
*
Január van és a zord szibériai tél, nekünk, jégen toporog,
A végtelen, jeges szél, folyton lövészárokban mocorog.
Csupa, jégből faragott csipke, itt a tél ruhája,
Sok hópihe meg összeragadva lett az uszálya.
Csillogása szép, míg, néha vér nem folyik rája…
*
Garázdálkodik
A Tábornok, mínusszal.
Nem öl! Megfagyaszt!
*
A hideg, élő
Áldozat láttán lecsap!
Mint a zsibbadás.
*
Mínusz negyvennél
Halál kaszája lesújt.
Szerencse: élet.
Vecsés, 2017. április 3. – Kustra Ferenc – íródott: Versben és senrjúban
