Teraszon ülünk csendesen,
Eszünk, borozunk rendesen.
Csendben, némán beszélgetünk,
Felrémlik előttünk életünk.

Később szó kerül jövőről,
Én lemondok a desszertről.
Inkább anekdotázgatok,
Így derűs perceket okozok.

Van sikere másnak, nekem is.
Eldöntjük az élet szép, vagyis
Azt inkább, hogy éljük életünket
Ha már megkaptuk létünket.

Lassan telik az ember ideje,
Lassan ránk száll a csendes este.
Békesség, szeretet leng körül,
Társaság emészt, csendben ül.

Hessentjük a szúnyogokat,
Topogtatjuk lábainkat.
Ezzel verjük taktust, ütemet,
Sorra vesszük sok éneket.

Ez kéne most is, mit oly’ rég
Ez gyermekkoromban történt még.
Sajna békés idők elmúltak
S ezek ma már csak vágyak.

Vecsés, 1998. október 20. – Kustra Ferenc József

A hegyek- völgyek és a vadvizek,
Ez mind a természet, mit szeretek.
Vadakat látni és bogarakat,
Megfigyelni a sok madarakat.

Ember több az állatnál, gondolkozik,
A rombolásban vajh’ visszakozik?
Nem azért vagyunk többek, hogy ezt tegyük,
A Föld urai pozitívan legyünk.

Naponta halnak kiállatok, növények,
Értem én, de nem minden az okos gépek.
Mi lesz, hogyan használjuk a gépeket,
Ha elpusztítjuk végleg a környezetet.

Az ember folyton modernizálódik,
Ennek következtében, korcsosodik.
Gyerekink tán csak gépkezelők lesznek,
Örülnek-e majd még a természetnek?

Hová lesznek tigrisek és kakaduk?
Beszántunk mindent, mi egér, - és ürgelyuk.
Levegő romlik, ezt érezzük, látjuk,
A szmog miatt gyermekeinkkel fuldoklunk.

Pénz, gazdagság kell, de bizony nem minden,
Ember gondolkozz ezen! Át egy életen!
A reinkarnáció gyermekeinkben,
Utódokban él tovább… szeretteinkben.

Vecsés, 1998. október 11. – Kustra Ferenc József

Ősszel… az életben is… versben, HIAQ –ban és apevában.

Az idő csak halad, folyvást, lustán lépeget,
A vihar meg lecsap, engedélyt nem kéreget.
*
Az idő szeszélyes,
Kicsit nyár, majd vihar tombol.
Fázós magány vacog.
*
Az életben a saját forgószelem pusztít, akarattal,
És nem fekszem le egyedül, csak a társammal, a haraggal.
*
Egy
Pillanat
Műve volt.
Mennykő zúzta
Létem értelmét.
*
Hajnalhasadás ideje is rendben elérkezik,
De, a viharfelhők, látni ezt miért nem engedik?
*
Hűvös reggel rémlik,
Dühös felhők eget szegik.
Könny áztatta szemek.
*
Majd’ egész életemben keserű íz volt a létem,
Mondják is az okosok, gyermekként traumát éltem…!
*
Kín,
Bánat,
Ételem,
Italom volt.
Gondok terheltek.
*
Ilyenkor már a festő, nem veszi elő a vásznat,
De, én még rakosgatom magasra… az emlék-vázat.
*
Színek odavesztek,
Lehulltak, színes levelek.
Elveszett remények.
*
Engemet, úgy tűnik, hogy immár senki sem szeret!
Azt mondjátok ártok nektek! Látom, nem eleget!
*
Sok
Év múlt
Magányban.
Estem, keltem
Jobbat reméltem.
*
Kabátot adott rám az ősz, ma kora reggel,
Napközben meg, letámadott a szél-sereggel.
*
Hinti ködét az ég,
Tejfehér fátyol nem oszlik.
Útvesztő... nincs kiút.
*
Én vagyok, ki sok hibát vétett, Te is így véled?
Én vagyok ki rossz utakon járt? De, ki nem téved?
*
Nem
Tudom
Mi a nagy
Vétkem, hogy ezt
Kaptam cserébe...

Már
Fogytán
Reményem,
Jegyet kérek,
Csak... egy-irányba.
*
A hegyekben havazik, ne is keressük az okát,
Nemsokára az Alföld is megkapja… az áldóját.

Vecsés, 2016. december 20. – Szabadka, 2017. december 2. – a verset én írtam, a HIAQ –kat és az apevákat, szerző-, és poétatársam Jurisin Szőke Margit. A kiegészítők összefoglaló címe: Lehetett volna másképp is.

Úgy ültek a bíróságban mint sötét baglyok,
és én, szegény patkány, bírálatuk áldozata lettem.
Pofám fel volt tépve mint egy nyúlszáj, és
válaszomat csak dadogni tudtam kérdésükre:
- Ön-vé-del-em volt, ura-im!
Nincs mi-ért bűn-hőd-nöm.
Láthatják kése mi kárt okozott,
Nem volt más hátra, magam is késhez kaptam,
hogy hamar véget vessek e csúnya dolognak.

De ők, sötét és komor baglyok,
ítéletükkel hamar elcsendítettek,
mondván hogy ismerik fajtámat,
és bármi ellenkezés részemről
csak még súlyosabbá teszi a vádat.
Íme, Párizs határain kívül elűzésre voltam ítélve,
és ráadásul hatvan sajogó botütést is kaptam,
Télen üres zsebbel még Párizsban is nehéz megélni -
s most a fagyott vadon a város falain kívül
lett a szánalmas igám és Kálváriám.

Isten veled, Párizs, te ravasz, vén szerető!
Remélem kocsmáidban sosem fognak csüggedni az ivók.
A bor mely oly bőkezüen ömlik a serlegekbe,
mindenféle népség bajainak marad legjobb gyógyszere.
Talán egy rövid ideig Pierre és Jacques
még emlékemre emelnek egy pár poharat,
egymás hátát veregetik, és játszósan
azon veszekednek hogy melyikük fizet,
de ha már eleget ittak, visszaemlékeznek arra
hogy nekik még mennyivel is tartozok.
E kölcsönt majd buzgón visszanyerik
volt szeretőm fehér combjai közt, míg én,
ki addigra már garantált eledel leszek
falánk farkasok fogai közt, kívánok
nektek egy jól fűtött és kellemes telet,
és könnyes szemmel végső búcsút veszek.

Szokva volt a királyi udvar élvezeteihez,
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!

Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!

Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!

* * *

Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.

A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.

Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.

Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.

* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.

Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.

Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.

Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.

Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.

Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?