Idő 
Értékelés 
Értékelés Vad gondolatom egyszerre előkerül,
Boncolgatnám, de ő, erre elmenekül…
Gondolkozni próbálok, de képtelenül…
Szólt-e nekem még a régi dalom,
Múlt-e már bennem, régi fájdalom?
Gondolataim persze űznek, csak egyre,
Az a megoldás, hogy menjek, fel, hegyemre?
Hogyha eredendő bűnünk a létünk,
Akkor bennünk lelhető minden vétkünk!
Lehet, hogy van, és nagyon szép az Éden.
De nekem nincs, lent lakok az alvégen…
Hódolok én a régen-múlt időknek,
Hogy tegyek eleget tévedéseknek?
Bűnös vagyok? Vessetek a férgeknek!
Érzéseim vannak, megvannak jóra, a rosszra,
Mit tegyek, hiába vagyok a magam bírója?
Hallgatom verdeső szívhangomat, virradóra…
Van nekem bizonyos csendem, maga a képzelet,
Azzal suhanok a fájdalom folyamom felett!
Vigaszt várok én, sőt sokat vártam már... eleget.
Rövid az élet, kevés benne a boldogság,
De, van büntetés: oly' bősz a boldogtalanság…
Bűnös lét, maga...göröngyös járhatatlanság.
A múltam és vétkeim megvannak a fej-képkeretben,
Mi kellett volna, hogy én ne legyek bűnös? Képzeletben!
Az út végén, nem lehet tudni, hogy mi vár,
Ősünk is mind, fent... a csillagösvényen jár.
Csak madárnak szabad út, a látóhatár…
Őszülök és a bűnökért, biztosan felelnem kell,
Pont, mint másoknak, büntetlenül és sem mehetek el.
Életemben léptem én mindenféle, jó-rossz útra,
Többször is előfordult, hogy eltévedtem… tévútra!
A saját hegyeim közt is kóboroltam, megismerni nagyon vágytam,
De elmúlik az élet, és lehet a vétkektől én semmit sem láttam!
Bizony, az úgy van, hogy menni kell folytában egy életen át
De, van, aki csak nézheti belülről, háza vakablakát…
Én helyben vétkezve toporogtam? Menni kell életen át…
Vecsés, 2016. július 1. – Kustra Ferenc József
Boncolgatnám, de ő, erre elmenekül…
Gondolkozni próbálok, de képtelenül…
Szólt-e nekem még a régi dalom,
Múlt-e már bennem, régi fájdalom?
Gondolataim persze űznek, csak egyre,
Az a megoldás, hogy menjek, fel, hegyemre?
Hogyha eredendő bűnünk a létünk,
Akkor bennünk lelhető minden vétkünk!
Lehet, hogy van, és nagyon szép az Éden.
De nekem nincs, lent lakok az alvégen…
Hódolok én a régen-múlt időknek,
Hogy tegyek eleget tévedéseknek?
Bűnös vagyok? Vessetek a férgeknek!
Érzéseim vannak, megvannak jóra, a rosszra,
Mit tegyek, hiába vagyok a magam bírója?
Hallgatom verdeső szívhangomat, virradóra…
Van nekem bizonyos csendem, maga a képzelet,
Azzal suhanok a fájdalom folyamom felett!
Vigaszt várok én, sőt sokat vártam már... eleget.
Rövid az élet, kevés benne a boldogság,
De, van büntetés: oly' bősz a boldogtalanság…
Bűnös lét, maga...göröngyös járhatatlanság.
A múltam és vétkeim megvannak a fej-képkeretben,
Mi kellett volna, hogy én ne legyek bűnös? Képzeletben!
Az út végén, nem lehet tudni, hogy mi vár,
Ősünk is mind, fent... a csillagösvényen jár.
Csak madárnak szabad út, a látóhatár…
Őszülök és a bűnökért, biztosan felelnem kell,
Pont, mint másoknak, büntetlenül és sem mehetek el.
Életemben léptem én mindenféle, jó-rossz útra,
Többször is előfordult, hogy eltévedtem… tévútra!
A saját hegyeim közt is kóboroltam, megismerni nagyon vágytam,
De elmúlik az élet, és lehet a vétkektől én semmit sem láttam!
Bizony, az úgy van, hogy menni kell folytában egy életen át
De, van, aki csak nézheti belülről, háza vakablakát…
Én helyben vétkezve toporogtam? Menni kell életen át…
Vecsés, 2016. július 1. – Kustra Ferenc József
Versben és európai stílusú haikuban… meditálok.
Lépj tovább, adtak már jó tanácsot, sokan, többen,
De ugyan hova menjek? Nem megy ez olyan könnyen…
Mások gondolják, a másiknak olyan egyszerű az élet,
De nem gondolnak bele, hogy tán’ esetleg, végleg széttépett…
Mosoly minek... nincs arcomon, de így tudhatják, nem hamis,
De nem jó nekik, mert állítják, próbáljam, eljön az is.
Pillanat eljön,
Mindig itt van és újra…
Egyedül megyek…
*
Kijelölt utunk,
Lehet, hogy korcs… göröngyös.
Betontalan sár!
*
Végtelen úton elmenni, azt jelenti, elmenni örökre,
Onnan visszajönni nem lehet soha! Ugyan már, hogy lehetne?
Ez az út van kijelölve, feladni nekem hogyan lehetne?
Volt már, szép sorban, aki feladta,
De neki addig tartott az útja…
Neki már hallgat… szíve dallama…
*
Végtelen út nincs,
Csak még nem látjuk véget…
Ütköző, itt is…
Az én utam sem végtelen, végéhez ér egyszer,
Szívemben, majd néma lesz a csend... már sokadik-szer.
Hidd, nem lesz, hogy nem tudnám, nem vagyok, véglegesszer...
*
Végtelen úton
Haladok, mondják, rendben.
Ki, ez esztelen?
Vecsés, 2016. szeptember 18. – Kustra Ferenc József
Lépj tovább, adtak már jó tanácsot, sokan, többen,
De ugyan hova menjek? Nem megy ez olyan könnyen…
Mások gondolják, a másiknak olyan egyszerű az élet,
De nem gondolnak bele, hogy tán’ esetleg, végleg széttépett…
Mosoly minek... nincs arcomon, de így tudhatják, nem hamis,
De nem jó nekik, mert állítják, próbáljam, eljön az is.
Pillanat eljön,
Mindig itt van és újra…
Egyedül megyek…
*
Kijelölt utunk,
Lehet, hogy korcs… göröngyös.
Betontalan sár!
*
Végtelen úton elmenni, azt jelenti, elmenni örökre,
Onnan visszajönni nem lehet soha! Ugyan már, hogy lehetne?
Ez az út van kijelölve, feladni nekem hogyan lehetne?
Volt már, szép sorban, aki feladta,
De neki addig tartott az útja…
Neki már hallgat… szíve dallama…
*
Végtelen út nincs,
Csak még nem látjuk véget…
Ütköző, itt is…
Az én utam sem végtelen, végéhez ér egyszer,
Szívemben, majd néma lesz a csend... már sokadik-szer.
Hidd, nem lesz, hogy nem tudnám, nem vagyok, véglegesszer...
*
Végtelen úton
Haladok, mondják, rendben.
Ki, ez esztelen?
Vecsés, 2016. szeptember 18. – Kustra Ferenc József
Itt hagy engem hosszú éltem tavasza, de már látom, elmegy is a dereka…
Sorsom, nem engeded, hogy kezem rózsáid szakassza? Látom, már nincs alkalma…
Ezután tán' törvény lesz a korom értelem? Akkor minek leszek, ezt nem vélhetem…
Mindenfelől száz dühös ellen jön szemben velem, és mind játszik az ön kéjén velem…
Nem virítottál csak szépeket kerültem, de néha tévedtem és örültem.
Néha reggel már én is örültem, Láttam gondos estvéket, majd’ megőrültem…
Néha visszanéztem terád, mint honjokra a vitézek, ha dob-mars fölvonulni jelt ád.
Örömhöz nem vezettél báj halmain, de legalább pihegtem a barátok karjain.
Elmémnek nem adtál érteni titkokat, néha kaptam érteni sors-rajzolmányokat.
Már meg, hogy sóhajtásim nőjenek, azt míveled, hogy álmodásim elrepülnek veled…
Menj! Jobban terjeszd áldásidnak árjait, másnak szívében gerjeszd örömid lángjait.
Nekem elég egy szál virág, ha Te adni kész, meg egy csendes vígság… megesküdjék az ész!
Vecsés, 2023. január 23. – Kustra Ferenc József – íródott: Kiss János (1770 – 1846) azonos c. verse átirataként leoninusban.
Sorsom, nem engeded, hogy kezem rózsáid szakassza? Látom, már nincs alkalma…
Ezután tán' törvény lesz a korom értelem? Akkor minek leszek, ezt nem vélhetem…
Mindenfelől száz dühös ellen jön szemben velem, és mind játszik az ön kéjén velem…
Nem virítottál csak szépeket kerültem, de néha tévedtem és örültem.
Néha reggel már én is örültem, Láttam gondos estvéket, majd’ megőrültem…
Néha visszanéztem terád, mint honjokra a vitézek, ha dob-mars fölvonulni jelt ád.
Örömhöz nem vezettél báj halmain, de legalább pihegtem a barátok karjain.
Elmémnek nem adtál érteni titkokat, néha kaptam érteni sors-rajzolmányokat.
Már meg, hogy sóhajtásim nőjenek, azt míveled, hogy álmodásim elrepülnek veled…
Menj! Jobban terjeszd áldásidnak árjait, másnak szívében gerjeszd örömid lángjait.
Nekem elég egy szál virág, ha Te adni kész, meg egy csendes vígság… megesküdjék az ész!
Vecsés, 2023. január 23. – Kustra Ferenc József – íródott: Kiss János (1770 – 1846) azonos c. verse átirataként leoninusban.
(bokorrímes)
Sirassam magamat és a múltamat?
Szeressem a jövőt és még magamat?
Mi elmúlt azt az élet kőbe véste,
Embernek változtatni nincs reménye…
Gondolkodok, hogyan döntsek,
Jobb jövőbe hogyan menjek,
De látom… előre van utam…
Így hát, menjek… unszolom magam.
Vecsés, 2013. március 9. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Sirassam magamat és a múltamat?
Szeressem a jövőt és még magamat?
Mi elmúlt azt az élet kőbe véste,
Embernek változtatni nincs reménye…
Gondolkodok, hogyan döntsek,
Jobb jövőbe hogyan menjek,
De látom… előre van utam…
Így hát, menjek… unszolom magam.
Vecsés, 2013. március 9. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
[pamflet]
Egyazon világban bolondok és bölcsek,
egy földön éltek, mint a hegyek és völgyek.
Egymást erősítve alkottak ők párost,
így hozták létre a ma ismert világot.
Teltek és múltak a történelmi évek,
az időtől a bölcsek sem lettek szépek.
A bolondok okoskodtak néha olykor,
kacagtak is a bölcsek rajtuk, jó sokszor.
A bölcsek bolondoztak néha a szóval,
a nép elhalmozta őket minden jóval.
Ám voltak bolondok, kik irigyen nézték,
arcukra fagyott a vigyorgó kevélység.
A király bolondja volt mindegyik aljas,
ostoba tányérnyaló, vakbuzgó talpas.
Fejüket összedugva eszüket űzték,
miként is álljanak bosszút a bölcs csürhén.
- Álljunk a király elé, mondjunk verseket! -
Így szól erre a főbolond: - Az nem lehet!
A bölcsek izmosak a kimondott szóban.
Törjétek fejetek ti ostobák, jobban!
Használjátok a fejetek, bolond barmok,
ha ellenük valaha győzni akartok!
Saját pályánkon kell megvívni a csatát,
azt a sok nagyokost kell hozzánk csalni át.
Erőben, elszántságban mi vagyunk jobbak,
s bátrabbak mint a vén, nagyagyú félholtak.
Lássuk, ki is használja jobban a fejét?
Legyen az ősi föld elhagyása a tét.
Végül is a tétben egységre jutottak,
nekiveselkedtek hát a feladatnak.
- Nos, ha oly bátrak és okosak a bölcsek,
lássuk, ahogy aggyal a kapun betörnek.
Röhög a főbolond, ki ezt kiagyalta,
bolondok közt is gaz, ármánykodó fajta.
- Menjünk királyunkhoz, legyen Ő a bíró,
ki bolondok közt a hatalommal bíró! -
Előadják sunyin, mélységes keservük,
áruló bölcseknek, mi is titkos tervük:
Aláásni gyáván királyuk hatalmát,
versekkel zavarva népének nyugalmát.
- Mi királyhű hívek, - szólal a főkolomp -
mi fogjuk óvni a trónt: az összes bolond!
Kihívjuk majd vetélkedni a sok bölcset,
a vesztes elhagyja a királyi földet.
Bólogat a király, - Úgy legyen hát! - monda.
- Menjen tüstént a fő-okosért egy szolga!
Hozzák menten elém, hadd lám csak a gyávát,
ki ily aljas módon kijátssza királyát.
Rohan a szolga, papucsát is elhagyva,
szalad házról-házra a bölcset kutatva.
Alkonyodik már, mire végre megleli,
félholtan pihegve így könyörög neki.
- Kövess jó uram, a palotába menten,
mert különben fejem bizonyost elvesztem!
Haragos a király, látni akar téged,
reggeltől hallgatja a bolond beszédet.
A trónteremben habzik a király szája,
dühöng, csapkod, miközben a bölcset várja.
- Hogy merészelted megváratni királyod?
Ki vagy te senki? - már beléptekor ráront.
- Lázítod a népem holmi gaz versekkel?
Koronámra törsz, nagyra tartott eszeddel?
Lássuk csak, mire mész e hatalmas gőggel,
ha bolondjaim sem bírod majd erővel.
Halljad hát szavamban a királyi törvényt!
Bolondjaim nem tűrve az agyas önkényt,
párbajra hívnak fel reggel minden bölcset,
és tétként: a vesztes elhagyja e földet!
Íme a feladat, mi a párbaj tárgya.
Egy nagy tölgyfakapu vezet a kincstárba,
ezt kell majd, pusztán fejetekkel kinyitni.
Nem lehet magatokkal semmit se vinni!
Szólottam hát, s van-é valakinél kérdés?
- Nincs uram - szólott a bölcs - pusztán egy kérés.
A kapun ne legyen rajta a vaslakat,
ésszel emelni nem arányos feladat.
- Rendben! - bólintott a király nagy kegyesen -
reggel mindegyikőtök legyen ott helyben.
Nem fogadok el semmiféle kifogást,
sem pedig nemtelen gyáva visszakozást!
Ezzel a király visszavonult lakába,
a két küzdő felet otthagyva magára.
A bölcsek követe csendben aludni tért,
a főbolond szalajtott a barátokért.
A bolondok egész éjjel csak mulattak,
bölcseket gúnyolva, röhögve vigadtak.
Így reggelre kelve nagy eszük elszállott,
kunkorodni látták az egész világot.
Eljött hát a párbajra kijelölt óra,
a nép királya felállt egy végső szóra.
- Kik titeket rontanak verssel, gondokkal,
megküzdenek a királyi bolondokkal!
A küzdelmet most a kihívó fél kezdi!
Cél a kincstár tölgyfaajtaját bevenni!
Lakat nélkül csak masszív faretesz tartja.
Csak a fejeteket használjátok... Rajta! -
- Éljen a király! - rohant rá a főbolond,
de már a küszöb előtt csúful fölbotolt.
Követve őt, fejjel-neki egyre s másra,
mint a kecskék, felkenődtek a deszkára.
Végül mindegyikük púptól vérző fejjel,
elterült a földön, mint a placcsant tejfel.
Számukra az első felvonásnak vége.
Ki tudja, hogy a győzelemhez elég-e.
Most minden egyes szem a bölcseket várja,
hallik, ahogy a légy szárnyait kitárja.
Néma a nép, lélegzetét visszafojtja,
a király nagyot nyel, kiszáradt a torka.
- Khm... - kezdé a király - következnek a bölcsek!
Ha a kapu győz, mindőtöket megöllek!
Csak így lehetek királyként igazságos! -
Szemében fény lobog, gonosz és álságos.
E szók után, trónusába visszaülve,
gúnyos arccal tekint a körön kívülre.
A legfőbb bölcs lassan feláll... szótalanul,
köpenye ujjára por és nap fénye hull.
Pisszenés se hallik, ahogy odalépe,
a tölgyfaajtóval farkasszemet nézve.
Szemével a vén fát végig simította,
ahogyan asztalos apja tanította.
Valaha egykoron, olyan nagyon régen,
apja gyalulta e deszkát, nagy serényen.
De ki emlékszik rá? Senkit fel se lelhet,
hogy e rideg fának ki adta a lelket.
Letérdelt itt hát, hol népe lelkét őrzik,
hol elődeinek sok szép verse rejlik.
E száz éves kapu őrzi mind e kincset,
és homlokával lenyomta a kilincset...
Pest-Buda 2012. június 4.
Egyazon világban bolondok és bölcsek,
egy földön éltek, mint a hegyek és völgyek.
Egymást erősítve alkottak ők párost,
így hozták létre a ma ismert világot.
Teltek és múltak a történelmi évek,
az időtől a bölcsek sem lettek szépek.
A bolondok okoskodtak néha olykor,
kacagtak is a bölcsek rajtuk, jó sokszor.
A bölcsek bolondoztak néha a szóval,
a nép elhalmozta őket minden jóval.
Ám voltak bolondok, kik irigyen nézték,
arcukra fagyott a vigyorgó kevélység.
A király bolondja volt mindegyik aljas,
ostoba tányérnyaló, vakbuzgó talpas.
Fejüket összedugva eszüket űzték,
miként is álljanak bosszút a bölcs csürhén.
- Álljunk a király elé, mondjunk verseket! -
Így szól erre a főbolond: - Az nem lehet!
A bölcsek izmosak a kimondott szóban.
Törjétek fejetek ti ostobák, jobban!
Használjátok a fejetek, bolond barmok,
ha ellenük valaha győzni akartok!
Saját pályánkon kell megvívni a csatát,
azt a sok nagyokost kell hozzánk csalni át.
Erőben, elszántságban mi vagyunk jobbak,
s bátrabbak mint a vén, nagyagyú félholtak.
Lássuk, ki is használja jobban a fejét?
Legyen az ősi föld elhagyása a tét.
Végül is a tétben egységre jutottak,
nekiveselkedtek hát a feladatnak.
- Nos, ha oly bátrak és okosak a bölcsek,
lássuk, ahogy aggyal a kapun betörnek.
Röhög a főbolond, ki ezt kiagyalta,
bolondok közt is gaz, ármánykodó fajta.
- Menjünk királyunkhoz, legyen Ő a bíró,
ki bolondok közt a hatalommal bíró! -
Előadják sunyin, mélységes keservük,
áruló bölcseknek, mi is titkos tervük:
Aláásni gyáván királyuk hatalmát,
versekkel zavarva népének nyugalmát.
- Mi királyhű hívek, - szólal a főkolomp -
mi fogjuk óvni a trónt: az összes bolond!
Kihívjuk majd vetélkedni a sok bölcset,
a vesztes elhagyja a királyi földet.
Bólogat a király, - Úgy legyen hát! - monda.
- Menjen tüstént a fő-okosért egy szolga!
Hozzák menten elém, hadd lám csak a gyávát,
ki ily aljas módon kijátssza királyát.
Rohan a szolga, papucsát is elhagyva,
szalad házról-házra a bölcset kutatva.
Alkonyodik már, mire végre megleli,
félholtan pihegve így könyörög neki.
- Kövess jó uram, a palotába menten,
mert különben fejem bizonyost elvesztem!
Haragos a király, látni akar téged,
reggeltől hallgatja a bolond beszédet.
A trónteremben habzik a király szája,
dühöng, csapkod, miközben a bölcset várja.
- Hogy merészelted megváratni királyod?
Ki vagy te senki? - már beléptekor ráront.
- Lázítod a népem holmi gaz versekkel?
Koronámra törsz, nagyra tartott eszeddel?
Lássuk csak, mire mész e hatalmas gőggel,
ha bolondjaim sem bírod majd erővel.
Halljad hát szavamban a királyi törvényt!
Bolondjaim nem tűrve az agyas önkényt,
párbajra hívnak fel reggel minden bölcset,
és tétként: a vesztes elhagyja e földet!
Íme a feladat, mi a párbaj tárgya.
Egy nagy tölgyfakapu vezet a kincstárba,
ezt kell majd, pusztán fejetekkel kinyitni.
Nem lehet magatokkal semmit se vinni!
Szólottam hát, s van-é valakinél kérdés?
- Nincs uram - szólott a bölcs - pusztán egy kérés.
A kapun ne legyen rajta a vaslakat,
ésszel emelni nem arányos feladat.
- Rendben! - bólintott a király nagy kegyesen -
reggel mindegyikőtök legyen ott helyben.
Nem fogadok el semmiféle kifogást,
sem pedig nemtelen gyáva visszakozást!
Ezzel a király visszavonult lakába,
a két küzdő felet otthagyva magára.
A bölcsek követe csendben aludni tért,
a főbolond szalajtott a barátokért.
A bolondok egész éjjel csak mulattak,
bölcseket gúnyolva, röhögve vigadtak.
Így reggelre kelve nagy eszük elszállott,
kunkorodni látták az egész világot.
Eljött hát a párbajra kijelölt óra,
a nép királya felállt egy végső szóra.
- Kik titeket rontanak verssel, gondokkal,
megküzdenek a királyi bolondokkal!
A küzdelmet most a kihívó fél kezdi!
Cél a kincstár tölgyfaajtaját bevenni!
Lakat nélkül csak masszív faretesz tartja.
Csak a fejeteket használjátok... Rajta! -
- Éljen a király! - rohant rá a főbolond,
de már a küszöb előtt csúful fölbotolt.
Követve őt, fejjel-neki egyre s másra,
mint a kecskék, felkenődtek a deszkára.
Végül mindegyikük púptól vérző fejjel,
elterült a földön, mint a placcsant tejfel.
Számukra az első felvonásnak vége.
Ki tudja, hogy a győzelemhez elég-e.
Most minden egyes szem a bölcseket várja,
hallik, ahogy a légy szárnyait kitárja.
Néma a nép, lélegzetét visszafojtja,
a király nagyot nyel, kiszáradt a torka.
- Khm... - kezdé a király - következnek a bölcsek!
Ha a kapu győz, mindőtöket megöllek!
Csak így lehetek királyként igazságos! -
Szemében fény lobog, gonosz és álságos.
E szók után, trónusába visszaülve,
gúnyos arccal tekint a körön kívülre.
A legfőbb bölcs lassan feláll... szótalanul,
köpenye ujjára por és nap fénye hull.
Pisszenés se hallik, ahogy odalépe,
a tölgyfaajtóval farkasszemet nézve.
Szemével a vén fát végig simította,
ahogyan asztalos apja tanította.
Valaha egykoron, olyan nagyon régen,
apja gyalulta e deszkát, nagy serényen.
De ki emlékszik rá? Senkit fel se lelhet,
hogy e rideg fának ki adta a lelket.
Letérdelt itt hát, hol népe lelkét őrzik,
hol elődeinek sok szép verse rejlik.
E száz éves kapu őrzi mind e kincset,
és homlokával lenyomta a kilincset...
Pest-Buda 2012. június 4.
