A Most-ban van a lelkünk
mely el tud olykor veszni
Nekünk kell magunkban
Egyedül keresni.

Mindig
Ma van az ideje
Örömöt faragni
Egy szeretet-mosolyal
Kis derűt osztani.
Ma van az ideje pár mókaszikrának
Esténként egy csendes hálaadásnak.

Csak Ma
Lehet a holnapot medrébe terelni
A hangulat színeit szépre keverni
Gyönggyé csiszolni a tett értékét
Ma lehet
Áldani az egyedi naplementét.

A Mostban van a lelkünk
Mely el tud olykor veszni
Ám a fele ha Másnál
Könnyebb úgy keresni.

Naponta
Folyik az élet
Hasítják éles élek
Elmondhatod Most
Még Élek

Olykor
Bár süllyed
Lehúz a kor
Némely alkalomkor
De a szürke por
Elszáll
Megtisztuláskor

Tapaszt a sebedre
Az Idő ad kezedbe
Hajnalhasadáskor

Egy árnyék rop táncot a falamon, lehet, hogy nőalak?
Álmodozom és ezek a már vakolatomlós falak?

Gyors vagy lassú tánctól mi függ? Remény már elveszett?
Fali táncjáték látszat, málladó falak helyett?

Ha majd az utolsó falevél lehull,
Családnak mi adsz enni, vacsorául?
Ha a satnya élet szálló porba vész,
Bánhatunk mi bármit, ha már elenyész.
Kesereghetünk múltunk elpazarolt életén,
Bánhatjuk mit nem tettünk és az élet véget ér.

Dolgos kezedet nézheted, mely talán a bűntől égett!
Eltávozó lelked lehet, hogy nem találja a Mennyet?

Ha megy az úton az ember, árnyékot vet magának,
És ezzel neki kell megbirkóznia és nem másnak.
Megy az úton az ember, talán míg fel nem adja?
Aztán ha kifullad, leáll, lepihen, feladja?

Az éj most leszáll, világtalan.
Én lankadt vagyok, álomtalan,
A csendben, hogy álcáztad az intést, a halál szavát?
Álca alatt tudtad már, nem érsz meg több, más éjszakát?

Olyan nehéz az élet, ha sok benne a részed...
Gondold végig, sok semmi miért történik véled?

Elvesztünk valamit, miközben csak előre megyünk,
Lehet, hogy fáj, bánkódunk! De hiszen még tovább élünk.
Életben árnyéktól ne bánkódj, mindenhez erő kell
És, hogy legyőzd az árnyékodat, ahhoz bátorság kell,
Mely van mindenkiben
Vagy nincs is senkiben?

Persze néha elkalandozik a figyelmünk,
De közben haladunk és nem állunk meg, megyünk…

Mert árnyékod van, haladj, nem kéne feladni,
Életutadon bátran kell tovább haladni…

Vecsés, 2013. december 20. - Kustra Ferenc József

Anyámnak nem volt drága ruhája,
nem volt semmilyen ékszere,
mégis: azt mondta, olyan gazdag,
s több kincse van, mint bárkinek.


Emlékszem: milyen szép volt az arca!
Bármily fáradt volt, nem pihent,
s olyan szépet varrt szakadt ruhánkra,
néha szinte a dísze lett.

Amikor néha rosszak voltunk,
megdorgált. S mégis: úgy ölelt,
szinte éreztem, hogy sugárzik
belőle ránk a szeretet.

Mikor álmomból felriadtam,
nem szólt. Ölébe ültetett,
s úgy ringatott el édes dallal,
amíg rám szállt az éji csend.


Anyám hangja, mint csengő dallam,
ma is úgy hangzik fel nekem,
mint a legszebben szóló hang, mely
fülemben most is visszacseng.

Ma már nem dalol. De nekem mégis:
a hangja épp olyan kellemes,
bármily halkan szól, érzem benne,
hogy ma is ugyanúgy szeret.

Imádkozom. Kérem az Istent,
hogy még sokáig tartsa meg
köztünk, hisz tudom: nem lesz többé
senki más, aki így szeret.

Úgy gondolj rám, mint álomképre,
amely a múltban létezett
titokban, néha felvillanva
s aztán hirtelen elveszett.

Akire vágytál álmaidban
s mégis elűzted messzire
durva szóval, és büszke gőggel,
s nem maradt belőle semmi sem.

Kutatnád néma pillantással
s mások szemében úgy lesed,
azt a felcsapó, tiszta lángot,
mely a légtérben ott rekedt.

Hiába hazudsz minden éjjel
forró szerelmet bárkinek,
azt a nyugtató, tiszta érzést
nem leled többé senkiben.

Hiába dúskálsz földi jóban,
s ezernyi ízét élvezed
százezer forró ölelésnek,
mégsem pótolja semmi sem.

Az a vágy, amely benned szunnyad,
sosem aludt ki teljesen,
s bárhogy keresed más karjában,
nem csillapítja senki sem.

Ma még tagadod. De majd holnap
kínzó álmodban ott leszek,
s átkozni fogol minden percet,
amely hasztalan elveszett.