Idő 
Értékelés 
Értékelés Szokva volt a királyi udvar élvezeteihez,
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!
Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!
Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!
* * *
Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.
A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.
Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.
Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.
* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.
Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.
Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.
Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.
Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.
Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!
Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!
Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!
* * *
Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.
A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.
Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.
Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.
* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.
Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.
Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.
Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.
Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.
Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?
Borús éra – szélvihar…
Mentem volna ki a szabadba… nem voltam régen…
De vad, sötét, ólmos felhők lógtak le az égen.
Láttam, az út is nyálkás, csúszós, és sáros
És ez szabadba, nem kedvező, nem sármos.
Esik a fránya eső, hideg szél is fúj,
Még a kutyát is beengedem, muszájbúl.
Szegény pára ne szenvedjen, a rossz időtől,
Bent összebújva szabadulunk, csömörömtől?!
Kint… látom, a hideg szél dühöngve süvít, vadul,
Jobb nem kimenni, ő az úr, magának pazarul…
Bízunk kutyámmal, minden szélvihar véget ér egyszer
S kimegyünk a saját kiskertünkbe… ott nem lesz vegyszer!
A kéményben még haragosan fütyül a szél,
Behallik dallama… most semmi jót nem ígér.
Sötétlila felhők, kutyámmal vágyjuk, távozzatok!
Nekünk, ne süvítsetek, inkább menjetek hozzátok.
Hosszúra nyúlt, ez a hűvös, esős időszak
És bízok benne vége lesz… borús érának.
Én akkor gondtalanul élvezhetem, kertemben szabadságot,
Lesz szép napsütötte táj… Mi szívemben gyújtja szeretetlángot.
Vecsés, 2013. június 19. – Kustra Ferenc József
Mentem volna ki a szabadba… nem voltam régen…
De vad, sötét, ólmos felhők lógtak le az égen.
Láttam, az út is nyálkás, csúszós, és sáros
És ez szabadba, nem kedvező, nem sármos.
Esik a fránya eső, hideg szél is fúj,
Még a kutyát is beengedem, muszájbúl.
Szegény pára ne szenvedjen, a rossz időtől,
Bent összebújva szabadulunk, csömörömtől?!
Kint… látom, a hideg szél dühöngve süvít, vadul,
Jobb nem kimenni, ő az úr, magának pazarul…
Bízunk kutyámmal, minden szélvihar véget ér egyszer
S kimegyünk a saját kiskertünkbe… ott nem lesz vegyszer!
A kéményben még haragosan fütyül a szél,
Behallik dallama… most semmi jót nem ígér.
Sötétlila felhők, kutyámmal vágyjuk, távozzatok!
Nekünk, ne süvítsetek, inkább menjetek hozzátok.
Hosszúra nyúlt, ez a hűvös, esős időszak
És bízok benne vége lesz… borús érának.
Én akkor gondtalanul élvezhetem, kertemben szabadságot,
Lesz szép napsütötte táj… Mi szívemben gyújtja szeretetlángot.
Vecsés, 2013. június 19. – Kustra Ferenc József
Életmeditációt írtak a szerzők, versben és apevában…
Múlnak az évek, elmúlnak a hónapok
Nem tudom, mi lesz, elmúlnak az évszakok…
Érzem, a saját időm fordul lassan ellenem
A nagy bíró, a döntésével marasztalt engem.
Az
Évek
Mellettem
Elrohannak.
Csak nyomot hagynak.
Még
Kaptam
Kis időt,
De, múlt évek
Terhét viselem.
Életsikátorom kopott, töredezett kövein járok,
Tűzfal nincsen, minek? Helyette szépen, lassan én… elmállok.
Most
Koszlott
Életem
Botladozik
Létsikátorán.
Éjjel vagy sötétes nappal, az ember mindig jobbat remél,
Tudom, mélyeket kell lélegezni, az oxigén a segély…
Dőreség, de ember egész életében valamit remél…
Míg
Ember
Él, remél.
Lelke vágya,
Szállni szabadon.
Még
Mindig,
Él bennem
Remény. Ezért
Balga volnék tán’?
Sikolyaim a sikátorban nem hallnak el,
Csak verődnek egyik falról a másikra… fel.
Folyamatosan megyek a sikátorban, nem számít a fóbiám,
Közben folyvást fáj a lelkem... Mormolok de, nem hatásos az imám…
Fáj!
Lelkem
Sikolya
Nem hallik ki,
Létsikátorból.
Bár
Félek,
De megyek
S esdekelek.
Fohász nem segít.
Közben bizony sokszor megállok, a sikátorban várnék valamit,
De, csak sírásom hallik, érzem egyedüllétet… várnék valakit.
Lámpa sincsen, csak kicsi és bűzfüstös gyertyák fali tartókban,
A szélvonat sokszor elfújja, bél meg árván konyul tartóban.
Még
Várok
Valakit,
És valamit
Könnyes szemekkel.
Lét
Szele
Térdre lök,
Felállok, de
Fényt mégsem látok.
Bűnös ez a szennyes világ, mert nem szeret engemet,
De folyvást kizsigereli a szerető lelkemet.
Éj-fekete máz, már régen rám terült és ott is van,
A hűvös éjszakában állandó libabőröm van.
Nem
Kellek
Senkinek,
Már mindenem
Szerteosztottam.
Lét
Bennem
Lúdbőrzik,
Útra készül...
Csak urna marad.
Mindig úgy hozta sorsom, hogy kapaszkodni kellett,
Az élet meg állandóan csak, elromlani kezdett…
A sötétem körbeölel, mint nagy, erős magzatburok,
Így itt nem lesz ujjá születés, erre hiába várok.
Vecsés, 2016. január 21. – Szabadka, 2017. november 28. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, az apevákat, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. Az apevák összefoglaló címe:”A lét sikátorán...”
Múlnak az évek, elmúlnak a hónapok
Nem tudom, mi lesz, elmúlnak az évszakok…
Érzem, a saját időm fordul lassan ellenem
A nagy bíró, a döntésével marasztalt engem.
Az
Évek
Mellettem
Elrohannak.
Csak nyomot hagynak.
Még
Kaptam
Kis időt,
De, múlt évek
Terhét viselem.
Életsikátorom kopott, töredezett kövein járok,
Tűzfal nincsen, minek? Helyette szépen, lassan én… elmállok.
Most
Koszlott
Életem
Botladozik
Létsikátorán.
Éjjel vagy sötétes nappal, az ember mindig jobbat remél,
Tudom, mélyeket kell lélegezni, az oxigén a segély…
Dőreség, de ember egész életében valamit remél…
Míg
Ember
Él, remél.
Lelke vágya,
Szállni szabadon.
Még
Mindig,
Él bennem
Remény. Ezért
Balga volnék tán’?
Sikolyaim a sikátorban nem hallnak el,
Csak verődnek egyik falról a másikra… fel.
Folyamatosan megyek a sikátorban, nem számít a fóbiám,
Közben folyvást fáj a lelkem... Mormolok de, nem hatásos az imám…
Fáj!
Lelkem
Sikolya
Nem hallik ki,
Létsikátorból.
Bár
Félek,
De megyek
S esdekelek.
Fohász nem segít.
Közben bizony sokszor megállok, a sikátorban várnék valamit,
De, csak sírásom hallik, érzem egyedüllétet… várnék valakit.
Lámpa sincsen, csak kicsi és bűzfüstös gyertyák fali tartókban,
A szélvonat sokszor elfújja, bél meg árván konyul tartóban.
Még
Várok
Valakit,
És valamit
Könnyes szemekkel.
Lét
Szele
Térdre lök,
Felállok, de
Fényt mégsem látok.
Bűnös ez a szennyes világ, mert nem szeret engemet,
De folyvást kizsigereli a szerető lelkemet.
Éj-fekete máz, már régen rám terült és ott is van,
A hűvös éjszakában állandó libabőröm van.
Nem
Kellek
Senkinek,
Már mindenem
Szerteosztottam.
Lét
Bennem
Lúdbőrzik,
Útra készül...
Csak urna marad.
Mindig úgy hozta sorsom, hogy kapaszkodni kellett,
Az élet meg állandóan csak, elromlani kezdett…
A sötétem körbeölel, mint nagy, erős magzatburok,
Így itt nem lesz ujjá születés, erre hiába várok.
Vecsés, 2016. január 21. – Szabadka, 2017. november 28. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, az apevákat, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. Az apevák összefoglaló címe:”A lét sikátorán...”
Versben, haikuban és apevában elmélkedett a szerzőpáros…
Több zsebórám van, mind ketyeg, órás kezeli,
Ha van a tömegben is, akkor az unottan figyeli…
Bár látni, kapkodnak, igyekeznek időt megfogni…
*
Idővonat a
Kulcsa mindennek, a perc!
Nap is így ébred.
*
A
Megélt
Perc kulcsa
Az életnek.
Így éld életed!
*
Idő csak megy tovább, múltat ez nem befolyásolja,
Tömeg, bármennyire is igyekszik, bárhogy csavargatja.
Kinek a múltja már széthullott, össze soha nem rakhatja.
*
Idő zakatol,
Neki nem kell víz és szén!
Emléket elhagy.
*
Az
Idő
Meg nem áll,
Múltat újra
Élni nem tudod.
*
A múltból a jövőbe pillanat az átmenet,
Ezt megfogni időben, sehogyan sem lehet!
Régit felejteni? Jövőt meg, senki nem ismerheti!
Vecsés, 2017. november 2. – Szabadka, 2017. november 22. – Kustra Ferenc – a verset és a haikukat én írtam, az apevákat szerző-, és poétatársam Jurisin Szőke Margit.
Több zsebórám van, mind ketyeg, órás kezeli,
Ha van a tömegben is, akkor az unottan figyeli…
Bár látni, kapkodnak, igyekeznek időt megfogni…
*
Idővonat a
Kulcsa mindennek, a perc!
Nap is így ébred.
*
A
Megélt
Perc kulcsa
Az életnek.
Így éld életed!
*
Idő csak megy tovább, múltat ez nem befolyásolja,
Tömeg, bármennyire is igyekszik, bárhogy csavargatja.
Kinek a múltja már széthullott, össze soha nem rakhatja.
*
Idő zakatol,
Neki nem kell víz és szén!
Emléket elhagy.
*
Az
Idő
Meg nem áll,
Múltat újra
Élni nem tudod.
*
A múltból a jövőbe pillanat az átmenet,
Ezt megfogni időben, sehogyan sem lehet!
Régit felejteni? Jövőt meg, senki nem ismerheti!
Vecsés, 2017. november 2. – Szabadka, 2017. november 22. – Kustra Ferenc – a verset és a haikukat én írtam, az apevákat szerző-, és poétatársam Jurisin Szőke Margit.
Járom az utam, hegyek-völgyek, folyók vannak előttem,
Ijesztő a perspektíva… nem tudom, hogy honnan jöttem…
Fáradtan járok az utamon, most hegyek állnak előttem,
A túloldalán meg, gondolom ott lesz, síkos, lejtős völgyem.
Annak a mélysége nem vonz, mert lehet, hogy nadrágon lecsúszok,
És mire az aljára érek, ki tudja, lehet, hogy elkopok.
Rémisztő a hegy, a folyó, rémisztő a mély völgy,
Én hiába jajongok, az élet nem úri hölgy.
Lefelé csúszkálva, vagy felfelé is mehetek,
Bízok, valahol meglelem, honnan is eredek.
Megyek az utamon, még a folyó partja is meredek,
Mélysége meg rémisztő, de tudnom kell, honnan eredek...
Megmenekülni… élettől elmenekülni… de nincsen hova.
Lehetőség, az sincsen, de azt tudnom kell, megyek-e és hova?
Vecsés, 2014. november 3. – Kustra Ferenc József
