Hol a kiút?

Eltévedtem!
Ajkamat bevonta a köd ízetlen nedvessége,
A csontjaimat átjárta a tél nyirkos hidege.
Engemet most megkapott a tél, borzasztó szépsége,
A matrózt is szédíti a nyílt tenger lehelete.
Hol a kiút?

Eltévedtem!
A látóhatárt elborítja az alkonyat csendje,
Rózsaszín szalag övezi; az éj, sötétlő ege.
Itt biz’ nincsen világító torony vagy egy szál gyertya,
Mi fáklyaként lobog és világit; az ember sorsa.
Hol a kiút?

Eltévedtem!
Spontán szívvel járok, mit banális fájdalom markol,
Az önvédelem ösztöne lüktet ereimben. Tol!
Űz előre, megszállott! Nem pihenhetek tétlenül,
Megyek előre. Csodálom magam mérhetetlenül.
Hol a kiút?

Eltévedtem!
Remegek a hó puszta magányos iszonyatától,
Hogy szakadjak ki, távolodjak, sorsom viszonyától?
Mikor fény nyalja fel a vaksötét éj tintafoltját,
Van-e lehetőség embernek változtatni sorsát?
Hol a kiút?

Eltévedtem!
Még ha remegek is iszonyattal, erőt merítek,
Büszkeségből, bátorságot meg semmiből kerítek.
A hajnalpír éltető fényei majd megjelennek,
Vajon addig élek-e és kerestek-e emberek?
Van-e kiút?

Vecsés, 2000. február 20. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.

Mert úri kedvem úgy tartotta…

Nincs semmi másom,
Csak vendégszeretetem.
Meghívtam őket.
*
Megyek a boltba
Veszek lisztet kenyérnek,
Adok vendégnek.
***

Lakomát csaptunk.
Volt egy nagy evős napunk.
Pocim degesz lett.
*
Vendégek mennek,
Mi meg kitakarítunk.
Vacsi-maradék...
*
Jól eltelt a nap,
Jól éreztük magunkat.
Máskor mi megyünk.

Vecsés, 2013. március 23. – Kustra Ferenc József– írtam: senrjú csokorban. Önéletrajzi írás.

A sorsunkat sűrű ködfátyol lepi,
Így szerencsére, senki nem ismeri.
Mindig várjuk, hogy a fátyol fellebben,
És megtudjuk sorsunk tovább, hogy lészen.

Jó momentumokat jó volna tudni,
A rosszat meg előre kitörölni.
Persze szerencsére nem megy egyik se,
Mindenki várja be, mi a végzete.

Vecsés, 1998. december 12. – Kustra Ferenc József

Hétköznapi pszichológia…

(3 soros-zárttükrös)
A magányom terében egyedüli megbilincselt rab vagyok,
Jó lenne táncot ropni, de csak bilincs a párom, mit elkapok…
A magányom terében egyedüli megbilincselt rab vagyok.

Lelkem, kacarászgatva dudorász,
Tűrésem képmutató lélekmáz.
Lelkem… nincs mire, de mindenre vigyáz!
A magányhoz... készen áll, hogy jól megmász.

Magányom, a cella-életem négy sarkában rappelve mulat,
Látom, ahogy négyfelé oszlottak, nézem-vizsgálom arcukat!
Bilincsem nem ad okot aggodalomra,
Mert rozsdamentes ilyen, vég alkalomra!

(Bokorrímes duó)
Úristen! Micsoda féktelen vihánc megy a sarkokban!
Magánylétem úgy tűnik, úgy érzi, így van egy csapatban…
A sarkok nekem úgy tűnnek, nem vannak-vagyunk haragban.

Saroktól sarokig csatangol a bánatában a tudatom,
Reményt végesen elvesztette, emlékeknek él, ő lett vakom!
Itt most csapat-tudati léttel lett társas, bánatos-magányom...

Vecsés, 2020. február 09. -Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

Filozófia a hazaszeretetről… a magyarságról!

Merre és hová visznek az utak,
Mert látom, a végtelenbe futnak,
De nincs kitéve iránytábla,
Nincs, de tán’ más „hazába”?

Nekem nem kell az új út,
Nekem jó a régi fúrt kút,
Innen jól látom a csillagösvényt,
Hadd nyírjam tovább a kerti sövényt.

Minek is menni, ha nem akarok?
Mi legyen… a fejemen vakarok,
De már eldöntöttem, nem megyek!
Nálam, helyükön maradnak a hegyek!

Maradok! Engem ne küldjön senki sehova
Mert én ide születtem, nekem ez a haza!
Maradok! Jó nekem itt a Kárpát-medencében,
Majd halni is itt akarok a haza sírkertjében…

Vecsés, 2012. szeptember 8. – Kustra Ferenc József