Díszes fenyőfa érzi küldetését,
várja az órát, Jézus születését.
Arcokon boldogság, szívekben öröm,
a földön szeretethullám tündököl.

Meleg szobában sült kalács illata,
odakint a kíváncsiskodók hada.
Lesik a csillagot, mely utat mutatna,
eljövetele a béke sugallata.

Erdei tisztáson összegyűlt a vadnép,
figyelik az eget, hírnök érkezését.
Hófödte csúcsokon az ezüst hold fényét,
érzik az este különlegességét.

Elcsendesül a nagyvilág zaja,
hozzád száll, Uram, milliók dala.
Dicsőséged zengik jöttödre várva,
égi jel vagy, életük csodája.

Aranyló fénysugár kíséri utadat,
magasztalva dicsér az angyalok kara.
Mint Megváltó, érkeztél közénk a földre,
szeretet és hit az új világ jövője.

Feketébe vadult felhők
villámok közt patakzottak,
sújtva téged, az esengőt,
mennydörögve robajlottak.

Viharában a magas ég
földed dúlva mind elverte,
nem maradt más, csak gyertyafény,
s elárvulva néztél szerte.

Vaksötétség árnyékának
mélységes mély örvényében,
erdőségek illatában,
könnycsatornák kéktükrében.

Ősi honban hontalanul,
számkivetve, ingoványban,
álmodozva álmatlanul
lidércfényes szivárványban.

Mocsár húzta törött lelked,
s véres alkony mi nyűgözött,
dúlt, míg nem jött az éj leple,
s te maradtál mint üldözött.

Szívedben az otthon léte
hegyvidékek, völgyek zöldjén,
folyók, tavak ezüstjében,
porban, sárban Erdély földjén!

Hol hőseid nagy múltjában,
sugallat száll öröködből,
s jégvirágos halmazában
rád lehel a sűrű ködből.

S hogyha dereng majd a hajnal,
mi réges-rég nem gyöngyözött,
cseppen még a dermedt harmat,
a zúzmarás fenyők között.

2015.(Magyar ősi nyolcas versforma)

Legutóbb amikor megláttalak
feltámadt érted újra a
vágyam

melleid csodái hódítanak
és száz csókkal
csókolnám a szádat

vad harapásokkal
és puha érintésekkel
csípődet magamhoz vonva

otromba szerszámom
ezt a meredt forróságot
finom tenyeredbe adva

csókolnám selymes
csodádat dús
bozontjaidat

amíg kéjes sóhajaid
betöltenék a szobánkat

kitárt tenyerembe fogva
egész számmal

enném nedvesedő
bársonyos ajkaidat

és ha rázuhannánk
összefonódva az ágyra

az ágyon
átringatnálak téged

egy másik világra
ahol

meztelen szép tested
fölém magasodna

s te lovasom
lennél újra és újra

s amíg lovagolnál
le és föl rajtam

gyönyöröd sóhajait
suttogná az ajkad

én alattad feküdve
ágaskodnék benned

míg te a gyönyörtől
ujjonganál és a
kibuggyanna a könnyed

s ha forró tested
valahogy
fölém keveredne

zsarátnok nyelvem
öledben
vad vágyat verne

nagy melleid gyönyörét
szolgálnám markommal
a számmal

ha eljönne az este
szelíd csillagfénnyekkel
betakarnálak

még nem tudom
hogy ez valóság lesz -e
vagy csak álom

százfokos láz jár át érted
térdrehullva vágyom

a te megváltó ölelésed
a amíg lesz holnap

szeretni szeretnélek

Aki a bűnöm volt
akit dugdostam
magam elől is
akit szűkölve takartam
aki lidérc volt mégis
akit tört rácsok mögött
is akartam
akit szerettem
azzal álmodtam az éjjel

Egyszer már visszajött
hozzám egy lázas
éj sötétjében
egy álom volt csupán
akkor is
szoknyája lobbant
ahogy levetette
én csókoltam őt
kifulladásig
mindenütt
ahogy karjaimba vettem

Megtörtént ami
sohasem
szép asszonyteste
fölém magasodott amikor
vége volt s mielőtt eltünt
még gyönyörködhettem
benne
ujjongó hangjai
lázas ziháló janongásai
mint parázna angyalok
ébredésemig
kószáltak felettem

A tragédia fájdalmat szüle,
A test csak fekszik kihűlve,
Mert a lélek meghalt.

Mely lélek gigászi fájdalmakból állt újra fel,
Mert új barátoknál szeretetre lelt,
S boldog volt.

Az élet így volt szép és teljes,
Érzelmei hevesek, újra szerelmes,
De ennek vége.

Hirtelen életébe tör a kínlódás,
A sors ő alá hatalmas gödröt ás,
S ő ebben elsüllyed.

Ez egy zárt verem, falát sár borítja,
Próbál kijutni erre kapaszkodva,
De nem lehet.

Ekkor valami zajt hall a magasból,
Valaki kötelet nyújt, és szól,
Másszon fel, segít.

Hogy ki volt ez? Az igaz barátok,
S kinek nincsenek, az az átok,
Mert cserben nem hagynak soha.

A kötélen lassan halad felfele,
Már pislákolni kezd a remény fénye,
Már érzi, hogy van kiút.

Sokszor megcsúszik, de fel nem adja,
Kúszva, mászva felfele haladva
Jut előre.

Már nincsen messze a teteje,
S egyre csak nő az ereje,
És ott a fény.

A fény, mely számára stabilitást jelent,
Halkan, de reménnyel telve rebeg:
'Köszönöm Istenem!'

De ekkor hirtelen hatalmas orkán kerekedik,
A földet vaskos faágak verik,
S a vihar mindent pusztít.

Az eső úgy folyik, mint a Duna,
A gödröt még mélyebbre mossa,
A lélek alázuhan a magasból.

A földre puffanva a sebek felszakadnak,
Melyek régiek, s újak nyílnak,
A sarat vér festi vörösre.

Bekövetkezett, amitől oly rég félt,
S egy seb, amit feledni vélt,
Végül az ölte meg.

A lélek meghalt, de mégis él,
Mert a test nélküle mit sem ér,
Ám régi fényében többet nem ragyog már.

De mit tud a test ilyenkor tenni?
Csupán sírni, kínlódni, vergődni,
Mert nem maradt más.

Ezt a kínt átérezni senki sem tudja,
Megérteni, meggyógyítani őt senki sem fogja soha,
A gödör idővel feltöltődik homokkal.

A tragédia fájdalmat szüle,
A test csak fekszik kihűlve,
Mert a lélek meghalt,
Nem zeng többé dalt.

S még valaki suttog halk hangon:
'Mondd el mi bánt, barátom!