Egy idő óta hallgatok.
Telnek a hetek, hónapok,
És nekem nincs mit mondanom.
Üres az élet? Nincs dalom?
Vagy talán végre nyugtom leltem;
Megpihent mégis zajló lelkem.
Az örömet leirni nem kell,
A nappal kel fel minden reggel.
Látom a kinyílt rózsaszálban,
Az unokáim mosolyában.
Bárányfelhőben fenn az égen,
Anyám dúdoló énekében.
Esőcsepp, ha puhán kopog,
A könyvben amit olvasok.
Ennél többet nem is remélek,
Halkan pereg, suhan az élet.

De ha valami dúl belül,
Nyugtalan lelkem elmerül
A céltalan önmardosásba?
Vagy a hibát keressem másban?
Nincs jóérzés az emberekben?
Mért bántanak, ha nem érdemlem?
Mikor gyász ért, miért pont engem?
Mit mulasztottam? Háborog bennem.
Ha fáj a szív s nehéz kibírni,
Ilyenkor írni kell, csak írni.
Mint virágszál az őszi síron,
Sötét betük fehér papíron,
Telve hittel, vigasztalással,
A gondot megosztottam mással.
Ennél többet már nem remélek,
Halkan pereg, suhan az élet.

Őszirózsás szombat délelőttön
Vásárlás után hazavetődöm.
Felkészülve egy újabb csatára.
Nyerni fogok végre-valahára.

Most is a konyha küzdelmem tere,
Ma azért is megbirkózom vele.
Magad uram, ha már nincsen párod.
Valami egyszerűt kitalálok.

Ha jubilálnám remekeimet,
Amit jó ha a kutyám megevett,
Gyásznapom lehetne minden napom,
De nem az vagyok, aki feladom.

Egyszerű legyen! - Van is ötletem.
Ma lecsót főzök, úgyis szeretem.
Egyébként is most van szezonja.
Ez győztes harc lesz. Irány a konyha.

Már serceg is a zsír a fazékban.
Eddig stimm. Lámpalázam azért van.
Belekerül a lelke, a hagyma.
Abálódik kétséget sem hagyva.

Amíg puhul, kolbászt szeletelek,
Hogy szaporább legyen, tojást verek.
Kutyámon látszik, nem bízik bennem.
Ő sem tudja elvenni jó kedvem.

Sót szórok az üveges hagymára,
Jöhet a paprika, az van hátra,
Na meg pár darab szép paradicsom.
Ezeket a hagymára aprítom.

Félig-meddig már kész az ebédem,
És ehető is,- végre megérem.
Isteni az illata, ahogy fő.
De jajj! Egyszer csak becsap a mennykő.

Az utolsó paprikát metélem.
Amikor belehatol a késem,
Egy rút hernyó fordul ki belőle.
Majdnem elrókáztam magam tőle.

Belepottyan a félkész kajámba,
Fakanál elő,- nyúlok utána.
Kavargatom, de nem tűnik elő.
Beledinsztelődik, biztosan szétfő.

Nem hagymától könnyes már a szemem.
Lecsót ennék, de ideget eszem.
Kutyám pislog, ő előre tudta,
Hogy ma újra kárba megy a munka.

Megmaradt a szeletelt kolbászom,
Bevetésre készen pár tojásom,
Belekerülnek egy serpenyőbe,
Onnan pedig korgó bendőmbe.

A kolbászos tojást lapátolom,
A lecsót meg kutyám elé tolom.
Megterítve a kis konyhaasztal,
Volt már ennél rosszabb,- ez vigasztal.

Amit a szív kalitba zár, mégsem rab:



Szabadabb Ő minden madárnál,
Mégis veled van míg maradnál.

Ha alszol ledönti gátjaid, s
Az éj fátylára vetíti álmaid.
Néha furcsa tájakra kisér, s
Ha ébredsz, róla álmod mesél.

Békét hoz ha jó, s te is jó vagy,
Féltőn tanít, de kétséget hagy.

Szilaj ifjuságod élteti,
Érett éned vágyát fékezi.
Ám midőn az alkony megérint
Érzed az időt mi megrémít.

Tudja az órát mit nem mond el,
De ha lejár, már úgy sem kell.

Persze félsz, mert a tested gyenge,
Nélküle csak por vagy és pernye.
Elhozza gyermekét a reményt, s
Te görcsösen fogod a kezét.

Ha rájössz, hogy mindez sevégre,
Emelt fővel nézhetsz elébe.

Lám, lelked az mi tenmagad,
Testünk csak eszköz és elhervad.
Megírja s rendezi sorsodat,
Így lesz az életed sorozat!?



Zárszó: Lelkünk az mi szeret, testünk csak közvetít.

Álmaim emlékét élem
Ősi vadrózsa titkod kutatom.
Elmerülve állok ékkő tükör árnyékodtól
Amely teljesen a szívemig csordult.
-Mond,ki vagy te drága?

Arany lábad nyomán liliom
Illata fénylik-látod! Rád találtam
Mégis,itt e szomorú földön.
Mert te vagy erkölcsnek,tűznek,
vágynak,kéjnek eredője.

Gyötrelem nélküled az életem
Félelmeim márvány oszloppá magasodnak.
Felhőkben sebzett angyalok
Zuhannak lelkem elé.

Szempillám elé festették
Istenek az arcod,
Szerelmes esőcseppek
Ölelkeznek pici melleden.
Viharban hajladozó fák
Érzéki csípőd báját idézik.

Magamban űzlek folyton
Ébredéstől az elmúlásig
Kínoktól a boldogságig.
Mert asszonyom,társam vagy már
az asszonyok között.

Menedéket adsz, nekem az elveszettnek
Mint egy szétdúlt elhagyott,elfeledett
Öreg temetőben a meg sárgult mészkő
Erezeten, Krisztus teste a kereszten.
Mint Krisztus teste a kereszten.

Jó szeretni.
Mikor átfog az odaadó érzés,
Mikor viszont szeretnek,
Mikor a lelked csordultig teli ,
Hát szeress.
Te leszel a legkülönb a világon.
Add át szíved. Szeress.

Még jobb gyűlölni.
Mikor a szíved düh markolja,
Mikor vérig sértettek,
Mikor a lelked tehetetlen,
Hát gyűlölj.
Talán kevésbé becsülöd önmagad,
De könnyebb lesz. Hát gyűlölj.

CS.I. 1997