Kis ház a város és a természet között.
Lackóék családja szép helyre költözött.
Jobbra házak sora, rohanó emberek.
A másik irányban az élet csendesebb.

Zaj és nyugalom közt két élet határa.
Jobb helyen nem lehetne Lackóék háza.
Az óvodáig egyenes út vezetett.
Nagy csoportos volt, egyedül is mehetett.

Ha hazaért, kijárt játszani a rétre.
Nem egyedül, általában volt vendége.
Mindig elkísérte egy-két csoport-társa.
A természet-játszótérnek volt vonzása.

Barátai mind lakótelepen laktak.
Járt már sokszor náluk, ott is jót játszottak.
Csak hát egy panelház kis gyerekszobája
Nem a fogócskázásra lett kitalálva.

Ha kedve volt, estig a réten lehetett.
Csak a távoli erdőbe nem mehetett.
Mikor kimerülten visszatért a házba,
Friss virágot vitt a nagy padlóvázába.

Szülei dolgozni a városba jártak.
Csak úgy gyalogosan a közeli gyárba.
Hétvégén anya is lement a mezőre.
Apa meg vadászott odébb az erdőbe.

Egy nap, Lackót apukája megkérdezte:
Elvinné vadászni, van-e hozzá kedve?
Fia igent mondott. Holnap úgyis szombat,
Megbeszélték, reggel jó korán indulnak.

Szombaton a hajnal alig hogy meghasadt,
Útra kész volt Lackó egy pillanat alatt.
Apa elővette sörétes puskáját,
Előfüttyentette hűséges kutyáját.

Elindulhattak a harmatos mezőn át,
Csak hogy megzavarják az erdő nyugalmát.
Szép volt a hajnali harmatos varázslat.
Lackó azt sem tudta mi az a vadászat.

Egész közel jártak az erdő széléhez,
Felmordult a kutya, mert valamit érez.
És ekkor megmozdult egy közeli bokor.
Apró tapsifüles riadt fel álmából.

Pillanatok alatt játszódott az egész.
Apuka célzott és dörrent a lövés.
Illetve még mielőtt eldörrenhetne,
Felordított Lackó: Apa ne apa neee!

Nagyot szólt a puska, ott maradt a nyuszi.
Folyik Lackó könnye. Mit tettél apuci?
Odarohant hozzá, az ölébe vette.
Apja csak nézte zavartan, szégyenkezve.

Magához ölelte az apró állatot.
Könnyével öntözte, a szíve dobogott.
De mintha nem csak az ő szíve dobogna.
Ekkor kinyitotta szemét a nyuszika.

Szerencsére Lackó erős, elszánt hangja,
Apát a célzásban kicsit megzavarta.
Súrolta a nyuszit a puska sörétje,
De kisebb volt sebe, mint az ijedtsége.

Alig kelt fel a nap, elindultak haza.
Fut Lackó, ölében a rémült nyuszika.
Hűséges kutyájuk tart csak lépést vele.
Hátul kullog apa, s a lelkiismerete.

Fáradtan hazaért, a nyuszit lerakta.
Első dolga volt, hogy vízzel megitatta,
Elé tett aztán pár káposztalevelet.
Hálásan pislogtak rá a piros szemek.

A nyuszi a háznál végleg otthonra lelt.
Összebarátkozott Lackó szüleivel.
A kerten kívülre nem is kívánkozott.
Még a kutyával is összehaverkodott.

Apa most is kimegy néha az erdőbe.
Élelmet visz az erdei etetőkbe.
Puskája a kamra mélyén rozsdásodik.
Hat éves fiától megtanult valamit.

- Elhalkult a zene, Halványabb lett a fény. De a virágok neked nyílnak még! -Szemem könnyes, tekintetem a semmibe vész. Emléked itt marad, bár tested elenyész. - Másképpen szól a zene, Más milyen a fény. Lelked mára csillagok közt él. Átölel az angyalok szerető karja. Szívemet a fájdalom marja! - Búcsúzom mert mást nem tehetek! Isten veled, találjon békét a lelked! Fné. Bíró Mária

Végtelen mezőben komor embertömeg.
Asszonyok, férfiak, fiatal és öreg.
Hatalmas áradat szótlan szempártenger.
Jobb sorsra érdemes több milliárd ember.
Eljöttek, itt vannak. Az okát ki tudja.
Válaszként; nehezül a csend ólomsúlya.
Középen csupasz kör, karéjba azt állják.
Ahogy a nézők az előadást várják.
Alázattal teli szent visszafogottság.
Itt valami készül- szinte bizonyosság.

Hatalmas dörrenés törte meg a csendet.
A porond izzani, púposodni kezdett.
Rövid hatásszünet, majd alakot öltött:
A kör közepében megjelent az ördög.
Újabb dörej hallik, gyomorba markoló.
Az égbolt kigyullad, alján egy tűzgolyó.
Aláereszkedik, szelídül, földet ér.
A fényliftajtóból előlép a tündér.
Pillantáscseréjük néma vérszerződés.
Ugyanazért jöttek: A földet megmentsék.
A legördögibb ördög, s a legtündérebb tündér
Nekilátott helyrehozni sok évszázad bűnét.
Minden helyrekerül, nekik ez apróság.
Varázs ellen nem ellenszer a gyarlóság.
Epilógvillanás, s eltűnt a jelenés.
A bús embertenger egy néma döbbenés.
Nyugalmas békesség szállta meg a földet.
Életkedv töltött meg több milliárd lelket.
E perctől számítva már törvényerejű:
Az ember-fogalom csak csupa nagybetű.

Éppen erre járó titkos idegen.
Te, ki áthajózol évezredeken.
Láttál-e már ilyet útjaid során?
Épült már göröngyből buja kánaán?
Ugye jösz még erre, érdekel jövőnk?
Mi lesz ha már nem lesz bűvös jótevőnk?
Megéri vajon az épp hozzánk szabott
Bolygóhajékunk a jövő századot?

Bárány vagyok. Űrt bolyongó kova égitestek
Peremén árnyat napfénnyel festek.
Szikrával fekete füstbe égnek hitét vésem,
S kezdem szélmalomharc-küldetésem.
Felhő-tenyér porban tett le langyos-szellő-lágyan,
Ott hol kő a párnám s föld az ágyam.
Jöttem. Hátrahagytam minden erőm, mágiámat.
Hoztam békét, vágyat, szép imákat.
Jöttem lobogó máglyát jégszoborként oltani,
Megváltás gyönyörhírét mondani.
Gomorra magma-talaján lépek apró s félénk
Mozdulattal, lelkemből tört, élénk
Márványcsókkal ébresztem a bűnöst bűntudatra,
Az éjszaka-lányt nap hangulatra,
S a vétekfiút megmosdatván így küldöm érte,
Bűz bugyrából, diccsel égi bércre.
Szenvedéllyel, ördög súlytól fájón nem görnyedve,
Lelke pilleszárnyon ring lebegve.
Szent erénnyel nyughatatlan, Földnek ismeretlen
Lényt alkottam, mi itt érthetetlen:
Ő sziromkézzel fanyűvők nyomán magot hintő,
Önzőn megbocsájtó, jóra intő.
Véres pengét kicsorbító, s nyitott sebet öltő,
Álmot író jóságtollú költő.
Reményt, s harmóniát agyagként én megformálom,
Sárból kincset gyúrok s eldobálom.
Szomjazóknak vizet, vak szemeknek napvilágot,
Szűzként szenvedőknek igazságot
Adni vágyok, s örömöt látni a puszta létben,
Nélkülözők sóvár, bús szemében.
Tanítani, élni, megőrizni az alkotás
Mesterségét, remekét mind csodás.

Bárány vagyok. Önzetlenség jogán jöttem adni,
Mégis valós célom itt maradni...
Ha kell, fázni, gyűlölet lángzáporában ázni,
Parázsszőnyegen könnyezve járni.
Gyilkos kéznek fáj a forrás tüzes égetése.
Szenny-fülnek a bárány bégetése.
Vészjósló ómen! S aki dagonyáját elhagyni
Rest, mert hiszi, máshol meg fog fagyni,
Annak lelkem kevés, csak húsom olthatja éhét,
Gyapjúm ölhetné rút didergését,
Vérem oltja csak szomját, borúját szenvedésem.
Hát itt a késem! Többé nem vésem,
Fénynek hitét fekete éjbe, a sárban kúszva!
És ki majd puha bőrömet nyúzza,
Saját szemével pillanthatja, mit mindig mondtam:
Belül sem farkas, csak bárány voltam.

Nézd, nem zokogok, csak térdre rogyok...
Aztán, ahogy a fájdalom belém hasít, a felhőkig ugrok!
Soha! Soha többet ezt meg ne próbáld!
Kiált egy angyali hang, s én megnézem az órát
A fekete számlapon, fehér betűk fénylenek,
Hol a másodpercek sírva, visszanézve lépkednek!

Vártam rád, míg alázott, bántott a magány,
Végül hozzám értél, s együtt éltünk elveszve árván...
Homokfény, homály ma a gyász színe,
Mikor a koporsómból felsejlik a lelkem fénye!

Örömöt hoztál nekem! Látom szépre csomagoltad...
Engedd, hogy felvágjam, késemmel vagdossam!
...már csak attól félek, hogy szép fehér lelked,
Ha magamhoz rántom e félbeteg világba, elszakad - megsérülhet!
S majd nélkülem... a legvégén, utána mitől változol...
Nem értem...