Egy kicsike részlet…

(leoninus duó)
Bajban lehet némi bú vagy báj? Borban meg lehet netán bú vagy nagyobbrészt az báj?
Lelkemet, szeretettel mindenkinek adom, én szeretettel, a lelkemben lakom.
Ha okom van vigadok, de föltétlenül bájjal, közben akár azonosulok, mással.

Sokat vert sorsom, lötyögött lelkemben a bú, báj elbujt a sarokba, mint bájkoszorú.
Ez volt a végtelenség búja a hetvenöt évemben, báj kevesebb, ezen években.
A vígság meg csak akkor jó, ha a báj az uralkodó, bú csak meg legyen búsolkodó…

Vecsés, 2023. július 3. – Kustra Ferenc József

Voltál már úgy? ...
A közömbösség vonatán
Száguldva mozdulatlan
Ülsz hidegen
Te a néma
Idegen
És meredten bámulva
Betekint oblakodon
Sok sietős képjelenet
Integetnek
Velük az Idő halad
Belül a Múlt marad
A tétlenség órája
Elveszik az örökkévalóságba
És rátelepszik
A füstös ablaküvegre
A közöny árnya

Homályos térben
Monoton zötyögés
Rázza szét
Az érzések összefüggését
Tompult átélés zsibbad
A szavak s gondolatok közt
Hiányzik a Csend
Ami összeköt
Úgy tűnik mindegy miként
Esik a puffanás
Süketen stagnál
Holtvágányon
Az emóció-megnyilvánulás

Érzéketlen nyelvvel
Se keserűn se édesen
A magány nagy úr
Ajtópánton sarkon fordul
Hátát mutatva a világnak
Utal a kilincstáblára
Most
Ne zavarjanak
Se Holnap
És minden Csak-Van
Egy egó-kapszulában
Hol nem érhet semmi
Kizárt a Lét impulzusa
Hagyjatok
Ha lehet... magamra

A kiragadott napszak
Az idö végtelenjében
Oly sebesen múlik el.
Parányi kevésnek tünik
Az érzékelés
Korlátai közt szorítva
Veled lehetek a Most-ban.
Tisztelem hálával
Nagyra értékelem
Csak ez számít
Ez a fontos Nagykincs
Mely túltesz mindenen
Hogy szeretetedbe csomagolva
Létezem.

Hegyek mögött dideregve
Szél hordja szét
A meglapult nap
Szürkület hidegét .
Harmatot sóhajt a folyó
Suttogó világra
Ablakokból neonfény tapad
A közeli fákra.

Meghívás nélkül kopogat
Sok megfáradt gondolat.
Reszkető levelek tapsolnak
Ahogy ott ülök a fa alatt.
Törzse mozdulatlanságát
Megosztja velem
Hozzá dőlve
Társa lettem .

Hallgatjuk a tücsökzenét.

Nappali illatot
Lehel a szunnyadó föld nedve
Pipacsokkal keveredve
Még egyszer mára felfénylik
A hűvös naplemente.

Az árnyék elolvad
A nyirkos fű közt nesztelen
Holnap újra megkeresem
Emlékeim közt a napot
Amelyről álmodozhatok.

Zuhan az est palástja
A messzeségbe nyúló tájra
Rám kacsint huncutul
Egy csillag fénnyalábja
Álmot küld szemem sarkába.

Ennyi elég volt mára.

Sziklakövek s jéghegyek
És a köztes szakadékok
Torzítják a kedvemet.
Tarkómon ingerülten
Lüktetve dobol
S szemem mögül
Feszítve valahol
Kibújna a fájdalom.
Lohol
A konkrétan érzékelhető
Zord-sötét fogalom.
Aztán mégis bent marad.
Szövetek mélységében
Amíg az álom peremén
A holnapba gördülő időben
Egy kampón fennakad
S a máló múltba ragad.

Gondolatok keveredett halmazában
Akár az inas a vászon síkján
Elnyúlik a pillanat ásítva.
Nehezedő tömegvonzás küszöbén
Elrugaszkodva szállnék
De csak az álom szakadékába
Zuhanok