Idő 
Értékelés 
Értékelés Békés élet kellene, sors ad magatehetetlent!
Sors amúgy nem ad ilyent, csak jól elviselhetetlent,
Csak gerjeszti tovább, fáradhatatlan lehetetlent.
*
(haiku)
Szenderül a táj,
Elnémult a madárdal.
Ezüst ruhát ölt.
(senrjú)
Lassan mozdul már,
Sok év terhét cipeli.
Vágya békés lét.
*
Dér hidegen októberi, őszi a reggelem!
Nem egy ilyen csípős, vad élet kellene nekem?
Sors csak fütyül rám, csak tapos tovább, bele a lápba
És látszik, jól érzi magát, ebbe a mulatságba?
*
(septolet)
Bősz
Ősz
Hideget kettőz.
Deres reggelen
Ülni kinn kellemetlen.
Ősz körülöttem,
Őszbe ért életem.
*
Az immár sálviselős októberi reggelen,
Felismerem? itt a tél, jóm alig van? ne vesszen.
Sorsom, nem fázik, saját mocskában engem üt, izzad
És ez azt eredményezi, pozitívum nem fakad?
*
(sedoka)
Csípős már az ősz,
Közel kóricál a tél.
Meleg szoba? szív kövül.
Ha nincs, ki ölel,
Meleg szoba nem segít.
Szél süvít, kinn s szívemben.
Vecsés, 2019. szeptember 12. ? Szabadka, 2020. március 26. ? Kustra Ferenc ? a versszakokat én írtam, alájuk a haikut, senrjú ?t, septoletet, sedoka ?t, szerző és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A vegyes címe: Elnémult a madárdal
Sors amúgy nem ad ilyent, csak jól elviselhetetlent,
Csak gerjeszti tovább, fáradhatatlan lehetetlent.
*
(haiku)
Szenderül a táj,
Elnémult a madárdal.
Ezüst ruhát ölt.
(senrjú)
Lassan mozdul már,
Sok év terhét cipeli.
Vágya békés lét.
*
Dér hidegen októberi, őszi a reggelem!
Nem egy ilyen csípős, vad élet kellene nekem?
Sors csak fütyül rám, csak tapos tovább, bele a lápba
És látszik, jól érzi magát, ebbe a mulatságba?
*
(septolet)
Bősz
Ősz
Hideget kettőz.
Deres reggelen
Ülni kinn kellemetlen.
Ősz körülöttem,
Őszbe ért életem.
*
Az immár sálviselős októberi reggelen,
Felismerem? itt a tél, jóm alig van? ne vesszen.
Sorsom, nem fázik, saját mocskában engem üt, izzad
És ez azt eredményezi, pozitívum nem fakad?
*
(sedoka)
Csípős már az ősz,
Közel kóricál a tél.
Meleg szoba? szív kövül.
Ha nincs, ki ölel,
Meleg szoba nem segít.
Szél süvít, kinn s szívemben.
Vecsés, 2019. szeptember 12. ? Szabadka, 2020. március 26. ? Kustra Ferenc ? a versszakokat én írtam, alájuk a haikut, senrjú ?t, septoletet, sedoka ?t, szerző és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A vegyes címe: Elnémult a madárdal
Van, hogy az őszidő is lejár, neki is biz? véges az ideje,
A szép színes világnak -avar véggel- is eljön egyszer a vége!
Az ősz is lejár, neki is véges ideje, biz? szabott a léte!
Van ez a hol kellemetlen, hol nyirkos is... szűkölő, redőny-ködfátyol,
Ha látni akarunk, sohasem engedi, éppen bűvölő a fátyol.
Bandukol már és pont erre a tél, az ember érzi a csontjaiban,
Nem rossz majd a tél sem, (Juj, a nagy hideg!) de csak hógolyózás csatában.
Van olyan kellemetlen, nedves-nyirkos nem átlátszó ködfátyol,
Ha látni akarunk, soha nem engedi, akkor terül fátyol.
Süvítő szél még leveri a zizzenő, maradék levélcsapatokat,
Erdő meg tudja, hogy itt marad kopaszon, elejt fárasztott sóhajokat!
Van munkája bőven az ősznek, most erdőkben, még kertekben, fasorokkal,
Ha meg a tél ideér, átveszi a melót, és zenél a jégcsapokkal.
Lesz akkor nemulass, nekünk is természetnek is, jéghideg holnapokkal!
Van ez a hol kellemetlen, hol nyirkos őszidő de, neki is véges az ideje,
Csinálja is, meg tudjuk is, hogy élvezkedik, ha a vastag ködfátyla kiterítve!
Tudjuk, hogy becsületes a lelkem, mert színesre zsugorit majd' mindent, ami még zöld,
De majd a fránya tél... néha ő is előveszi -csak hogy ne lássunk- azt ami a köd!
Vecsés, 2013. október 30. ? Kustra Ferenc
A szép színes világnak -avar véggel- is eljön egyszer a vége!
Az ősz is lejár, neki is véges ideje, biz? szabott a léte!
Van ez a hol kellemetlen, hol nyirkos is... szűkölő, redőny-ködfátyol,
Ha látni akarunk, sohasem engedi, éppen bűvölő a fátyol.
Bandukol már és pont erre a tél, az ember érzi a csontjaiban,
Nem rossz majd a tél sem, (Juj, a nagy hideg!) de csak hógolyózás csatában.
Van olyan kellemetlen, nedves-nyirkos nem átlátszó ködfátyol,
Ha látni akarunk, soha nem engedi, akkor terül fátyol.
Süvítő szél még leveri a zizzenő, maradék levélcsapatokat,
Erdő meg tudja, hogy itt marad kopaszon, elejt fárasztott sóhajokat!
Van munkája bőven az ősznek, most erdőkben, még kertekben, fasorokkal,
Ha meg a tél ideér, átveszi a melót, és zenél a jégcsapokkal.
Lesz akkor nemulass, nekünk is természetnek is, jéghideg holnapokkal!
Van ez a hol kellemetlen, hol nyirkos őszidő de, neki is véges az ideje,
Csinálja is, meg tudjuk is, hogy élvezkedik, ha a vastag ködfátyla kiterítve!
Tudjuk, hogy becsületes a lelkem, mert színesre zsugorit majd' mindent, ami még zöld,
De majd a fránya tél... néha ő is előveszi -csak hogy ne lássunk- azt ami a köd!
Vecsés, 2013. október 30. ? Kustra Ferenc
Szín-kavalkádok, minden irányban másként
Láttatják, hogy ősz színei, hogy változnak.
A színek változásai mindenütt kissé másként
Mutatják meg, hogy a fű, a növények, hogy változnak!
(Senrjú)
Színes ősz zizzen,
Ahogy avarban lépek!
Halkan recsegés.
*
Köd hull színekre,
De színek nem bújnának?
Köd, könyörtelen.
*
Síró, szitáló
Köd? még ő a magányos.
Színek, párában!
*
Ködtől alig látható hajnalok,
Színek eltűnve? bújt völgyhajlatok.
Ősznek a csöndje is nézgélve, halk ködpárában hallgat,
Látszik, hogy nem sikerül neki, de kínlódva farolgat.
(Haiku)
Köd sötét árnya,
Árnyékmentességet fest.
Láthatatlanság.
*
Szürkület, eget
Nagyon ural, hajnalban.
Kis ködszitálás.
*
Tejfölös fátyol
Fehér bársonyként terül?
Horizont elbújt!
Vecsés, 2019. szeptember 13. Kustra Ferenc ? íródott a láthatóról?
Láttatják, hogy ősz színei, hogy változnak.
A színek változásai mindenütt kissé másként
Mutatják meg, hogy a fű, a növények, hogy változnak!
(Senrjú)
Színes ősz zizzen,
Ahogy avarban lépek!
Halkan recsegés.
*
Köd hull színekre,
De színek nem bújnának?
Köd, könyörtelen.
*
Síró, szitáló
Köd? még ő a magányos.
Színek, párában!
*
Ködtől alig látható hajnalok,
Színek eltűnve? bújt völgyhajlatok.
Ősznek a csöndje is nézgélve, halk ködpárában hallgat,
Látszik, hogy nem sikerül neki, de kínlódva farolgat.
(Haiku)
Köd sötét árnya,
Árnyékmentességet fest.
Láthatatlanság.
*
Szürkület, eget
Nagyon ural, hajnalban.
Kis ködszitálás.
*
Tejfölös fátyol
Fehér bársonyként terül?
Horizont elbújt!
Vecsés, 2019. szeptember 13. Kustra Ferenc ? íródott a láthatóról?
Tekergőzik, csúszik a kígyó,
Előre menni, neki is jó.
Sétál és cammog az elefánt,
Jó nagy állat, de nem félj, nem bánt.
Szőrös és csíkos lett a tigris,
Így, el tud bújni, akárhol is.
A másik csíkos meg a zebra,
Nem az, aki tengerész vala.
Sok pikkelyes lett a halacska,
Fölfelé úszik a folyóba.
Nagy, teknőt hord hátán a teknős,
Ez megvédi bajtól, nem félős.
Erdők, hegyek királya: medve,
Nem helyes, menni vele szembe.
Nagyon régen él már a kajmán,
Álmélkodhatsz a fogazatán.
Fákon mászik, ugrál a majom,
Mondja: jöhetsz te is, ha hagyom.
Földön jár gyorsan, orangután,
Kerüld, mert fut az ember után.
Rikító színes a kakadunk,
Tán? a legfeltűnőbb madarunk.
Van még a vastagnyakú bivaly,
Erős, őt sohasem éri baj.
Prérin, sokszor látni csorda gnút,
Áll, előadja a mélabút.
Fura vízi lény a tintahal,
Meg a neve is az, mert nem hal.
Vízben fickándozik, ebihal,
Hajh? béka lesz ő nem tintahal.
Veszélyes húsevő; piranha,
Biz? mindent lerág, tövig, csontra.
Sokféle fajta van; skorpió
Az ember jobb, ha óvakodó.
Őslény a kacsacsőrű emlős,
Igaza van, embertől félős.
Vándormadár a fehér gólya,
Messzi vidékek hírhozója.
Eresz alatt fészkel a fecske,
Kedvenc étele a legyecske.
Jászolba kötve áll a tehén,
Csak áll, sziesztázik, kérődzvén.
Legyen kese, vagy arabs a ló,
Ráülni és vágtatni oly' jó.
Tyúkudvarban élnek a tyúkok,
Jók vasárnap a rántott húsok.
Árokparton béget a birka,
Gyapjúja, tövig le van nyírva.
Tél! Üvöltenek a farkasok,
Bizony ettől félnek a kosok.
Jó melegben durmol a cica,
Menj ki és fogj egeret még ma.
Szürke, surranva megy az egér,
Ha fél, a sajt lyukba is befér.
De nagy és kövér a víziló,
Szerinte, csak dagonyázni jó.
Látszik, eltűnik; kaméleon.
Azt hisszük, csak levél az ágon.
Hosszú, ragacsos nyelvű; hangyász,
Bizony, ő termeszvárban az ász.
Szarva van és szakálla; kecske,
Gidája mondja: mekegecske.
Igazi vadállatka a borz,
Van rokona is, a büdös-borz.
Vörös és hegyes orrú; róka,
Ő az erdők-mezők lovagja.
Északi vidéken él a grizzly,
A sétálókat ijesztgeti.
Ha síelsz és látod: hópárduc,
Siess el, ne maradjon ott cucc.
Nagy, fekete madár a holló,
Kicsalják tőle a sajtot, ó!
Fejjel lóg lefele; bőregér,
Nincsen tolla, csak bőr és sok ér.
Piros pöttyös; katicabogár,
Őt szeretjük, szerencsebogár.
A kajmánhoz hasonló a gyík,
Nyáron, köveken sütkérezik.
Sokfelé repül, ugrik: sáska,
Káros ő, jobb, ha nem látjuk ma.
Tengerek lakója a bálna,
Fél is tőle a kicsi márna.
Vadvizek lakója: vízipók,
Film is van róla, ő csodapók.
Agyaras és csíkos: vaddisznó,
Hej, a kedve mindig támadó.
Erdők szép állata: őzike,
Rőt színű és barna a szeme.
Földalatti utat fúr vakond,
Hogy ő miket tud? Hinnéd? Most mond.
Nedveset szeret: csigabiga,
És mindig hátán van a háza.
Nyáron, zümmög és csíp a szúnyog,
Tőle az ember, biz' viszolyog.
Fákat járja, nem asztalos; szú,
Mindent átfúr, biz' kemény orrú.
Udvaron ugrálnak a kutyák,
A portát és a gazdit óvják.
Gyorsan úszik, mint a hal; fóka,
Így róla is szólt, e mondóka.
Vecsés, 1998. december 22. ? Kustra Ferenc
Előre menni, neki is jó.
Sétál és cammog az elefánt,
Jó nagy állat, de nem félj, nem bánt.
Szőrös és csíkos lett a tigris,
Így, el tud bújni, akárhol is.
A másik csíkos meg a zebra,
Nem az, aki tengerész vala.
Sok pikkelyes lett a halacska,
Fölfelé úszik a folyóba.
Nagy, teknőt hord hátán a teknős,
Ez megvédi bajtól, nem félős.
Erdők, hegyek királya: medve,
Nem helyes, menni vele szembe.
Nagyon régen él már a kajmán,
Álmélkodhatsz a fogazatán.
Fákon mászik, ugrál a majom,
Mondja: jöhetsz te is, ha hagyom.
Földön jár gyorsan, orangután,
Kerüld, mert fut az ember után.
Rikító színes a kakadunk,
Tán? a legfeltűnőbb madarunk.
Van még a vastagnyakú bivaly,
Erős, őt sohasem éri baj.
Prérin, sokszor látni csorda gnút,
Áll, előadja a mélabút.
Fura vízi lény a tintahal,
Meg a neve is az, mert nem hal.
Vízben fickándozik, ebihal,
Hajh? béka lesz ő nem tintahal.
Veszélyes húsevő; piranha,
Biz? mindent lerág, tövig, csontra.
Sokféle fajta van; skorpió
Az ember jobb, ha óvakodó.
Őslény a kacsacsőrű emlős,
Igaza van, embertől félős.
Vándormadár a fehér gólya,
Messzi vidékek hírhozója.
Eresz alatt fészkel a fecske,
Kedvenc étele a legyecske.
Jászolba kötve áll a tehén,
Csak áll, sziesztázik, kérődzvén.
Legyen kese, vagy arabs a ló,
Ráülni és vágtatni oly' jó.
Tyúkudvarban élnek a tyúkok,
Jók vasárnap a rántott húsok.
Árokparton béget a birka,
Gyapjúja, tövig le van nyírva.
Tél! Üvöltenek a farkasok,
Bizony ettől félnek a kosok.
Jó melegben durmol a cica,
Menj ki és fogj egeret még ma.
Szürke, surranva megy az egér,
Ha fél, a sajt lyukba is befér.
De nagy és kövér a víziló,
Szerinte, csak dagonyázni jó.
Látszik, eltűnik; kaméleon.
Azt hisszük, csak levél az ágon.
Hosszú, ragacsos nyelvű; hangyász,
Bizony, ő termeszvárban az ász.
Szarva van és szakálla; kecske,
Gidája mondja: mekegecske.
Igazi vadállatka a borz,
Van rokona is, a büdös-borz.
Vörös és hegyes orrú; róka,
Ő az erdők-mezők lovagja.
Északi vidéken él a grizzly,
A sétálókat ijesztgeti.
Ha síelsz és látod: hópárduc,
Siess el, ne maradjon ott cucc.
Nagy, fekete madár a holló,
Kicsalják tőle a sajtot, ó!
Fejjel lóg lefele; bőregér,
Nincsen tolla, csak bőr és sok ér.
Piros pöttyös; katicabogár,
Őt szeretjük, szerencsebogár.
A kajmánhoz hasonló a gyík,
Nyáron, köveken sütkérezik.
Sokfelé repül, ugrik: sáska,
Káros ő, jobb, ha nem látjuk ma.
Tengerek lakója a bálna,
Fél is tőle a kicsi márna.
Vadvizek lakója: vízipók,
Film is van róla, ő csodapók.
Agyaras és csíkos: vaddisznó,
Hej, a kedve mindig támadó.
Erdők szép állata: őzike,
Rőt színű és barna a szeme.
Földalatti utat fúr vakond,
Hogy ő miket tud? Hinnéd? Most mond.
Nedveset szeret: csigabiga,
És mindig hátán van a háza.
Nyáron, zümmög és csíp a szúnyog,
Tőle az ember, biz' viszolyog.
Fákat járja, nem asztalos; szú,
Mindent átfúr, biz' kemény orrú.
Udvaron ugrálnak a kutyák,
A portát és a gazdit óvják.
Gyorsan úszik, mint a hal; fóka,
Így róla is szólt, e mondóka.
Vecsés, 1998. december 22. ? Kustra Ferenc
Szép énnekem cigánymagyarságom,
kérdezték hol laksz? - feleltem mindenhol
Igaz nincs hazám, enyém az egész világ.
Élek reszkető nyárfalevélben
izzadó tenyérben
bús aggodalomban.
Hiszek a ki nem mondott szóban
anyám is hitt
még mindig hiszek Don Quijote kardjában,
Dulcinea szépségében, Radnóti Miklós versében
...nem tudhatom.
Te sem tudod,
magad embernek valló kémiai massza,
ki vagyok, miért vagyok, minek vagyok,
merre mikor s miért indulok.
A reménységgel meg úgy vagyok,
hol Ő hagyott el engem,
hol én felejtettem.
Kartonpapír galacsinokkal gyújtottam fényt
husánggal vertek Krisztust belém
várták a titkot
a nyomor éhes gyomor
jaj, hess, hess.
Hogy a remény, hisz meleg lett, olyan meleg,
hogy ezrek, százezrek szívébe
új életet lehelt a sors,
ki vicsorogva vigyorgott,
metszőfogait láttam,
aztán ölelt édesen, ölt mérgesen,
zúgó harangokkal késhegyén táncolva
megint láttam.
Jaj mamo, jaj mamo bokháli sjom*
apám az anyámra nézett
Csöm, csöm, gyűrű arany gyűrű
magyar a cigányra nézett.
Két világ közt álltam kenyértelenül.
Most van kenyerem, de nincs apám se anyám
népem veszik a kerekerdő fái közt.
Latyakos hó íze egyre csak terjed,
beteg a leánygyermek.
Ne félj, szólt az öreg bölcs,
hamarosan tavasz lesz,
s talán a cigányok tavasza is.
Megbolondult a világ, megbomult*
garázdálkodik rajtunk
kolomppal díszített szeretetlenség,
vállat veregetve ráznak le magukról cigány
bőrbe bújt júdások.
Tán süket vagyok? Vagy csak érteni akarok
rühes, büdösmocskos, élősködő,
hazug, lusta - mondják a népre s közben
mosolyfényképüket újra megfestik maguknak.
Nincsen hazád meg házad sem.
Szent Sárától sem várhatsz vigaszt, pirkad
lámpást adott kezembe az Úr.
kérdezték hol laksz? - feleltem mindenhol
Igaz nincs hazám, enyém az egész világ.
Élek reszkető nyárfalevélben
izzadó tenyérben
bús aggodalomban.
Hiszek a ki nem mondott szóban
anyám is hitt
még mindig hiszek Don Quijote kardjában,
Dulcinea szépségében, Radnóti Miklós versében
...nem tudhatom.
Te sem tudod,
magad embernek valló kémiai massza,
ki vagyok, miért vagyok, minek vagyok,
merre mikor s miért indulok.
A reménységgel meg úgy vagyok,
hol Ő hagyott el engem,
hol én felejtettem.
Kartonpapír galacsinokkal gyújtottam fényt
husánggal vertek Krisztust belém
várták a titkot
a nyomor éhes gyomor
jaj, hess, hess.
Hogy a remény, hisz meleg lett, olyan meleg,
hogy ezrek, százezrek szívébe
új életet lehelt a sors,
ki vicsorogva vigyorgott,
metszőfogait láttam,
aztán ölelt édesen, ölt mérgesen,
zúgó harangokkal késhegyén táncolva
megint láttam.
Jaj mamo, jaj mamo bokháli sjom*
apám az anyámra nézett
Csöm, csöm, gyűrű arany gyűrű
magyar a cigányra nézett.
Két világ közt álltam kenyértelenül.
Most van kenyerem, de nincs apám se anyám
népem veszik a kerekerdő fái közt.
Latyakos hó íze egyre csak terjed,
beteg a leánygyermek.
Ne félj, szólt az öreg bölcs,
hamarosan tavasz lesz,
s talán a cigányok tavasza is.
Megbolondult a világ, megbomult*
garázdálkodik rajtunk
kolomppal díszített szeretetlenség,
vállat veregetve ráznak le magukról cigány
bőrbe bújt júdások.
Tán süket vagyok? Vagy csak érteni akarok
rühes, büdösmocskos, élősködő,
hazug, lusta - mondják a népre s közben
mosolyfényképüket újra megfestik maguknak.
Nincsen hazád meg házad sem.
Szent Sárától sem várhatsz vigaszt, pirkad
lámpást adott kezembe az Úr.
