Szép énnekem cigánymagyarságom,
kérdezték hol laksz? - feleltem mindenhol
Igaz nincs hazám, enyém az egész világ.
Élek reszkető nyárfalevélben
izzadó tenyérben
bús aggodalomban.
Hiszek a ki nem mondott szóban
anyám is hitt
még mindig hiszek Don Quijote kardjában,
Dulcinea szépségében, Radnóti Miklós versében
...nem tudhatom.
Te sem tudod,
magad embernek valló kémiai massza,
ki vagyok, miért vagyok, minek vagyok,
merre mikor s miért indulok.
A reménységgel meg úgy vagyok,
hol Ő hagyott el engem,
hol én felejtettem.
Kartonpapír galacsinokkal gyújtottam fényt
husánggal vertek Krisztust belém
várták a titkot
a nyomor éhes gyomor
jaj, hess, hess.
Hogy a remény, hisz meleg lett, olyan meleg,
hogy ezrek, százezrek szívébe
új életet lehelt a sors,
ki vicsorogva vigyorgott,
metszőfogait láttam,
aztán ölelt édesen, ölt mérgesen,
zúgó harangokkal késhegyén táncolva
megint láttam.
Jaj mamo, jaj mamo bokháli sjom*
apám az anyámra nézett
Csöm, csöm, gyűrű arany gyűrű
magyar a cigányra nézett.
Két világ közt álltam kenyértelenül.
Most van kenyerem, de nincs apám se anyám
népem veszik a kerekerdő fái közt.
Latyakos hó íze egyre csak terjed,
beteg a leánygyermek.
Ne félj, szólt az öreg bölcs,
hamarosan tavasz lesz,
s talán a cigányok tavasza is.
Megbolondult a világ, megbomult*
garázdálkodik rajtunk
kolomppal díszített szeretetlenség,
vállat veregetve ráznak le magukról cigány
bőrbe bújt júdások.
Tán süket vagyok? Vagy csak érteni akarok
rühes, büdösmocskos, élősködő,
hazug, lusta - mondják a népre s közben
mosolyfényképüket újra megfestik maguknak.
Nincsen hazád meg házad sem.
Szent Sárától sem várhatsz vigaszt, pirkad
lámpást adott kezembe az Úr.
kérdezték hol laksz? - feleltem mindenhol
Igaz nincs hazám, enyém az egész világ.
Élek reszkető nyárfalevélben
izzadó tenyérben
bús aggodalomban.
Hiszek a ki nem mondott szóban
anyám is hitt
még mindig hiszek Don Quijote kardjában,
Dulcinea szépségében, Radnóti Miklós versében
...nem tudhatom.
Te sem tudod,
magad embernek valló kémiai massza,
ki vagyok, miért vagyok, minek vagyok,
merre mikor s miért indulok.
A reménységgel meg úgy vagyok,
hol Ő hagyott el engem,
hol én felejtettem.
Kartonpapír galacsinokkal gyújtottam fényt
husánggal vertek Krisztust belém
várták a titkot
a nyomor éhes gyomor
jaj, hess, hess.
Hogy a remény, hisz meleg lett, olyan meleg,
hogy ezrek, százezrek szívébe
új életet lehelt a sors,
ki vicsorogva vigyorgott,
metszőfogait láttam,
aztán ölelt édesen, ölt mérgesen,
zúgó harangokkal késhegyén táncolva
megint láttam.
Jaj mamo, jaj mamo bokháli sjom*
apám az anyámra nézett
Csöm, csöm, gyűrű arany gyűrű
magyar a cigányra nézett.
Két világ közt álltam kenyértelenül.
Most van kenyerem, de nincs apám se anyám
népem veszik a kerekerdő fái közt.
Latyakos hó íze egyre csak terjed,
beteg a leánygyermek.
Ne félj, szólt az öreg bölcs,
hamarosan tavasz lesz,
s talán a cigányok tavasza is.
Megbolondult a világ, megbomult*
garázdálkodik rajtunk
kolomppal díszített szeretetlenség,
vállat veregetve ráznak le magukról cigány
bőrbe bújt júdások.
Tán süket vagyok? Vagy csak érteni akarok
rühes, büdösmocskos, élősködő,
hazug, lusta - mondják a népre s közben
mosolyfényképüket újra megfestik maguknak.
Nincsen hazád meg házad sem.
Szent Sárától sem várhatsz vigaszt, pirkad
lámpást adott kezembe az Úr.
Hallgasd meg a szív szavát,
Figyeld meg az érzelmek tavát,
Olykor csendes, olykor viharzik,
De mindig szól hozzád.
Figyelj, figyelj, mert tanít,
És utat mutat.
Egy teljes világ lakik benne,
Isten, ember, angyal és ördög lakhelye.
Ha befelé tekintesz
Egy tükröt találsz.
Nézz bele,
Nézz a saját szemedbe!
Ha megteszed,
Csodára lelsz.
Meglátod, hogy egy örök fény,
Egy örökké izzó Nap lakik benned.
.
Budapest, 2020.03.20.
Figyeld meg az érzelmek tavát,
Olykor csendes, olykor viharzik,
De mindig szól hozzád.
Figyelj, figyelj, mert tanít,
És utat mutat.
Egy teljes világ lakik benne,
Isten, ember, angyal és ördög lakhelye.
Ha befelé tekintesz
Egy tükröt találsz.
Nézz bele,
Nézz a saját szemedbe!
Ha megteszed,
Csodára lelsz.
Meglátod, hogy egy örök fény,
Egy örökké izzó Nap lakik benned.
.
Budapest, 2020.03.20.
Őrjöngj!
Őrjöngj ez csak az éned,
vágyad tombol s tehetetlenséged.
Tüzében izzó vulkánként rejlik ereje,
lángját a víz sem oltaná el sosem.
Őrjöngj, mert van miért,
kialvatlan parazsam volt tiéd.
Nem erőlködöm, ha volt is erőm elfogyott,
nem hagyott utánad fájó múltat, sok romot.
Őrjöngj, mert hajunk ősz s kezünk remeg,
kacagva hullajtunk fájó könnyeket.
Hibás volt múltunk, a jelen már nem mereng,
tehetetlen jelened nem bólint már igent.
Szilágyi Irén saját verse
Őrjöngj ez csak az éned,
vágyad tombol s tehetetlenséged.
Tüzében izzó vulkánként rejlik ereje,
lángját a víz sem oltaná el sosem.
Őrjöngj, mert van miért,
kialvatlan parazsam volt tiéd.
Nem erőlködöm, ha volt is erőm elfogyott,
nem hagyott utánad fájó múltat, sok romot.
Őrjöngj, mert hajunk ősz s kezünk remeg,
kacagva hullajtunk fájó könnyeket.
Hibás volt múltunk, a jelen már nem mereng,
tehetetlen jelened nem bólint már igent.
Szilágyi Irén saját verse
November-Korponai István
Aranysárgává nemesültek a fák zöld levelei
mint a sokat élt ember haja ősszé.
Nyugat felé vadkacsák szállnak s
a barna rőt avarban varjak,harkályok
kutatnak lusta rovarok után.
Milyen béke,összhang,csend van itt
e tisztáson,a lehulló levelek védelmezőül
takarják be a még zöld füvet,mint jó anya
óvja a didergő gyermeket.
Langyos még a tér a napfény halvány
ereje villan a horizonton át de elfedik
szürkés fekete eget betöltő felhők.
Nem elmúlás ez,nem halál,csak pihenés
mint dolga közben megfáradt ember ha
szünetet tart,majd izmait nyújtja tovább.
Eső lesz hamarosan a tisztás kis árkai
megtelnek vízzel és sárrá rejtőzik a föld.
A kövér avar közé vermeli magát a sün
elrejtőznek a cseppnyi madárkák
ki éli túl a vad telet?kit véd meg az égi
szeretet a gondoskodás?
November lett,ilyenkor még ültethetsz
dió fát, no nem magadnak,aki majd követ
Gyermeked vagy unokád,vagy csak a szelíd
mindent ismerő emlékezet.
Nem elmúlás ez.Nem halál.Csak pihenés!
Aranysárgává nemesültek a fák zöld levelei
mint a sokat élt ember haja ősszé.
Nyugat felé vadkacsák szállnak s
a barna rőt avarban varjak,harkályok
kutatnak lusta rovarok után.
Milyen béke,összhang,csend van itt
e tisztáson,a lehulló levelek védelmezőül
takarják be a még zöld füvet,mint jó anya
óvja a didergő gyermeket.
Langyos még a tér a napfény halvány
ereje villan a horizonton át de elfedik
szürkés fekete eget betöltő felhők.
Nem elmúlás ez,nem halál,csak pihenés
mint dolga közben megfáradt ember ha
szünetet tart,majd izmait nyújtja tovább.
Eső lesz hamarosan a tisztás kis árkai
megtelnek vízzel és sárrá rejtőzik a föld.
A kövér avar közé vermeli magát a sün
elrejtőznek a cseppnyi madárkák
ki éli túl a vad telet?kit véd meg az égi
szeretet a gondoskodás?
November lett,ilyenkor még ültethetsz
dió fát, no nem magadnak,aki majd követ
Gyermeked vagy unokád,vagy csak a szelíd
mindent ismerő emlékezet.
Nem elmúlás ez.Nem halál.Csak pihenés!
Örülve vallom vallomásaid őrülten szemedbe.
Álmaid ágyait fetrengve terítem le testemmel,
izzadva álmodok merengve, szemeimet
karommal temetve szétsúrólt álmaim ölelésébe.
Esőbe, csendbe, éjszakáról éjszakában,
hajnalra fáradtan ásítva imát,
várva az áldozást, keresve derengést,
ébredést remélve túlélni, és várni ismét
estét, keresni szenvedést, átszellemülést,
meggyónni, álmodni szépet, kívánni.
Együtt várunk, fájunk és sirunk,
álmodunk félve, visszafogottan remélve,
alázatosan és gyáván kacagva erőtlen erőbe,
hazudva csendet bámulunk a nemtörődömségbe.
Ázunk ?s fázunk, sírunk és fájunk csendben,
fesztelenségben, szárazan könnyezünk féltékenyülve.
Álmaid ágyait fetrengve terítem le testemmel,
izzadva álmodok merengve, szemeimet
karommal temetve szétsúrólt álmaim ölelésébe.
Esőbe, csendbe, éjszakáról éjszakában,
hajnalra fáradtan ásítva imát,
várva az áldozást, keresve derengést,
ébredést remélve túlélni, és várni ismét
estét, keresni szenvedést, átszellemülést,
meggyónni, álmodni szépet, kívánni.
Együtt várunk, fájunk és sirunk,
álmodunk félve, visszafogottan remélve,
alázatosan és gyáván kacagva erőtlen erőbe,
hazudva csendet bámulunk a nemtörődömségbe.
Ázunk ?s fázunk, sírunk és fájunk csendben,
fesztelenségben, szárazan könnyezünk féltékenyülve.