Hétköznapi pszichológia

(3 soros-zárttükrös)
Kevés idő van a nyugalomra, ami bennem él…
Nem nagyon szokott volt előjönni, tán' mit sem remél…
Kevés idő van a nyugalomra, ami bennem él…
*

(HIQ duó)
Pihenni
Jólesne sokat!
Nyugalom…
*

(Senrjú)
Világban
Sincsen nyugalom!
Akkor hol?
*

(senrjon)
Tudatom van elég sok,
De nyüzsgő világgal harcolok…
Több nyugalom kén’.
*

(10 szavas duó)
Zavar a hamis képek világa,
Meg a lét normálistól mássága.

Ahogy körbe nézek a világ romlik,
Kis nyugalmam magamba jól leomlik…
*

(Bokorrímes)
A világ olyan, mint amikor ideér a tél,
Az ember meg a drága fűtéstől igencsak fél…
Amikor aztán a hideg eluralja a létet,
Nem csoda, ha elveszti lelkében nyugalmi létet.
*

(Bokorrímes - ötszörös belsőrímes)
Roppantul vágyok én egy hamistalan s élhető világképre,
Roppantul vágyok én egy hamistalan, belső nyugalmi képre!
Roppantul vágyok én egy hamistalan, rosszaságtalan végre,
Roppantul vágyok én egy hamistalan, ó jó életre végre!

Vecsés, 2022. március 16. – Kustra Ferenc József- írtam: a „belső rágódásról”, ami mindenkiben benne van…

Versben és európai stílusú haikuban… meditálok.

Lépj tovább, adtak már jó tanácsot, sokan, többen,
De ugyan hova menjek? Nem megy ez olyan könnyen…
Mások gondolják, a másiknak olyan egyszerű az élet,
De nem gondolnak bele, hogy tán’ esetleg, végleg széttépett…

Mosoly minek... nincs arcomon, de így tudhatják, nem hamis,
De nem jó nekik, mert állítják, próbáljam, eljön az is.

Pillanat eljön,
Mindig itt van és újra…
Egyedül megyek…
*
Kijelölt utunk,
Lehet, hogy korcs… göröngyös.
Betontalan sár!
*

Végtelen úton elmenni, azt jelenti, elmenni örökre,
Onnan visszajönni nem lehet soha! Ugyan már, hogy lehetne?
Ez az út van kijelölve, feladni nekem hogyan lehetne?

Volt már, szép sorban, aki feladta,
De neki addig tartott az útja…
Neki már hallgat… szíve dallama…
*
Végtelen út nincs,
Csak még nem látjuk véget…
Ütköző, itt is…

Az én utam sem végtelen, végéhez ér egyszer,
Szívemben, majd néma lesz a csend... már sokadik-szer.
Hidd, nem lesz, hogy nem tudnám, nem vagyok, véglegesszer...
*

Végtelen úton
Haladok, mondják, rendben.
Ki, ez esztelen?

Vecsés, 2016. szeptember 18. – Kustra Ferenc József

Hmm…

Üldöző sírás,
Félelem más,
Régre gondolni… oly’ butás.

Sirok magánytól,
Magányos… sírástól.
Anyádtól…
Átoktól…
*
Társasági magány,
Letargiás magány,
Üldöznek… magány,
Hamis folyamodvány.

Gyertyafény is szomorú,
Élet szomorú,
Bú.
*
Nem bánkódok,
De min gondolkozok,
Mérgem-magányom,
Életfáradtságom.

Másik élet kellene,
Normál élet eleme…
Deleje!

Vecsés, 2024. július 7. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként, septolet trióban.

Hétköznapi pszichológiában a magányról…

(Bokorrímes)
Tus kihúzóból lecsebbent öreg paca?
Arany töltőtollból egy kicseppent paca?
Hamisan kóválygó fisz, a zenekarba?

Vagyok-e én a magány képlete?
Vagyok-e én lét képtelensége?
Vagyok-e én vad sikoly a csendbe?

Vagyok-e én csak egy nyomorult, esdve?
Vagyon-e én alkalmatlan eleve?
Vagyok-e én egy sánta púpos teve?

Vajh, mint író, rosszul szerkesztett mondat?
Vajh, mint író, rosszul kigondolt mondat?
Vajh, mint író, rosszul írt, bántó mondat?

Tükörbe sokszor nézegetem magamat,
Mit sem látok, de, felismerem magamat,
Senkiségemért folytatom vad harcomat…

Azt bizton tudom, hogy a bezárult magány embere vagyok,
S mint egy kiöregedett remete a semmibe kullogok!
*
(Septolet)
Nincs múlandó boldogság,
Van másik-naposság,
Létezik, örökléti szomorúság!

Boldogtalanság,
Ismeretlen boldogság,
Magányosság,
Magányban megszállottság…

Vecsés, 2024. október 7. -Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként a magányról…

(Bródy János tiszteletére)

Csend járja be e valaha szent földet,
sunyítón néma kushadás és átok,
Ti szabadítottátok ránk e szörnyet:
gazul gyűlölködő hamis-királyok!

Önmagatok képzelte trónon ülve
e nép nevében ítéletet mondtok,
és hatalmatoktól megrészegülve
dobtok nékik némi hústalan koncot.

Közben dicsőítő dalnokra vártok,
nyálasan magasztaló hamis szóra,
de dalos lelkeket már nem találtok,
mert mind kihaltak: akárcsak a nóta.

Kik rég oly víg-bátorsággal daloltak,
mára a gyávaság lett sovány létük,
mert családjukért földig alázkodtak:
netán dicstelen elmúlás lett bérük.

Mert a szolgaság a lélek börtöne,
s a láncot a költő nehezen tűri,
halott lenne Ő akkor is, ha élne,
hiszen a dalok hiánya: legyűri.

És mégis akad oly dalnok, ki feláll!
Habár ráncos keze tán kortól reszket,
ütött-kopott lantját megfogva kiáll -
Ő, aki többé már semmit sem veszthet.

Egy agg, sápatag arcú rímfaragó,
ki a gyenge testben is erős lélek,
elcsukló hangja reszketeg és fakó,
s ott fenn: a hatalmasok mégis félnek.

Irtóznak hallani a régi lantot,
mert hangja ma sem hamis, hanem tiszta,
rémülten látják az ismerős lantost,
ahogy a nép ma is dalait issza.

- Ébredjetek fel mind, Ti szabad-lelkek!
Üres a trón, már nem ül rajta senki! -
Fátyolos hangján olykor halk az ének,
ám sorait szabadság szele lengi.

S szűkölnek bújva a gazok kutyái,
amint felébrednek a lelkek sorra,
minden egyes strófa új ostorcsapás
a szemfényvesztő, hazug árulókra.

Mert nem lehet király ott a gyűlölet,
hol nem hisz benne többé soha senki!
És sorra emelkednek fel a fejek,
ahogy dalát egy ország visszazengi.