Rég láttalak kedvesem,
Hiányodtól sokat szenvedek!
Olykor magam elé révedek,
Lám, rád talál a képzelet.
Majd két szemed tüzében elégek.
Csak mosolyogsz és nézel,
Ahogy utolsó emlékemben megőrizlek!
Látom minden rezdülésed,
Hallom bársonyos hangodat.
Mintha most is szólnál hozzám,
S én örömmel válaszolok.
Érzések kavarognak,
Képek peregnek,
Mint a néma filmekben.
A szavak néha eltűnnek,
Az energia rengetegben!
Búcsúzóul átölelsz,
Én boldogan simulok hozzád,
Biztonságot nyújtó karjaidba.
Pár pillanatra, együtt ver szívünk,
Ám mostoha az élet,
S szétfoszlanak a képek.
A távolból még kedvesen,
Visszaintesz nekem.
Ne félj Kedves,
Míg élek megőrzöm e képet,
S amit irántad érzek!
Csak ez maradt meg nekem,
Majd, ha szólít a végzetem,
Utolsó képként, boldogan átviszem!
Majd egyszer, ott újra találkozom veled,
Addig, híven őrzöm lelkemben,
Az őszinte, mély szeretet.
Egy örök életre drága szerelmem!

Kopott álmokon lépkedek.
Hallom, hogy a lélek kéreget.
Kezében fekete kalapja,
s reméli, hogy az adományt
Ő is megkapja.

Kopott álmokon lépkedek...
fázik a test, megremeg.
Vastag, szürke szövetkabát
hozzásimul, mint jó barát.

Kopott álmokon lépkedek.
Lábnyomot hagyva reménykedek,
hogy nem tűnök el a végtelenbe,
mint űzött vad a rengetegbe.

Kopott álmokon lépkedek,
simít a csend... Tán szeret?
Kézen fog a harmónia,
s elvezet a rég várt útra.

Kopott álmokon lépkedek.
Már látom, hogy a fény vezet.
Összefonódnak az ujjak,
mosolyogva a jövőbe húznak.

Kopott álmokon lépkedek.
Lábamnál a jelen sepreget,
s mindazt, ami visszahúzna,
a nagy kukának tűnő múltba
hajítja egy perc alatt.
Majd rongyot fog a kezébe,
és fényesíti a kopott álmokat.

Lopakszom...
Lopakszom és fülelek,
meghallom, az üzenet
lassan egyre közelebb ér,
s körbefog...
Émelyítő kacagás csupán?
Vagy rohanás egy érzelem után?
Csukd be a szemem,
hadd érezzem, amit érezni akarok,
amit minden alkalommal tenyerembe adtatok,
s én mohón utánanyúltam...
Feledtem a jövőm, a múltam.
A jelenem kell, hallani, s
minden pillanatát átélni Veled.
És csak tudd,
ha elmész, én is elmegyek...

Milyen csöndes hely a temető,
mindenki ide jön ha magához szólítja a teremtő.
A sok föld alatt hallom,hogy miről beszél a sírom felett a rózsákkal a szél.
A tücsök nekem szép altató dalt zenél.

Kedvesem neked a mély hideg sírból csak annyit üzenek.
Ne sírj,ne búsulj.
Nem fáj már nekem itt lent semmim sem.
Nem fulladok,
nem húzom a béna lábam.
Még csak a kezemet sem húzza a görcs.
Szívem sem fáj már megpihent.

De ne siess várjál még egy kicsit.
Ne menj el.
Ha tudsz valamit rakj a fejem alá,
mert miattad a fejem alja olyan hideg mint a jég.
A fagy szinte borzongat.
Azt súgja a fejem alatt a fagyos hideg jeges rög,hogy te megcsaltál.
Ha nem igaz isten áldja meg a lelkedet.

Legyél boldog a fényes meleg nap alatt.
Ott légy egy néhányszor hűtlen.
Mert csak egy pillanat,
és te is itt vagy a jég hideg föld alatt.
Csak aztán légy az enyém.
Tudom én,
itt szeretni fogsz te örökre engemet.
Mert nekem teremtett az ég.
Még ha valaki karjában tartott néha,
amég szeretve élveztél.

Itt a sírban jó hűvös takaró a szemfödél.
Hallani fogod a rózsákkal miről beszél majd a szél.
Kedves szép nyugodt itt az álom.
Olyan édesen mélyen elalszunk.
Nem ébredünk fel ebből már soha sem.

Szinte hallom a hangod mit beszél,
pedig csak az erdőben a lágy szellő zenél.
A nyárfásban sokat jártam itt veled,
azért ide csal hozzám a képzelet.

Alig várom,hogy megérintsen a két kezem,
és magadhoz ölelj kedvesem.
Olyan gyorsan dobog a szívem,ha rád gondolok.
Behunyom a szemem,
és nem tudom.
Hogy ébren vagyok e,
vagy csak Hajdúbagoson rólad álmodok!?