Az én kincseim különös kincsek,
és nekem olyan fontosak,
mint a levegő, melyet beszívok,
s kitágítja az orromat.

Amikor tépett álmaimból
néha riadtan ébredek,
úgy félek: s álmos tekintettel
bénultan, őket keresem.

Hallom, ahogyan hozzám szólnak
álmomban. Szinte észlelem
minden apró kis mozdulásuk,
pedig már nincsenek velem.

Olyan nehezen múlnak a percek,
pedig az óra úgy ketyeg,
mintha valami itt lüktetne
fejemben. Furcsán, idebent.

Oly messze vannak. És olyan ritka,
amikor velük lehetek!
Olyankor szinte újra élek
minden percet, mely elveszett.

Annyi öröm, és annyi féltés
él bennem, s most is őrizem
elhasznált szívem rejtekében,
mélyen bezárva, idebent.

Istenem! Add, hogy végre egyszer
köztük lehessek, míg lehet!
Hiszen az idő úgy suhan már
fölöttem, mint az éji nesz.

Fehér lepellel, búcsút intve
deret szitál a fák felett,
s messzire tűnik, akár az álom,
amely oly régen elveszett.

Többünk is a temetőben, rossz, korhadó padon ücsörög,
A halál lehelete szúrós, sebzett lelkekben dübörög,
Tekintetünk a már régen, szintén korhadt fejfákra révedt,
Sok ember a temetőben neszez…emlék fejfába vésett…

Virággal, gyertyával jól beborított sírhantok,
Körötte emlékező, beszélgető rokonok.
Közben meg látom, mint télen a nagy hópihe,
Megállás nélkül… úgy hull a fák sok levele

Hűen szeretett halottaink emléknapján
A temetőnek régen korhadt, szálkás padján
Ücsörgés közben a vad szél kacagva feltámad, hajamba túr.
Őt nem érdekli a bánatom, úgy viselkedik, mint egy kegyúr.

Avardombokat kell kerülgetni, a másik sírhoz megyünk,
Közben temető megtelik, gyertyák gyúlnak, mi is így teszünk.
Sok-sok mécsest és gyertyát gyújtunk szeretteinkért… érettük,
Világosságot ezzel neki és magunknak meg teremtünk.

Ősz van már, a levelek meg repkednek, mint pillangók
Mohás sírkövek alatt laknak… az örök álmodók.
Kezdi bántani a szemem a sötétedés, a szürkület,
Felismerem, hogy megint itt vagyok… ez keserves döbbenet.

A halál kín-korbácsa egy élőt sem kímél.
Ami őszerinte nekünk jár, annyit kimér!
A hideg márvány előttem valóság, arcomat könny hegyek borítják.
Maradt az elhallgatott szó, a sós könnyek… szélben elalszanak gyertyák.

A temető simogatóan mókás sok és aprócska, kis füstjeit,
Fenyővel vegyes illatát orromba szívom… bánatosan mámorít.
Csillagként világít a milliónyi gyertya és mécses lángja,
Esti sötétben az eget, a mindenséget… úgy beragyogja.

Jöjj éjszaka, temetőt takard be félelmetes köpenyeddel
És a jótékony sötét minden embert és síremléket elnyel…

Már hazaértem, de még a temető-dallamot hallom az éjen át,
A nyitott ablakon viszi fel az egekbe lelkem-szívem sóhaját.

Vecsés, 2013. október 1. -Kustra Ferenc József

(Bokorrímes)
Eső verte úton nyomorultul sántikál a sorsom.
Közben meg hallom, hogy dúdol: ’éltedet hátamon hordom’!
Nem érdekli, én mit gondolok, ő az én dudorászóm…
*
(3 soros-zárttükrös duó)
Gázlámpák fénye erőlködik, hogy a ködöt elűzze,
És majd a jövőt az új sötétben gyorsan kibetűzze…
Gázlámpák fénye erőlködik, hogy a ködöt elűzze.

Eső verte az utat és most arra kószál a sorsom,
Hogy ezt a tetves irányítót követem... a balsorsom…
Eső verte az utat és most arra kószál a sorsom.
*
Nem tudom, hogy mi is várható és az meddig tart,
Csak azt tudom, sorsom a létével jól betakart.
*
(Septolet)
Mennék másfelé
Jófelé,
Élet az éjjelé…
Istené.

Köd sorsomnak segít,
A mindenit…
Engem dühít!
*
Kutyaszőrből van a sapkám meg az életem, takaróm,
Állítólag eső ellen jó, de hinni nem akarom.
A köd is eső, csak ő nem kívánkozik leesni,
Igy meg részemről, neki már nem tudok miben hinni!
Sorsom, amúgy csak magában, rohan előre,
Készíti nekem a zárótüzet… előbbre!
De milyen az ilyen sors,
Mert nekem biz' nem sármos...
*
(Senrjú)
Látom köd marad,
Sorsommal együtt halad.
Életutálat!

Vecsés, 2015. december 7. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

Munkás… poéta-napok

Poéta vagyok és teszem a dolgomat sokszor lelkesen,
De azért sokszor, inkább kitartóan, fölöttébb csendesen…

Ne fogja repülésben, a lelkemet semmi sem vissza,
Mondanivalóm érthető, a lelkem szándéka tiszta!
Itt, szobában elmélyült a csend, hangját lelkem beissza.

Az én lét-templomom a dolgozószobám és én vagyok a papja.
Oltárom az íróasztal, szép-régi és hiszek hittel magamba…
Magamnak minek gyónjak: irgalmatlanul kordába vagyok tartva.

Kevesen vannak köztünk igazi egyéniségek,
És általában el vannak nyomva jó szélsőségek…
Sok az a kicsinek tűnő, de olyan nagyobbacska apróság,
Amiről írni kell, mert mutatja, hogy ijesztő a valóság.

Nekem a vers lehetne akár villanófény-pillanat ridegsége
Vagy szentjánosbogárnak az esőben elmúló árokparti fénye…
Jó inkább az udvari sárgarigóink, nekem trillázó éneke.

Öregszem és lehet, már csupán ön- ámítom magamat
Nézek néha az égre, mert megszerettem már varjakat…
Ma már, inkább magamnak hiszek és élvezem... nyarakat.

Néha hallom is én, hogy kint a kerti kavicson,
Az ihlet fénye, kanyarogva szobámba oson.
Asztalomnál szimbiózisba kerülünk,
Eggyé válunk, mélyen egymásba mélyedünk.
Ujjaimmal a pennámat fogom és írok
Ővele a kezem és penna közt villódzok.

Közben igényem... pennát gyorsan leteszem,
Összekulcsolom két tentás, író kezem...
Úrnak a hálámat gyorsan elrebegem.

Ezután ismét egymást érintjük a pennán és a papíron,
És tovább villódzik a pillanat… úszunk az írás-hatalmon.
Ünneplőbe is öltöztettem lelkemet… ezen jó alkalmon.

Ha már a szóvirágokkal emberek segítségére leszünk,
Akkor már könnyebb lesz az ö életük és a mi író-lelkünk!

Ki az, ki a várt híreket hozó hírnököt saját háza táján,
Amikor ő nem is volt messze hírekért... megjött... csak várt a vártán…
A poéta híre nagy hír az olvasónak… bíznak, várva-várván…

Vecsés, 2015. június 18. – Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában…

A poéta estéje…

Éjszaka van, ha jól gondolom, akkor alszik, a város
Még én aktív vagyok, írok, nem vagyok csak kicsit álmos.
Megállok, nagyon figyelek, teljesen tisztán hallom, hogy hallgat a csend,
Közben az ablakon még kinézek, lám a félhold mosolyogva esend.

Bennem futnak a percek, fent csillagok vannak az égen,
Az utcán már senkit nem látok, mily’ sok a csillag éppen.
Szobámban mélységesen hallgat a csend, gondolatok tömegben jönnek felém,
Ez erőt ad, vágyamat erősíti, sőt végtelen erőt öntenek belém.

Hegyes toll, kezemben szántja a papírt,
Közben nyomot hagy, egy nagy tinta pacnit.
Nem is jutott eszembe, hogy egy pacni mi kárt okozhat,
Nem is volt már eszembe, hogy a pacni miket okozhat!

Már hallom is a dörgést
Az ébredő kétkedést,
Hogy ha lecsap a fénykard,
A szemedet letakard...

Én még estében írni akarok, gondolatim röpködnek,
Utólag meg az ellenfeleim, utálkoznak, köpködnek.
Még hallom a csendet, csak néha szakítja szét egy komótos dörgés,
Még szinte teljes a csend, de már rossz jel az ismétlődő mennydörgés
.
Nem és nem, nem én gyengülök el legbelül, írok tovább kérlelhetetlenül,
Mert miket ma még megírok, az marad utókorra, végeérhetetlenül.

Villámláskor le kell oltani a lámpákat, én meg gondosan
Majd elfújom a máris kis-csonk gyertyámat, nagyon alaposan.
Ó mond csak múzsám, mit látsz, a helyes úton araszolok?
Kezemben a lúdtollal, jó papírlapon bandukolok?

Jézusom, most majdnem a fejem fölött csattant,
Teljesen összetörte a tök süket hallkant…
Jézusom, most majdnem a fejem fölött csattant.

Majd’ elmennek a helyükről a fák? Ideért a vihar,
Villámlik és meg gyorsan elfújom a gyertyámat… pazar.
Sietek, bebújok a takaróm alá, gyorsan-hamar.

Vecsés, 2016. március 11. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.