A szerzőpáros TANQ –ban, 10 szavasokban és apevában meditált…

Most, eljött az idő
Kérdezni a tetteimet.
Vagy talán már, késő?
Ideje számvetést tenni,
Élni?! Kevés remény hinni.

Ideje számvetést tenni,
Létbe még szépet becsenni.
*

Leéltem életem,
De, nem is éltem… végül is
Nem leélni! Élni!
Évek elszálltak felettem,
Élet helyett... csak temettem.

Sok év mellettem elsuhant,
Nem is éltem... volt csak sírhant.
*

Visszaemlékezve láthatod a történetedet,
A tetteidet,
Mit tett veled élet!

Rongy az életed,
Társad nincsen.
Mostohád,
Léted
Lett.
*

A múltat kérdezni nem lehet,
Már itt hiába húzod, fékeket!

Amit leéltél
Nem változik.
Élni már
Idő
Nincs.

Amit leéltél
Nem változik.
Próbálj még
Élni,
Hidd!
*

Csak egy élete van
Mindenkinek, és az a múlt!
Élted, vagy leélted?

Vecsés, 2016. október 1. – Szabadka, 2018. január 8. –Kustra Ferenc – A HIAQ –kat és a 10 szavasokat én írtam, a TANQ- hoz és a plusz verseket és az apevákat szerző-, és poéta társam Jurisin Szőke Margit. A vegyes címe: ”Élni kellett volna”

Labirintus nyirkos mélyén
vaksötétben ballagok,
nem ad fényt itt semmi más csak
fejem felett csillagok.

Megroppan a lábam alatt
szerteszét szórt csonthalom,
láthatatlan rém pusztít itt
nincsen benne szánalom.

Acéloznám a szívemet,
de legyőz a borzalom,
félelembe burkolódzva
az utamat folytatom.

Madárdalos hajnal fénye
felváltja a vakságot,
nehéz lesz majd elfeledni
ezt a szörnyű rémálmot.

Meztelen sorsok állnak sorban
ítélőszék ura előtt,
sötét lélek felett fény lobban
árnyék gyűlik háta mögött.

Elválasztatott ocsú magtól
angyalszárnyak seprik tova,
jó menekül meg kárhozattól
fényes mennyben lesz otthona.

Az ocsú mind a mélybe hullik
várja ott a pokol tüze,
az örök csendben sosem múlik
kárhozatnak sötét szele.

Mikor megszülettem, nagy vár állott,
Megöregedtem, már majd' elmállott.
Nincsen már belőle, csak kőhalom,
Ahogy nincs menedék… csak fájdalom.

Komor, háborús éveket éltem meg,
Nem volt benne mese, csak élet… beteg.
Pedig váram oltalmat adhatott volna,
Ha hagyják, hogy éljek, mint a magam ura!

Már tudom, nekem csak kaloda jutott,
Meg pofon és elviseltem, mint kokott.
Nem lázadtam, azt hittem, ez így van jól,
Már tudom, együttműködtem, de nem jól.

Együttműködésből alávetettségem lett
És ez a mocskos élet nyakig eltemetett.
Így mindig alulról szemléltem a világot,
De ott lenn bizony nem osszák a boldogságot.

Korlátlanul együttműködni dőreség, hiba.
Más igazának alá vetni magad, balgaság.
Egyensúlyt keresni tudni kell, hogy kalyiba
Ne dőljön össze, ne legyen ez a csalfaság.

Még élek? Főm felett, ah, a sírhantom tornyosul?
Élet kérdésein merengek, filozofálok.
Élet zaját még hallom, ez látomásomul
Szolgál, ihlet, hogy még élek, s valaki vagyok?

Lelkemnek égő éhe kerget a térre,
Hogy ott tán’ hátha, friss levegőt kaphatok,
De sohasem… ott sem nézhetek az égre,
Mert így vagyok, levegőt sem igen kapok.

Kiégett lelkem, majd összerogy és vége,
De sorsom még van, életben, a mában tart.
Nekem a saját rom életem a kolonca, része,
Élettől jussot nem is kapok, csak folytonos vihart.

Még a téren sem nézhetek fel az égre
Én balga, itt sem nézek mélyen másoknak
Mert így alakult az én sorsom… a szemébe!
Nincs holnapom… megfelelek elvárásoknak.

Már tudom, nekem csak kaloda jutott,
Meg pofon és elviseltem, mint kokott.
De sorsom még van, életben a mában tart.
Bár jussot nem kapok, csak folytonos vihart.

Lelkemnek égő éhe kerget a térre…
Még a téren sem nézhetek fel az égre…

Vecsés, 2011. október 17. - Kustra Ferenc József

Zászlót bont az égi sereg
árnyéka ránk vetül,
gyülekező hadak felett
Turulmadár repül.

Alászállnak Hunniába
eljött az ideje,
jelet adott végre nekik
a magyarok Istene.

Döngő lépteik nyomán az
egész föld megreszket,
újra egybeforr testvérként
szétszakított nemzet.

Fent a magyar menyországban
meglásd édesapám,
itt az idő, rövidesen
újra nagy lesz hazánk.