Afrika embere volt.
Arcán a bőr oly ráncos,
mint a herezacskó,

vagy annyira rakoncátlan,
mint egy légi felvétel a Kalaháriről.
Afrika embere volt,

ismervén módjait
és járatos dalszövegeiben.
Versek áradtak a tollából

mint gyér folyók melyek
átszegnek vad, ősi tájakat
melyeket az égő nap alakított,

és vad viharok és szelek,
megörökítve durván metszett
rímekkel, képekkel és szavakkal.
.
A bivalya nem ismeri a metafizikát,
hanem az édes füvet és az ivó tócsát keresi,
és szent jószágai ott legelnek hol

a hadeda íbisz várakozik
az eufória fán és a héjak felett,
hol a hangyaboly és a fű található.

Ez volt az öreg Opperman,
egy törzsi dalnok és táltos,
Afrikának egy bölcs embere.

D. J. Opperman (1914 – 1985) hires Dél-afrikai költő ki Afrikaans nyelven írt.

Gyere ide, boruljon vállamra arcod.
Összekötötted velem a sorsod.
Egy lélek lettünk, két testbe öltve.
Öleljük meg egymást szépen, csöndbe.

A sóhaj, mi felszakad belőled,
a fájdalom, magadból kitéped.
Lélegzetemmel belém költözik.
Megretten, és örökre megszökik.

Támaszai vagyunk mi egymásnak.
Felettünk évek gyorsan elszállnak.
De a lelkünk összenőt, hát örök.
Várnak minket mennyei gyönyörök.

A hold lassan emelkedik
a recés hegycsúcsok felett
mint egy sápadt, himlőjeles
és túlsúlyos fenék,

és a felhők
halálosan szürkék,
mint pocsék pára
sodródva mérgezett tó felett.

A gyülekezet fel van világítva
lángoló fáklyákkal
és lobogó örömtűzzel:
a fény és sötétség játéka.

A groteszk alakok,
köpenyben és kapucniban,
amint óvatosan ismerkednek
és kiszimatolják egymás fajtáját.

Míg a hold még emelkedik,
metsző nevetések
és disszonáns kiáltások
feltüzelik a vad táncot.

Végül is korbács csapások
és vonagló testek,
hús és vér egyesülése:
az érzékiség és fájdalom éjféli tora.

De mindeközben,
Monsieur bozontos
kecske fejével és görbe
csavaros szarvakkal trónol.

Aranysárga szeme
nyugodt és archaikus,
és sötét húsos szája
kajánul mosolyog.

Puhán lépdelt a fű felett,
kertembe tündér érkezett.
Billegette kicsit szárnyát,
elűzte az éjnek árnyát.

Hajnal pírja festette be.
Madarak daloltak vele.
Öröm öntötte el szívem,
hálával telt meg a lelkem.

Igaz volt, vagy csak látomás?
Mindegy is, ez oly csodás.
Gyönyörű lett a reggelem,
jer hát, élvezd te is velem.

Mézes és epés adagokban,
Örömteli és bánatos porciókban,
Van földi sorsunk kimérve.

Az Édenre melyet elhagytunk
Mégis vissza gondolunk
De az üdvösség még nincs elérve.

De majd eljön az a hajnal
Mikor méz és epe, bánat s öröm,
Többé nem ural felettünk;

Mikor az ember megváltása
Isteni győnyőrben ragyog
És mindannyian szabadon lélegzünk.