Idő 
Értékelés 
Értékelés Szeretetben született egy boldog,
tisztalelkű, s hófehér világba,
hófehér álomként kezdte létét,
hó pihékből, Hóemberré válva.
Kis kezek bábáskodtak körötte,
Őt paskolva boldog kacagással,
a szánkózó domb apraja nagyja,
szinte nem is foglalkozott mással.
Répáért szaladtak, hogy az orra
mégse legyen holmi tömpe krumpli,
faragtak rá két apró kis likat,
hogy megfázva: ki is tudja fújni.
Fazék kalapot fejére húzva,
vesszőseprő lett a harci dárda,
két szép szénfekete szemet kapott,
hogy e hó világot tisztán lássa.
Így védte ő a szánkózó dombot,
szülőhelyén emelt fővel állva,
esténként a kerek holdat leste,
és érezte, hogy mennyire árva.
A konok idő pedig, csak halad.
Telnek a napok, hetek, hónapok,
foltokban látszanak a fűcsomók,
és a domb körül, a hó sem ragyog.
A kis dombon, ahol megszületett,
múlóban van hófehér világa,
hol egykor álomként kezdte létét,
hópihékből, Hóemberré válva.
A napsugár könnyet csal arcára,
s cseppje lecsorog talpáig érve,
sajgó hó-gerince halkan roppan,
kalapja hullik, s már érzi: Vége!
Némán földre hull az elnyűtt seprő,
csendes a környék, nem járja senki,
és a dombtető hó-szülte őrét,
lassacskán mindenki elfelejti...
Hóvirág nyílik a domboldalon,
friss tavaszi napsugárra várva,
immár senkit sem érdekel többé,
egy elárvult Hóember halála.
tisztalelkű, s hófehér világba,
hófehér álomként kezdte létét,
hó pihékből, Hóemberré válva.
Kis kezek bábáskodtak körötte,
Őt paskolva boldog kacagással,
a szánkózó domb apraja nagyja,
szinte nem is foglalkozott mással.
Répáért szaladtak, hogy az orra
mégse legyen holmi tömpe krumpli,
faragtak rá két apró kis likat,
hogy megfázva: ki is tudja fújni.
Fazék kalapot fejére húzva,
vesszőseprő lett a harci dárda,
két szép szénfekete szemet kapott,
hogy e hó világot tisztán lássa.
Így védte ő a szánkózó dombot,
szülőhelyén emelt fővel állva,
esténként a kerek holdat leste,
és érezte, hogy mennyire árva.
A konok idő pedig, csak halad.
Telnek a napok, hetek, hónapok,
foltokban látszanak a fűcsomók,
és a domb körül, a hó sem ragyog.
A kis dombon, ahol megszületett,
múlóban van hófehér világa,
hol egykor álomként kezdte létét,
hópihékből, Hóemberré válva.
A napsugár könnyet csal arcára,
s cseppje lecsorog talpáig érve,
sajgó hó-gerince halkan roppan,
kalapja hullik, s már érzi: Vége!
Némán földre hull az elnyűtt seprő,
csendes a környék, nem járja senki,
és a dombtető hó-szülte őrét,
lassacskán mindenki elfelejti...
Hóvirág nyílik a domboldalon,
friss tavaszi napsugárra várva,
immár senkit sem érdekel többé,
egy elárvult Hóember halála.
Hétköznapi pszichológia…
Rossz szavak, kusza szövevényébe ne keveredj,
Másokon, így hamisan, felül biz’ ne kerekedj.
Csúnya szavaknak liánnal átszőtt mocsarába,
Csak mást bántasz és belefulladhatsz mondókába.
A felnőtt ember napi kb. kétszázszor is lódít,
Mondják az ezt kutatók, eme kínos módit.
Rosszindulatból hazudni egyesen vétek,
Az ilyen nem kap feloldozást… ő bűnös lélek.
Hazugság is az, mi az életet részben mozgatja
Mert mindenkinek van, némi kis titkolnivalója…
Nem mindig célszerű mindent őszintén kimondani
Sőt van, mikor célszerű az igazságot titkolni.
Lehet hazugság kegyes
És tán lehet szükséges.
Lehet kicsinek tűnő hazugság,
Vagy romboló igazságtalanság.
Kiglancolni a szavakkal a mondanivalót?
Ettől a rossz mondat nem adja a jót, a valót.
Szavakkal rózsaszínre festeni a kék eget…
Hazugság, ha már megtörténik, igaz nem lehet.
Mondhatnám, hogy sohse hazudjunk, de azt mégsem lehet,
Kommunikációban tartsunk ésszerű mértéket.
Ha úgy van, hogy hiszel, akkor annak higgy, aki már látta,
Vagy annak, kin látod… problémakört emberséggel látja.
Van kinek csak pletykák, hazugságok vannak a szütyőjében,
Ha vele beszélsz, úgy érzed magad, mint sárkány bendőjében…
Még a szellő is olyan, hazug szóra, süvítve elszelel,
És téged, az igaztalan hazugság letaglóz, elmeszel.
Van, aki hazudik, de mestere a szónak,
Ő ki lélekből ellene van minden jónak.
Van ki mestere a szónak és folyvást hazudik,
Ő az kinek kívánjuk, hogy majd csak elkárhozik…
Igaztalan szó, mondat, erősen lélekölő,
Bár objektív igazság, ettől nem töpörödő!
A tudás információszerzésből növekedik,
De, ha a szó igaztalan, akkor megkövesedik.
Ki nagyon nagy bajban van, s még hazudnak is neki,
Lelkét a hazugság szú járja, ő ezt rettegi.
Ha hazugság van, nincs hit és nincs is bizalom,
Mert akkor vágtatsz, csalfa szavakon… siralom.
Legott, sipirc, mondhatnánk annak, aki nekünk lódít,
De ezzel nem biztos, hogy helyreállítjuk a módit.
Mikor elhangzik a hazugság, hátul kullog igazság,
Így lehet, sohse tudjuk meg mi is az alapigazság.
Ki nem mond igazat, az egy szűk meredélyen egyensúlyozva,
Szavai lelki terhét víve, más lelkébe belebarmolva,
Intézi az ügyeket, miket nem is tud… lehet, csak hallotta?
Aki meg áldozat… ő lelke a súlyos szót, nem óhajtotta!
Fent a sötét égen a szép telihold sohasem hazudik,
S ömlő fényéből az arcunkra ezüst fényálarc veretik.
A Nap, óh, ő meg maga az igazságos, ha erősen tűz!
Nagyot mondót, a sugarával jól megéget, és úgy elűz…
Vecsés, 2013. június 23. – Kustra Ferenc József
Rossz szavak, kusza szövevényébe ne keveredj,
Másokon, így hamisan, felül biz’ ne kerekedj.
Csúnya szavaknak liánnal átszőtt mocsarába,
Csak mást bántasz és belefulladhatsz mondókába.
A felnőtt ember napi kb. kétszázszor is lódít,
Mondják az ezt kutatók, eme kínos módit.
Rosszindulatból hazudni egyesen vétek,
Az ilyen nem kap feloldozást… ő bűnös lélek.
Hazugság is az, mi az életet részben mozgatja
Mert mindenkinek van, némi kis titkolnivalója…
Nem mindig célszerű mindent őszintén kimondani
Sőt van, mikor célszerű az igazságot titkolni.
Lehet hazugság kegyes
És tán lehet szükséges.
Lehet kicsinek tűnő hazugság,
Vagy romboló igazságtalanság.
Kiglancolni a szavakkal a mondanivalót?
Ettől a rossz mondat nem adja a jót, a valót.
Szavakkal rózsaszínre festeni a kék eget…
Hazugság, ha már megtörténik, igaz nem lehet.
Mondhatnám, hogy sohse hazudjunk, de azt mégsem lehet,
Kommunikációban tartsunk ésszerű mértéket.
Ha úgy van, hogy hiszel, akkor annak higgy, aki már látta,
Vagy annak, kin látod… problémakört emberséggel látja.
Van kinek csak pletykák, hazugságok vannak a szütyőjében,
Ha vele beszélsz, úgy érzed magad, mint sárkány bendőjében…
Még a szellő is olyan, hazug szóra, süvítve elszelel,
És téged, az igaztalan hazugság letaglóz, elmeszel.
Van, aki hazudik, de mestere a szónak,
Ő ki lélekből ellene van minden jónak.
Van ki mestere a szónak és folyvást hazudik,
Ő az kinek kívánjuk, hogy majd csak elkárhozik…
Igaztalan szó, mondat, erősen lélekölő,
Bár objektív igazság, ettől nem töpörödő!
A tudás információszerzésből növekedik,
De, ha a szó igaztalan, akkor megkövesedik.
Ki nagyon nagy bajban van, s még hazudnak is neki,
Lelkét a hazugság szú járja, ő ezt rettegi.
Ha hazugság van, nincs hit és nincs is bizalom,
Mert akkor vágtatsz, csalfa szavakon… siralom.
Legott, sipirc, mondhatnánk annak, aki nekünk lódít,
De ezzel nem biztos, hogy helyreállítjuk a módit.
Mikor elhangzik a hazugság, hátul kullog igazság,
Így lehet, sohse tudjuk meg mi is az alapigazság.
Ki nem mond igazat, az egy szűk meredélyen egyensúlyozva,
Szavai lelki terhét víve, más lelkébe belebarmolva,
Intézi az ügyeket, miket nem is tud… lehet, csak hallotta?
Aki meg áldozat… ő lelke a súlyos szót, nem óhajtotta!
Fent a sötét égen a szép telihold sohasem hazudik,
S ömlő fényéből az arcunkra ezüst fényálarc veretik.
A Nap, óh, ő meg maga az igazságos, ha erősen tűz!
Nagyot mondót, a sugarával jól megéget, és úgy elűz…
Vecsés, 2013. június 23. – Kustra Ferenc József
…az élet vonatán…
Zakatol a vonatom, immár jól megkopott, törött síneken,
Valaha elindult élettel… tarolni végzetet, végeken.
A mozdony füstje krákogtat, hol fekete, hol meg fehér,
Beborít ez mindent, egy álcázó ködfelhővel felér…
Sorsom a rám szabott köntöst tartja a vállamon,
Nehogy levegyem, lépjek túl a régi álmokon,
Pedig nézem, a köntösöm, alul szakadt, körbe sáros,
A zsebei meg lyukasak, gombja már nincs is, nem sármos…
Igaz itt a vonaton, nem is kell köntös,
Pullmanban a jó nagykabát nem előnyös…
Vonatablakomból, másképp látom már a téli, havas kertet,
Tavasszal meg, másképp érzem az illatot, mit szél ide kerget.
Szemem a sok könnyezéstől, már elég nyálkás,
A sorsom, ezen a rozzant vonaton, szálkás.
Fogsorom kivehető, csak csattog a pohárban,
Botom itt alszik összecsukva, velem az ágyban.
De ha jő majd a kaszás… majd Te rám nevetsz!
Egy az életem, többet biz’ el nem vehetsz.
Ezüstre festeném a holdat, szembe dicsérném én a napot,
Beadnám zálogba ezeket, előre váltanám holnapot.
Néha, azt látom, hogy az ellen, partizánkodik ágak között,
És ez a látvány, hogy küszöbölendő, a lelkembe költözött!
Belefúrom magam egy mély, hóviharsöprő lélegzetbe…
És ha lenne számadás… Csillag is hullana a kezembe…
Itt a gyors-lassú vonaton, pengeszájjal remeg a kevélység,
Suhanásnál, vagy a veszteglésnél, csak vegetál a merészség.
Mi vagyok én pitypang, mi boldogan táncol a réten, a szélben?
Vagy hópehely, viharos hóesésben, közvilágítás fényben?
De a bibi ott van, hogy a fülkémben nincs is rét,
És itt nekem nincs viharos hóesés, semmicskét…
Látom az ablakból, hogy elhamvadtak a virágok,
Lassan hamuvá lesz a hosszú élet… megélt korok.
Hajamat lassan befedi a dér, ami régmúltról mesél.
Lesz biztos, aki vár és majd rám szól: öcsém, nagyon elkéstél…
Bennem a lét, orgyilkos járatokat fúr és vájkál,
A vonatom is, sín nélkül is… össze-vissza mászkál…
Lassú nézésem elszáll, messzire, tova a távolba,
De sajnos lehet, hogy ott elsüllyedek a mély mákonyba…
Csurom izzadtság a már kiszáradt bőrű kezem,
Ha elsírom magam… ezzel karcolom a szemem…
Erdő, rét, csábít, érzem az illatokat. De ki kéne szállnom…
Nem vakít el semmilyen csillag, hohó, ezt én miért nem látom?
Végül én már csak annyit kérek, adasson meg nékem,
Nagyon semmi se fájjon… nagyon nem vágyja az énem…
Elrobog a vonatom, szembe senki, nincs kivel ütközők…
De majd ha a sínpálya elfogy és ott várnak az ütközők...!
Vonatom rozoga, szánni való,
Kevés, de volt benne valami jó!
Ha megyek, ne sírjatok, így lesz jó…
Vecsés, 2015. március 28. - Kustra Ferenc József – írtam: önéletrajzi írásként.
Zakatol a vonatom, immár jól megkopott, törött síneken,
Valaha elindult élettel… tarolni végzetet, végeken.
A mozdony füstje krákogtat, hol fekete, hol meg fehér,
Beborít ez mindent, egy álcázó ködfelhővel felér…
Sorsom a rám szabott köntöst tartja a vállamon,
Nehogy levegyem, lépjek túl a régi álmokon,
Pedig nézem, a köntösöm, alul szakadt, körbe sáros,
A zsebei meg lyukasak, gombja már nincs is, nem sármos…
Igaz itt a vonaton, nem is kell köntös,
Pullmanban a jó nagykabát nem előnyös…
Vonatablakomból, másképp látom már a téli, havas kertet,
Tavasszal meg, másképp érzem az illatot, mit szél ide kerget.
Szemem a sok könnyezéstől, már elég nyálkás,
A sorsom, ezen a rozzant vonaton, szálkás.
Fogsorom kivehető, csak csattog a pohárban,
Botom itt alszik összecsukva, velem az ágyban.
De ha jő majd a kaszás… majd Te rám nevetsz!
Egy az életem, többet biz’ el nem vehetsz.
Ezüstre festeném a holdat, szembe dicsérném én a napot,
Beadnám zálogba ezeket, előre váltanám holnapot.
Néha, azt látom, hogy az ellen, partizánkodik ágak között,
És ez a látvány, hogy küszöbölendő, a lelkembe költözött!
Belefúrom magam egy mély, hóviharsöprő lélegzetbe…
És ha lenne számadás… Csillag is hullana a kezembe…
Itt a gyors-lassú vonaton, pengeszájjal remeg a kevélység,
Suhanásnál, vagy a veszteglésnél, csak vegetál a merészség.
Mi vagyok én pitypang, mi boldogan táncol a réten, a szélben?
Vagy hópehely, viharos hóesésben, közvilágítás fényben?
De a bibi ott van, hogy a fülkémben nincs is rét,
És itt nekem nincs viharos hóesés, semmicskét…
Látom az ablakból, hogy elhamvadtak a virágok,
Lassan hamuvá lesz a hosszú élet… megélt korok.
Hajamat lassan befedi a dér, ami régmúltról mesél.
Lesz biztos, aki vár és majd rám szól: öcsém, nagyon elkéstél…
Bennem a lét, orgyilkos járatokat fúr és vájkál,
A vonatom is, sín nélkül is… össze-vissza mászkál…
Lassú nézésem elszáll, messzire, tova a távolba,
De sajnos lehet, hogy ott elsüllyedek a mély mákonyba…
Csurom izzadtság a már kiszáradt bőrű kezem,
Ha elsírom magam… ezzel karcolom a szemem…
Erdő, rét, csábít, érzem az illatokat. De ki kéne szállnom…
Nem vakít el semmilyen csillag, hohó, ezt én miért nem látom?
Végül én már csak annyit kérek, adasson meg nékem,
Nagyon semmi se fájjon… nagyon nem vágyja az énem…
Elrobog a vonatom, szembe senki, nincs kivel ütközők…
De majd ha a sínpálya elfogy és ott várnak az ütközők...!
Vonatom rozoga, szánni való,
Kevés, de volt benne valami jó!
Ha megyek, ne sírjatok, így lesz jó…
Vecsés, 2015. március 28. - Kustra Ferenc József – írtam: önéletrajzi írásként.
Latin szólás fordítása…
(leoninus)
Már biz’ majd’ itt az újév, de az emberek nem változnak, erre nem jó… újév.
Mindig is voltak bölcsek, bár manapság is vannak sokak, ki hiszik, hogy bölcsek.
Éjjelt váltakozó nappal hogyan befolyásolja? Sehogy, rúgja meg a macska…
*
Új év jön, de régi az ember lelke, változás nincs, csak fordul az év kereke.
Voltak bölcsek, most is van ki úgy él, mintha tudásuk nagyobb volna az ősöknél.
Éj múlik, nappal jön, a sors nem enged ekképpen, hajnal ragyog, marad helyén minden.
*
(HIQ duó)
Az idő
Óh… állhatatos.
Ketyeghet…
Az idő
Rohanva… hová?
Csak úgy búj
(Apeva)
Az
Idő
tiktakol,
át a testen,
némán hagy nyomot.
Az
idő
elillan,
csendben elmész
mégis minden fáj.
*
(senrjon)
Szilveszterkor lépést tarts!
Időnek is kell, hogy rend legyen.
Múlttal együtt megy.
(tíz szavas)
Szilveszterkor lépj, ha hív az idő,
Múlttal táncol a jövő.
*
(senrjú)
Ősök lóháton
Vágtattak az idővel…
Oda kell érni!
Léptek porában,
szél hordja a régi dalt.
Nincs menni hova.
*
(Tíz szavas)
Idővel tartjuk kordában tevékenységeinket,
A lóápolást, zaboltatást, kutya sétát, videó-nézéseket.
(katauta)
Idővel tartjuk.
Lóápolást, zaboltatást,
Kutya sétát, filmnézést.
*
(Kétsoros-bokorrímes)
Szilveszter-hajnal… reggelig,
Félrészeg-álomnap estig…
(senrjú)
Szilveszter hajnal,
Félrészeg álom kísér.
Megáll az este.
*
(leoninus)
Meghalásig időszámítás s utána végtelen – örök múlás.
Időt vekker mutatja és ha beledöglik is… tulajt bosszantja.
(Kínai csi-csüe: 4×7 szótag. Versképlet: a a x a)
Nap örök, mégis múlik,
Végtelenbe lehullik.
Létünk csak rezdülésünk,
Pillanatban elbújik.
*
(Tízszavas)
Az öregség magában is bajjal jár,
Lét: barna medve… brumgár.
Az öregség mosolya sárga,
Ha jön, brummogva távozik az ára.
Vecsés, 2021. december 27. – Siófok, 2025. július 29. -Kustra Ferenc József- írtuk: alloiostrofikus versformában, kétszerzősként, Gránicz Éva szerző-, és poétatársammal.
(leoninus)
Már biz’ majd’ itt az újév, de az emberek nem változnak, erre nem jó… újév.
Mindig is voltak bölcsek, bár manapság is vannak sokak, ki hiszik, hogy bölcsek.
Éjjelt váltakozó nappal hogyan befolyásolja? Sehogy, rúgja meg a macska…
*
Új év jön, de régi az ember lelke, változás nincs, csak fordul az év kereke.
Voltak bölcsek, most is van ki úgy él, mintha tudásuk nagyobb volna az ősöknél.
Éj múlik, nappal jön, a sors nem enged ekképpen, hajnal ragyog, marad helyén minden.
*
(HIQ duó)
Az idő
Óh… állhatatos.
Ketyeghet…
Az idő
Rohanva… hová?
Csak úgy búj
(Apeva)
Az
Idő
tiktakol,
át a testen,
némán hagy nyomot.
Az
idő
elillan,
csendben elmész
mégis minden fáj.
*
(senrjon)
Szilveszterkor lépést tarts!
Időnek is kell, hogy rend legyen.
Múlttal együtt megy.
(tíz szavas)
Szilveszterkor lépj, ha hív az idő,
Múlttal táncol a jövő.
*
(senrjú)
Ősök lóháton
Vágtattak az idővel…
Oda kell érni!
Léptek porában,
szél hordja a régi dalt.
Nincs menni hova.
*
(Tíz szavas)
Idővel tartjuk kordában tevékenységeinket,
A lóápolást, zaboltatást, kutya sétát, videó-nézéseket.
(katauta)
Idővel tartjuk.
Lóápolást, zaboltatást,
Kutya sétát, filmnézést.
*
(Kétsoros-bokorrímes)
Szilveszter-hajnal… reggelig,
Félrészeg-álomnap estig…
(senrjú)
Szilveszter hajnal,
Félrészeg álom kísér.
Megáll az este.
*
(leoninus)
Meghalásig időszámítás s utána végtelen – örök múlás.
Időt vekker mutatja és ha beledöglik is… tulajt bosszantja.
(Kínai csi-csüe: 4×7 szótag. Versképlet: a a x a)
Nap örök, mégis múlik,
Végtelenbe lehullik.
Létünk csak rezdülésünk,
Pillanatban elbújik.
*
(Tízszavas)
Az öregség magában is bajjal jár,
Lét: barna medve… brumgár.
Az öregség mosolya sárga,
Ha jön, brummogva távozik az ára.
Vecsés, 2021. december 27. – Siófok, 2025. július 29. -Kustra Ferenc József- írtuk: alloiostrofikus versformában, kétszerzősként, Gránicz Éva szerző-, és poétatársammal.
Mikor ölellek
Egyszerű mozdulat.
Mintha valaki
megérintene.
Nem a testen.
Belül.
Gondolat volt,
aztán vágy.
Szívben ébredt,
fénylőn-suhanó, lágy.
Ölelnélek örökké.
Nem erősen,
csak úgy -
megengedve.
Mint ahogy
a fény átsétál
egy csendes szobán,
meg-megakadva kopott falán.
Egyszerű mozdulat.
Mintha valaki
megérintene.
Nem a testen.
Belül.
Gondolat volt,
aztán vágy.
Szívben ébredt,
fénylőn-suhanó, lágy.
Ölelnélek örökké.
Nem erősen,
csak úgy -
megengedve.
Mint ahogy
a fény átsétál
egy csendes szobán,
meg-megakadva kopott falán.
