Amíg csak élek, te légy az élet,
amelyben mindig értelmet lelek,
nálad leljem a csöndes menedéket,
amelyet olyan régóta keresek.

A te vállad legyen majd támaszom nékem,
amikor úgy érzem, fogytán van erőm,
hisz gyönge vállamat annyi teher sújtja,
s karodba bújva nyerek friss erőt.

Amíg csak élünk, én legyek néked
az esténként rád ülő csöndes nyugalom,
hogy a válladról átvegyem egy részét
súlyos terhednek, melyet hordozol.

Tudod: szeretlek. S te is szeretsz engem.
S szemedben láttam meg azt a ragyogást,
mely felcsillan nekem bármily sötét is van,
s elcsitítja a csöndes zokogást.

Milyen jó lenne együtt bandukolni,
amíg a hajunk hófehérre vált,
s szeretni egymást olyan türelemmel,
hogy elbírjunk viselni százezer csapást.

Együtt ébredni, hogy én lássam először
reggel az arcod első mosolyát,
s úgy szeretni, hogy minden egyes percben
egymásért éljünk, míg időnk lejár.

S ha majd ránk borul a végső éji álom,
amely örökre karjaiba zár,
azt bánjuk csak, mit egymás nélkül éltünk,
hisz csak veled szép ez a rút világ.

Most valahogy egész másképp fog a tollam,
kuszán írt betűm is sokkal ékesebb,
mint máskor, hiszen most jó anyámhoz írok,
ki minden percében értem létezett.

Virrasztott mellettem mikor beteg voltam,
oly sok estén, és annyi éjjelen,
mint őrző angyal, bár láttam: sokszor fáradt,
s szebbnél szebb meséket mondott énnekem.

Úgy írtam le a legelső betűket,
hogy az Ő kezei fogták tollamat,
s az első könyv, melyet közösen olvastunk,
ma is a legszebb emlékem maradt.

Úgy indított útnak, olyan féltő szívvel,
s hogy könnyebbé tegye választott utam,
ezernyi apró jó tanácsot adva
segített elérni minden álmomat.

Elmúlt az idő. Már elszálltak az évek,
és ha álmaimból semmi sem maradt,
Ő akkor is ott volt, utolsó mentsvárként,
oly sokszor enyhítve minden gondomat.

Ma is úgy vár, és elgyöngült kezével
úgy simítja meg sápadt arcomat,
oly féltve, mint a legdrágábbik kincset,
mit selyembe vonva zárva tartanak.

Édesanyám! Most én, őrizlek téged,
kezemben tartva reszkető kezed,
s imádkozom: e múló földi létben
Isten sokáig tartson meg nekem.

Fafuvolán játszik a szél,
Zengve tapsol rezgő levél.
Erdő mélyén súgva regél,
Virágokkal tere-ferél.

Kóbor szellő világot járt,
Duhaj bátyjára ő nem várt.
A felhőkből cseppet szitált,
Lombok között illattal szállt.

Mikor ébred esti pára,
Hold sugarát megpaskolja.
Folyó vizét csiklandozva,
Felkeveri lágy habosra.

Rétet, mezőt simogatva,
Sustorogva elaltatja.
Szép estének tücsök dala,
A szellőt is elringatja.

Az erdőnek avar alja,
Reggelig lesz nyoszolyája.
Ha felébred holnap napja,
Ide ér majd tán a bátyja.

Vizes dunna ült vállára,
Szomjas növény alig várja.
felüdülést hoz a tájra,
Véget ér a hőség dráma.

Virgonc szellő és a bátyja
Bocskort húzott nedves lábra,
Úgy indultak az országba
Fafuvolán furulyázva.

A gyűlölet szeme vörösen lángol,
Fémes körmével csapkodva karmol.
Vicsorgó agyarán már tetemek vére,
Hajlama duzzad sokak örömére.

Tüskéi nőnek szétágazó testén,
Fertőző kórként...telepszik elmén.
Nyálas kígyó-vigyor palástolt pofáján,
Behálóz kit lehet a pokol tornácán.

Nagy étvággyal habzsol zavaros időkben,
Szövetségesre lel hitvány emberekben.
Fék nélkül száguld bábuknak szekerén,
Dagad felhizlalva népeknek kenyerén.

Dunatőkés, 2024. május 24.

Egy esős vasárnap estén
De máskor is
Amikor
Nyomaszt légszomjasan
Kesernyés hangulatban
Az egyedüllét
Magányomban
Mosolyoddal takarództam.

Mosolyoddal takarództam
Amíg vacogtam
Elaludtam
És szemedből a tiszta fénnyel
Másnap reggel
Ahogy a dalban is van
Vidáman ébredek fel.

Amikor csak akarom
Magányomban
A szemem behunyom
És a tiszta fényű
Mosolyoddal takaródzom
Lelkem így melegen tartom.