Ha én madár volnék: örökké
A felhők közt szállonganék.
Ha festő volnék: egyebet sem,
Csupán felhőket festenék.

Ugy kedvelem én a felhőket!
Megüdvözlöm mindegyiket
Érkeztekor, s elmondom néki
Távoztakor: isten veled.

Oh nékem olyan jó barátim
E tarka égi vándorok.
Ugy ismernek már, hogy talán még
Azt is tudják, mit gondolok.

Oly sokszor néztem én őket, ha
Szép halkan szenderegtenek
A hajnal és az alkony keblén,
Mint ártatlan kis gyermekek.

És néztem őket, hogyha jöttek
Mint haragos vad férfiak,
Hogy a viharral, e zsarnokkal,
Élet-halálra vívjanak.

És néztem, hogyha virrasztott a
Beteg ifjú, a holdvilág,
S ők halvány arccal ezt, miként hű
Lyánytestvérek, körűlfogák.

Láttam már minden változásban,
Melyen csak általmentenek;
S akármikor s akárhogy látom,
Mindég egyformán tetszenek.

Miért vonzódom úgy hozzájok?
Mert ők lelkemnek rokoni,
Mely mindig új s új alakot vált
S mégis folyvást az egykori.

Lehet még másban szinte hozzám
A felhőt hasonlítani:
Vannak neki, miként szememnek,
Könyűi és villámai.

Egy őszült remetét a Tihany oldalán
Ismértem. Sivatag sziklaüregben élt.
Már két századokat hordoza vállain,
S mellén lengedezett hosszu, fejér szakál.
Gyakran bölcs szavait hallani elmenék
Barlangjába, vidám gyermekidőm alatt.
Sok történeteket hordogatott elő
A bölcs ősz az idők régi homályiból.

Egy szép alkonyaton melleje ültetett,
Ősz pillái alól könnye kicsordula,
S így kezdé szavait: Látod amott, fiam,
Amint a Balaton habja locsogva küzd
A bérc öbleiben, s rengeteges vadon
Zöld pártája körülfűzte az ormokat?
Ott hajdan ragyogó tornyok, erős falak
Állottak sudaras sorjegenyék között.
S ím, ott egy feketült klastrom, az ó világ
Buzgósága dicső temploma s szent helye.
Sok távollakozók s messze szarándokok
Csókolták küszöbét s szentjei zsámolyát,
S a himnuszba vegyült orgona hangjai
Buzgón ömledezék a hegyeket körül.

Hány szív harcola szent boltja homályiban,
Míg eltépte magát ösztöne láncain,
S lángérzése szelíd buslakodásra vált!
Hány szép hervada ott élete hajnalán,
Mint egy gyenge virág a havasok között,
Melly látatlan alak díszeivel kivész!

Ott lankadt, epedett Váradi Lóri is
Érző lelke tüzes gerjedezésiben.
Nem fojthatta meg azt a feledő idő,
Sem más isteni kéz mennyei balzsama.
Legszebb szűz vala ő Hunnia térein.
Sok fényes lovagok néztek ohajtva rá:
Sok nagy gazdagokat Lórika megvetett,
Mert szívét szeretett Sándora bírta már,
S oldhatlan kötelek közt vele egyesült.
Sándor régi nemes faj, de szegény vala;
Mellyért Lóri kemény atyja csikarva dúlt,
S e klastromba dugá a szerető leányt.
Kábultan maradott Lóri sokáig itt,
S mint egy álmodozó csendesen elmerült.
Míglen végre beteg szíve felébrede,
S a kétségbeesés tőreivel vivott.

Már négy bús kikelet látta siralmait
S lassanként kihaló kellemit, amidőn
Egy bús óra alatt ajtaja megnyilék,
S a régen-siratott karja közé rogya.
Testek rándulatit festeni nem merem,
Sem tördelt szavokat s ömledezésiket.
A döbbent kebelek nyögve szorultak el,
S bennek minden erő s élet eloltatott.
Míglen végre, sebes könnyeik árjai
Megnyitván lekötött nyelvüket, így zokog
Forró csókjai közt a pihegő leány:

Oh kedves, kit az én lelkem epedve várt
Minden perceneten, s érted imádkozott!
Oh ifjú, kit az én szívem ezer közül
Választott! de az ég szívemet eltöré!
Eljöttél, hogy ezen néma falak között
Esdeklő szeretőd könnyeiben feredj?
Eljöttél, hogy alélt lelkem előtt kinyisd
Elvesztett örömünk hajdani édenét?
S hogy még egyszer örömkönnybe borult szemét
Lóridnak karodon zárja be a Halál?

SÁNDOR

Nincs szóm, nincsen erőm! végy kebeledbe, végy!
S olvasd e halovány orca vonásain,
Olvasd e szomorún béapadott szemen,
Mint szenvedt nyomorult életem ekkorig.
Bujdostam hegyeken, völgyeken és habon,
Míg felleltelek, oh angyalom, édesem!
Im álttörte acélzáraidat karom.
Jer most, merre karom s a szerelem vezet.
Jer, menjünk oda, hol senki nem ismer, és
Egy csendes kalyibánk, egy nyoszolyánk leszen.
Menjünk! int az idő; oh ne habozz! kövess!

LÓRI

Menjünk, nyújtsd karodat! légy vezetőm! megyek
A bús Kaukazuson s tengerek árjain
Lángnak, habnak, ezer fegyverek élinek.
Isten véletek itt, oh szomorú falak,
Itt hagylak! szeretőm karjain elmegyek!
Menjünk a szerelem szárnyain... Oh, de mit,
Mit hallok? elalél lelkem. - Egek, mi ez?
Halld, a lármaharang! nézd! közelítenek
A fáklyák. Ti kemény istenek! - el vagyunk
Árultatva tehát? - Oh, te csalárd öröm!
Eltűnsz, el, valamint egy buborék tehát?
Már hát nem lehetek, kedvesem, a tiéd
E földön! de tiéd lészek az égbe' majd!
Oh, kedves szeretőm! hogyha szeretsz, ne hagyj
E mélységbe'! ne hagyj! ölj meg ezen helyen;
Ölj meg, hogy kezeden fogyjon el életem.
Hah jőnek Szeretőm, hív szeretőm, ne hagyj!
Csókolj meg, s vasadat döfd ide, oh, ne szánj!
Döfj, ím itt kebelem. Én örömest halok.
Add meg nékem ezen leggyönyörűbb halált!

Ekkor Sándor előrántja hegyes vasát,
S a vállára borult szűz kebelébe döf.
Elsóhajtva repűl bánatos élete,
S egy bágyadt Köszönöm! volt lebegő szava.

SÁNDOR

Hah, menj, menj, te nemes lélek! ez a világ
Nem méltó tereád, menj, követőd leszek.
Hah, már látlak! az ég fényözönén lebegsz,
Intesz, hívsz, mosolyogsz, karjaidat nyitod.
Ó kedves szeretőm, Lóri, te hívsz: megyek.

Ekkor Lóri hideg karja közé borult.
Csókokkal befedé kedvese tagjait,
S mélyen mártja sebes szíve alá vasát,
S forrón öszvevegyült vérök eláradott.

Ott egy nyárfa alatt lett temetőhelyök.
Egy szép gerlicepár jött ki porokból, és
E csendes ligetek sátoriban leszállt.
Gyakran látni setét éjjeleken fejér
Fátyolban lebegő lelköket e helyen:
Gyakran hallani itt lassu melódiát
Éjjel, mint valamely gyenge furulyaszó
Messzünnen kihaló gerlicehangjait.

[1807 körül]

Hatalmasnak indult.
Életében osztozkodó fatársai
ámuló irigységgel méregették: Újra nagyobb vagy.
Koronád, amellyel Meseországot akarod betakarni
és átölelve megvédeni,
ma újra izmosabb lett,
fejlődik, ég felé bomlik, tavaszba-tartan [d?].

És büszkén állt a fa.
Lábánál színtobzódásban millió vadvirág feslett,
patak cserregett oda-oda dörgölődve
egy-egy benyúló gyökér-bogához.
Méhek, madarak zsondítón hangversenyeztek fülébe
és nagyon érezte, hogy szép és erős.

Egyszer azután jelentés jött.
Halkszavú, kékcsillagos, tücsökzenés esten
lobogóhajú tündér érkezett és megállt
a fa törzsének támaszkodva a patak partján.
Mély-kék szeme riadtan foszforeszkált.
Át akart menni,
de zúgott, tarajlott a vad hegyi ár,
s nem mert a kicsi tündér [...?]
Olyan könyörgőn tudott a fára nézni.

S az reccsenve kidőlt.
Végigterült boldog-ájultan a víz fölött,
hogy két kicsi láb folytathassa útját.

1927.

Szokásos hivással hadd hivjam Múzsámat,
Szegény, bús testemet, mely vívott csatákat,
Mely ma is annyi bajt és Sátán-dalt érlel
A benne lakozó Múzsa kegyelmével.

Múzsám: Szilágyságban határzott vén testem,
Ki miatt tömérdek bűnbe s dalba estem
S kinek ereszkedett inakkal sincs másod,
Dalold le utolsó, nagy dal-tartozásod.

Sorsomnak, titkomnak hetedik lakatja
Lehullhat: nem vagyok gyermekeknek atyja.
Fiaim, lányaim paripák taposták
S a nagy csatatéren vérfolyók elmosták.

Dalolj nekem, Múzsám, ne a hét vezérről,
Dalolj nekem, Múzsám, a nagy csatatérről,
Hol, ahogy először ember nézett Napba,
Embernek sorsáról jegyződött bús mappa.

Melynél szörnyűbb téren Atilla se harcolt,
Melyet női testen gyémánt-Végzet karcolt,
Ninivék, Xerxesek, fajták, birodalmak
Hol vígan sülyedvén víg halállal haltak.

Nagy énekmondásnak tudom, mi az ára,
Én is készültem a hunn trilógiára,
De mikor Árpádék s talántán hunn atyjuk
Mind csak addig voltak, míg megszakadt magvuk.

Valami hős harcos én sohase voltam,
De a nagy harctéren sokat kóboroltam,
Sok-sok gyermekemet ölte meg a hőség,
Meddő táborozás, meddő vakmerőség.

Csókkal, csókfélével birom én és birtam,
Ám zsoldos nem valék, hamar untam, sírtam.
S ha vannak multamban bármely semmiségek,
Ezek a sirások, ezek voltak szépek.

Nekem a szerelem nem volt víg ajándék,
Lovagi birkózás, tréfás kopja-játék,
De volt ravatalos, halálos-víg torna,
Játék a halállal, titkos élet-forma.

Akárhol s bárkiért vágyódásba estem,
Vér áztatta nyomom Párisban vagy Pesten,
Mindig önnön-vérem és soha a másé,
Soha a levésé, mindig a mulásé.

De voltam bárkinél tisztább és fehérebb,
Voltam engedelmes gyermeke a vérnek,
Becsületes hímként csaptam nő-zavarnak
S becsületes voltam embernek, magyarnak.

E félszeg országban, hol ezer év óta
Hímnek is az derék csak, ki pátrióta,
Fölzokogó, csukló tréfa-zokkal mondom:
A nagy csatatéren erre is volt gondom.

Gazdagok ringyóit én el nem szerettem,
Koldusok mátkáit soha el nem vettem,
Küzdöttem, csókoltam szomorú rogyásig,
De csak ha biztatott az a némber másik.

Nem voltam villámos, förgeteges csókja
Senki szép asszonynak s durva hóditója.
Diadal-sarcokat már csak akkor szedtem,
Ha karomba-hullót, megadót szerettem.

Áldott, kedves mégis az alkalom vétke,
Mikor legelőször kényszeritett térdre
Asszony-ember előtt kicsi, kölyök-korban
És áldott a vigasz, mit leltem a borban.

Szent bor: asszony ellen talált drága méreg,
Már más mámorokkal, hajh, összecseréllek:
Hírrel és mákonnyal, ezerféle jóval
S ki tudja, tán holnap, egy Browning-golyóval.

Addig is büszkélkedj, Múzsám, drága testem,
Mint a Názárethi, latrok közt, kereszten.
Pál apostol mondta s te híven megtartod:
Hitedet megőrzéd s megharcoltad harcod.

Mérges nyilak belém nemegyszer repültek,
Sebeim tüzeltek, sebeim heggültek
S ha újra kezdhetném friss komédiásként,
Ma is igaz volnék, ma se tennék másként.

Csak hazudni kéne, mennyi minden jönne
Magyar eredménnyel, sikerrel özönbe.
Már elhallgatni is milyen érdem volna,
De vallani mindent: volt életem dolga.

Tetsző, hazug-szűz dalt dalolni még tudnék,
Erkölcsös hazugok kegyébe bejutnék,
De akarok szólni, de akarom látni:
Mer ma is hazudni álerkölcsöt bárki?

Akarom, hogy végre valaki meg merje
Mondani: nem a szív a csók fejedelme
S nem a csók a tető s nem a csók a minden,
Mint kötelezteténk hazudni azt rimben.

Itt állok s Lutherként mondom: engem Isten
Úgy tartson fiának s bajban úgy segítsen,
Hogy minden titoknak ez a megoldása
S hogy igaz lelkemnek ez a vallomása.

Hajh, igen, emlékszem: mindig az a fűző,
Omló, habos szoknya, vérünket fölűző,
Parfümös kis nadrág, finom batiszt-játék,
De mindig az a cél, mindig az a szándék.

Mindig az a játék s mindig véres torna
S mindig mintha kiki egy-egy Isten volna.
Ezt a nagy szándékot nagy okok okolják
S még a tagadók is mindig szándékolják.

Kik által s miképpen lettem, aki lettem?
Nem tudom, de tudom, hogy kellett szeretnem
S a nagy csatatéren, lehettem bár olcsó
Nem voltam sem barbár, sem furcsa utolsó.

S tudtam nagyszerűen; költősen szeretni,
Valaki számára egyetlenegy lenni,
Úgy-úgy elborulni részeg szerelemben,
Hogy bolond álmokban sem lehetne szebben.

De a harctér: Harctér és az élet: Élet
S az asszony-test néha sokkal-sokkal mélyebb,
Mélyebb az Életnél, mélyebb a Halálnál
Mélyebb az álmodnál, mellyel vágyva hálnál.

Nem tudom, hogy mikor jön életem vége,
Mikor derül ki majd minden semmisége,
De nyugodtan halok: én nem csupán voltam
S érdemes harctéren esek el majd holtan.