Volt vagy nem?
Lent vagy fent?
Van-e még?
Lesz-e még?
Erről már csak a víz mesél
Az Atlanti-óceán mélyén,
Ahol egy város terül el,
Atlantisz itt merült el.
A katasztrófa újra közel,
S most ismét egy földrész tűnik el,
Míg egy Aranyváros tűnik fel.
Milyen volt Atlantisz városa?
Nézz a Napra, hisz ott van mása.
Szemkápráztató csodálatossága,
Fénylő aranypalotája.
Főtemploma a hegy csúcsán áll,
Benne 12 körben egy-egy drágakő áll.
Rá vigyáz a tizenkét angyalkirály.
Templomai csupa energiakristály.
A várost sűrű erdő veszi körül.
Gyönyörű fák szolgálnak védelemül.
Az elsüllyedt világnak
Már óceán a hazája.
S korallerdő csodája
Fon sűrű fátylat rája.
Ez az Atlantisz históriája.

Feketébe vadult felhők
villámok közt patakzottak,
sújtva téged, az esengőt,
mennydörögve robajlottak.

Viharában a magas ég
földed dúlva mind elverte,
nem maradt más, csak gyertyafény,
s elárvulva néztél szerte.

Vaksötétség árnyékának
mélységes mély örvényében,
erdőségek illatában,
könnycsatornák kéktükrében.

Ősi honban hontalanul,
számkivetve, ingoványban,
álmodozva álmatlanul
lidércfényes szivárványban.

Mocsár húzta törött lelked,
s véres alkony mi nyűgözött,
dúlt, míg nem jött az éj leple,
s te maradtál mint üldözött.

Szívedben az otthon léte
hegyvidékek, völgyek zöldjén,
folyók, tavak ezüstjében,
porban, sárban Erdély földjén!

Hol hőseid nagy múltjában,
sugallat száll öröködből,
s jégvirágos halmazában
rád lehel a sűrű ködből.

S hogyha dereng majd a hajnal,
mi réges-rég nem gyöngyözött,
cseppen még a dermedt harmat,
a zúzmarás fenyők között.

2015.(Magyar ősi nyolcas versforma)

Ezerszáz év örökét hordozom
Árpád bölcsőjében,
színes, de folyton küzdelmes sorsom,
vesztem s dicsőségem.

Ezerszáz év diadalát iszom
mámorban megélve,
hol a sokaság földre borulón
hódolt teljességgel.

Ezerszáz év búbánata nyomaszt,
lüktetve lelkemben,
midőn őserőm bomlaszták vala;
s tűrtem gyötrelemmel.

Ezerszáz év csillagzata alatt
álmodom, tűnődöm,
és gyönyörködöm a fénylő Nappal
erdőkön, mezőkön.

Ezerszáz év hagyatékát őrzöm
kardomat kivonva,
megtévelyültektől óvva, intve,
s Hősökért hajolva.

2013.

Húsvét zöldje, életünk feltámadása
feltámadása füveknek, fáknak
embereknek
akik a szőlőkben kapálnak
metszett, kévékbe kötött venyigék között

Dús támadása a vetésnek
amitől
földek harsogó zöldje árad

öröme labdát kergető gyerkőcöknek
és karon ülőknek,
akiket sétálni visznek az anyák

legelésző lovak szabadsága
s zenéje
bárányok,kis barikák képzelt csengőjének

Nyiladozása az új örömnek
és gyümölcsfák virágainak
amiket öreg szobák
fakult szentképe,
sose volt boldog asszony
a termékenység szellőjével olt bőséggé
s lobogtatja az asszonyok szoknyáját

dobogó szíve a tanyáknak, amik
egyszeribe kiegyenesednek és mosolyogva
szellőzködnek a fényben

a kilométer kövek álma,
amiket
friss fehérre meszel a messzi távol

részegsége gondjainknak s az erdők
fülledt csendjének ,
s a szerelemnek
amely az olajfák
édes illatával
zuhog a tájon

Húsvét zöldje, gyönyörű feltámadás
örökké maradj velünk
belőled újul meg
szegény
tékozló életünk

Bartók Béla emlékére

Édesapám, édesapám,
én kiáltok, a te fiad,
szarvassá változott fiú,
puszta földön állok immár,
testvéreimet megölték,
az erdőt is kiirtották
a külföldi befektető
jól fizetett emberei,
övé minden, amit látok,
betonmederben a forrás,
szemét úszik benne, ahogy
szivárványos halak régen,
erdő helyén luxushotel,
bevásárlóközpont épül,
ha valaki meglát engem,
fényképezőgép után kap,
látványosságnak jó vagyok,
élni talán ezért hagytak
szögesdróttal bekerítve,
biztonsági kamerákkal
figyelik, hogy merre járok,
ha meghalok, kitömnek majd,
betesznek a múzeumba,
édesapám, hol a földünk,
édesapám, hol a házunk,
hogyha meghallod a szavam,
gyere értem, kérve kérlek,
fogadj engem újra vissza,
a te tékozló fiadat,
hazavágyom, édesapám!