Rég elmúlt éjfél,
Kong álmatlanságomban
Telihold-hatás.
Gondolatot szavakba
Mondat-paplan takarja.

Már hajnalodik,
És pirkad az ébredés...
Horizontális.
Arany kör-hold kifakul,
Hófehérré alakul.

Új reggel ébred,
Kávé illata frissít...
Csészémben pancsol.
A pillanat szétfolyik,
Szó-erdőben bujdosik.

Vertikálisan
Nyújtott lesz mai napom...
Ásító inas.
Munkácsyra gondolok,
Estig majd elmotyogok.

Nap perzselte fű.
Árnyékban is izzadás.
Fullasztó meleg.
*
Járni erdőket,
Bebarangolni rétet.
Napfényölelés.
*
Ha letáborozunk, a tűzhöz gyújtóst kell hasogatni,
Ha tovább állunk a parázsra meg vizet locsolgatni…
Vigyázzunk az erdőre
Jövünk újra… jövőre!

Vecsés, 2014. január 21. – Kustra Ferenc József – íródott versben és senrjúban.

Az élet nagyon, ördögien veszélyes dolog,
Néha rossz az tevőn úgy csinál, hogy ránk mosolyog.
Többnyire azonban, elfordul, púpos hátát mutatja,
Így fejezi ki, hogy mily’ valójában… jól megmutatja.
Aztán, van, hogy dühösen elengedi a kezünket, vicsorít!
Ember akkor lesz depressziós, migrénes és visítva sikít.

Erdőnek szélén, magányosan nő a nyárfa,
Mi meg ott lapulunk az élet tarsolyába,
Ami beázik, huzatos, lyukas, unalmas?
Tovább nem mondom, mert igencsak hosszadalmas…

Bevág az új nap?
Teli szájjal nevetni?
Visongani? Min?
*

Élet oly’! Milyen?
Küzdünk vele, csak folyvást!
Van depresszió?
*

Élet nincs velünk?
Tarsolyba kell lapulnunk!
Migrén is elég!
*

Nem vagyok nyárfa!
De erdőszélen lakok…
Egyedül ázni!
*

Esdésre, mosoly?
Folyton csak epekedek…
Kacagni? Miért?

Epekedve várjuk a harminckét-fogas mosolyát,
Esdve lessük szavát, ha este leveszi csizmáját…
Holnap reméljük, jó nap lesz, sok és nagy kacagással,
Örömünknek hangot adunk, teli-száj visongással!

Vecsés, 2015. május 9. – Kustra Ferenc József- írtam: versben és senrjú –ban…

Hosszú az út az állomásig
s azon tűnődöm, mit vegyek?
Valami szépet szeretnék most,
amelyben örömed leled.
Elbambulok. És nem veszem észre,
hogy a vonat jön, s hirtelen
csak a vonatok sípolása
hangzik fülembe élesen.
felszállok gyorsan, s álmos utasok
közé leülök csendesen,
kora hajnal van, alig van élet,
s néhány utas még szendereg.
Lehunyt szemekkel utazom én is,
a kupé olyan jó meleg,
vagy csak a vágy fűt, nem tudom már,
amellyel hozzád érkezem.
Nem tudtam neked venni semmit,
hisz a vonat jött hirtelen,
pedig annyira szerettem volna,
hogy érezd: fontos vagy énnekem.
Rád gondolok, és feltolul bennem
annyi öröm, és félelem,
vajon szeretsz még? S vársz- e, engem?
Kérdezem magamtól csendesen.
És a vonat most közelebb visz,
egyre gyorsabban robog velem,
olyan hangosan zakatol most,
akár az én bolond szívem.
Aztán hirtelen megáll, s látom,
olyan boldogan integetsz!
Nem tudok szólni, karodba omlok.
De jó, hogy itt vagy kedvesem!
Mintha valami fény derengne,
amely átjárja mindenem,
s összeforrunk egy ölelésben,
szelíden, szerelmesen.

Én úgy félek a tűző nyári naptól,
mely rőt vörösre fogja bőrömet,
melegével egyre jobban éget,
izzadt cseppet hagyva testemen.

Én szeretem, ha langy szellő fuvallat
simogatja minden részemet,
olyankor az ég is egyre kékebb,
s foltos felhők közül integet.

Én nem bírom, ha eső mossa testem,
s eláztatja szinte mindenem,
Úgy fázok! És eső mosta bőröm
lúdbőrös lesz szinte teljesen.

Langyos-meleg levegőre vágyom,
mely átjárja szinte mindenem,
mint egy régi, megtestesült álom,
mely még ma is mindenem nekem.


Én gyűlölök minden kapzsiságot!
S nem tehetek semmit ellene,
csak remélem, s imádkozom érte,
hogy a földön végre már legyen

Egy kis béke. S a szeretet lángja
ne hunyjon ki! Kérlek! Istenem!
Míg egy csöpp kis melegséget áraszt,
addig lesz csak élni érdemes.