Emlékszel még régre, Mirtillkém?
Velünk történt, amúgy nem hinném
A fűben feküdtünk,
Erdőben pihentünk.
Szűrt napsugarak... Újra élném.

Emlékszel még a régre, Mirtill?
Nem bánnám, ha dolgozna stencil...
Sétálnánk tisztáson,
Átvágnánk irtáson.
Szűrt napsugarak... Hol vagy, Mirtill?

Emlékszel nem oly' régre, Mirtill?
Együttlétünket nap megpuszil.
Ülnénk korhadt padon,
Vésnénk kunyhó falon...
Szűrt napsugarak... körbe puszil.

Vecsés, 2020. augusztus 21. – Kustra Ferenc – Anaforás, romantikus LIMERIK csokor

Lombhát erdejében történt,
elmesélem nektek tüstént.
Felvirradt a szép kikelet,
galamb kézbesít levelet.

Lakából kitette szárnyát,
el is foglalták a házát.
Kakukk koma volt a bűnös,
ez a madár nagyon trükkös.

Nem épít magának házat,
nincs benne semmi alázat.
Ismeri őt az egész erdő,
házán sosem lógott csengő.

Mikor galamb ezt megtudta,
rákiáltott a kakukkra.
Kérem szépen nem szép dolog!
Örömömben nem táncolok.

Na menjen innen szaporán,
barátokat is hoztam ám.
Velem van az egész erdő,
újra lesz a házon csengő.

Megszeppent a csalfa kakukk,
el is menekült madarunk.
Ha nincsen neked már semmid,
jó ha vannak barátaid.

- Én a császár vagyok
és gombócot akarok!
Hallgassatok szavaimra,
és rögtön tálaljatok!

Az uralkodáshoz persze
nagyon keveset értett,
és bármit buzgón aláírt
mit írásban tőle kértek.

Hogy valami baja volt
azt tudta összes népe,
és mégis mint uralkodó
volt megfestve a képe.

Nem nemzett utódot,
és nem is volt ajánlatos.
Mint epilepsziás volt ismert,
meg aztán hogy agy bajos.

A forradalomról az kérdezte:
- Ilyesmi meg van engedve?
De Metternich csak legyintett,
amint bosszúságát leplezte.

Mikor lemondott a trónról
Prágának lett polgára,
de nagyon udvarias volt,
és soha nem szált vitába.

Szerette a szép hölgyeket.
és kalapját nékik emelte.
Végül is egy fenség volt
mert királyi pár nemzette.

Baktat az erdőben az őzsuta.
Lassan lépdel, mert kicsit tétova.
Csúnyán megtréfálta a természet.
Igen csak unja már az egészet.

Roppant furcsán néz ki az ő feje,
neki elöl nőtt ki mindkét szeme.
Csúfolja is őt az összes társa,
ezért nincsen neki jóbarátja.

No, de nem baj. Jól van ez gyerekek.
Magam előtt mindent észreveszek.
Ha nem így lenne, akkor felbukok.
A hátrányból előnyt kovácsolok.

Úgy ültek a bíróságban mint sötét baglyok,
és én, szegény patkány, bírálatuk áldozata lettem.
Pofám fel volt tépve mint egy nyúlszáj, és
válaszomat csak dadogni tudtam kérdésükre:
- Ön-vé-del-em volt, ura-im!
Nincs mi-ért bűn-hőd-nöm.
Láthatják kése mi kárt okozott,
Nem volt más hátra, magam is késhez kaptam,
hogy hamar véget vessek e csúnya dolognak.

De ők, sötét és komor baglyok,
ítéletükkel hamar elcsendítettek,
mondván hogy ismerik fajtámat,
és bármi ellenkezés részemről
csak még súlyosabbá teszi a vádat.
Íme, Párizs határain kívül elűzésre voltam ítélve,
és ráadásul hatvan sajogó botütést is kaptam,
Télen üres zsebbel még Párizsban is nehéz megélni -
s most a fagyott vadon a város falain kívül
lett a szánalmas igám és Kálváriám.

Isten veled, Párizs, te ravasz, vén szerető!
Remélem kocsmáidban sosem fognak csüggedni az ivók.
A bor mely oly bőkezüen ömlik a serlegekbe,
mindenféle népség bajainak marad legjobb gyógyszere.
Talán egy rövid ideig Pierre és Jacques
még emlékemre emelnek egy pár poharat,
egymás hátát veregetik, és játszósan
azon veszekednek hogy melyikük fizet,
de ha már eleget ittak, visszaemlékeznek arra
hogy nekik még mennyivel is tartozok.
E kölcsönt majd buzgón visszanyerik
volt szeretőm fehér combjai közt, míg én,
ki addigra már garantált eledel leszek
falánk farkasok fogai közt, kívánok
nektek egy jól fűtött és kellemes telet,
és könnyes szemmel végső búcsút veszek.