A mókus vidékre költözött,
megunta már a város zaját.
Szép vörös ruhába öltözött,
gondosan megfésülve haját.

Már én vagyok az erdő ura,
hisz nincsen nálam csinosabb.
Nekem viszont az nagyon fura,
hogy miért nem vagyok én boldogabb?

Most már nagyon éhes is vagyok,
de sehol sincsen itt egy pláza.
Enni, innivalót hol kapok,
vagy éhes maradok én már mára?

Az avarban talált egy gombát,
de lehet, hogy már az is bolond.
Ezzel sem rakja meg a gyomrát,
így a városba visszaosont.

Patak leheli be az erdőt
homályt hozó párájával.
Bokrokra borít szürke kendőt.
Fel is öltik ők méltósággal.

Titkot hozó köd ül meg mindent,
mesealakot szül látványa.
Túl az erdőn madárka füttyent.
Köszön a nyár. Viszont látásra.

Amint mondják, a halál mindannyiunkra vár.
Az emberek naponta meghalnak - anya, nővér, apa, szerető.
Így várható volt, amikor az első jelek megmutatkoztak
hogy Te is fel lettél szólítva a végső utazásra.
Az indok genetikai és családi hajlamosság.
Azt hiszem, nem volt más hátra mint a belenyugodás.

Először a masztektómia, a nőiességednek
kegyetlen csapása, aztán a kemoterápia
a még menthetőnek megóvására –
már önmagában is mint egy kisebb halál,
mely méltó egy elégiára.

Aztán a jó hír: a dolog remisszióba van.
Egy teljesen új bérlet az életre;
remélhetően talán neszelő aggodalom
és sötét előérzet nélküli évek.

És mi minden figyeltük ahogy ismét virágozni kezdtél.
Az életkedved újjászületett és a kreativitásod szárnyalt.
Példakép lettél mindannyiunknak
ahhoz hogy milyen értékes lehet az élet.
Mosolyod olyan ragyogóvá vált,
mint egy serdülő leányé ki első szerelmére talált.

De aztán megváltozott az időjárás, és napjaid újra beborultak.
A múlt végül is utolért: vér vizsgálatok,
megújult kemoterápia,
várótermekben töltött hosszú órák
melyekben próbáltad a villódzó lángot fenntartani,
de ezúttal a dolog csak súlyosabb lett
és nem volt több értelme a halált elhajtani.


Aztán azon az utolsó napon, amikor búcsúzni jöttünk,
és az arcod már nem volt egészen a sajátod,
de mint egy puha árnyalatú maszk,
amely úgy tűnt mintha csontból lett volna faragva.
Mostanra már teljesen elfogadtad azt, amit korábban bajnak véltél.
A halál, az életnek az az ősi társa,
végül az ajtóban állt és halkan megszólított:
- Ne félj – most már minden fájdalomnak megszűnik hatása.

Ez itt az erdei hírlap.
Üdvözlöm az olvasókat!
Óriási szenzáció!
Népdalversenyt nyert a rigó!

Az erdei iskolában
versenyre keltek vagy hárman.
A kis vadgalamb, csak búgott.
Hallgassuk, hát meg a tyúkot.

Azt énekli, hogy kotkodács .
A zsűri szerint, ez oly csodás.
Dalát hiába fényezik,
mert ilyen nép nem létezik.

Sem kot, sem dács.Nincs ilyen!
Ő csak a tojáson pihen.
Így kizárásos alapon,
a rigó nyert-e szép napon.

Iskolába ment a lajhár.
Érdekli az alvástantárgy.
Azt hallotta az erdőben,
van ilyen hát ment is bőszen.

Két perc múlva lajhár legényt,
fáradság fogta el szegényt.
Lecsüccsent hát egy fatörzsre.
A hosszú út meggyötörte.

Az iskolából dalolva,
Hazafelé tartott róka.
Meglátta, hogy a kis lajhár
a fatörzsön ott szunyókál.

Kelj már fel! Rázta a vállát.
Vagy hozzak neked párnát?
Miért itt alszol? Kérdezte meg.
Nincsen neked hálóhelyed?

Épp csak lehunytam a szemem.
Iskolába kell már mennem.
Érdekel az alvástantárgy,
mondta neki a kis lajhár.

Alvástantárgy? Még ilyent.
A te agyad nagyon pihent.
Ez az egyetlen tudomány,
ami neked jól megy komám!