Működésképtelen család voltunk.
Magyarságunk rendkívül riasztó,
hol semmi más nem volt eltűrve.
Bármi amit más nyelven olvastam vagy mondtam
a hangos magyar által le lett gyűrve.

Apám beképzelt volt és mindenkinél
mindent jobban tudott mint bárki más.
Büszkesége az egekig kiáltott,
de szeme majd kiesett és nyála csurgott
ha serdülő kislányokat látott.

Anyám állandóan csak panaszkodott;
neki soha semmi sem tetszett.
Az összes gyermekkori fényképeimen
örök zord kifejezése sötét
hangulatot és árnyékot vetett.

A kevés barátaim kik ismerték szüleim
hátuk mögött megjegyezték:
- Nagyon furcsák . . . mások mint mi szüleink . . .
Nem csoda hogy skizofrén vagy . . .
Hagyd el őket . . . a szülők nem főnökeink.

Igen, az a kimondhatatlan szó ‘skizofrén’,
mely mint Káin jele, csak orvosi
szak-könyvekben és szótárban található,
S más csúnya szavakkal mint ‘pszichózis’
Csak zavartsággal megmagyarázható.

- Minek neked barát ha vannak szüleid?
Anyám szavai melyek által kívántam megfojtódna.
- ?gy legalább magyarnak tudunk,
Egy nagy ajándék mely évek öröksége,
Melyre visszagondolhatsz ha majd elhunyunk.
De nehéz volt tőlük szabadulni;
Sosem menekültem szemük alól,
És mindenhova magukkal vonszoltak,
Mint pórázos, szájkosaras kutyát.
Csak magam tudtam mennyire megbántottak.

Könyvek lettek legjobb barátaim;
Oktatóim, tanácsadóim, szövetségeseim;
Sok köztük oly ritka kincs, úgy éreztem magam
mintha titkos páncél terembe törtem volna be melyben
a világ legnagyobb elméi töltötték fel poharam.

Talán most már nem is csoda e hosszú évek után
Melyekben küszködtem, buktam, és néha győztem
– az élettel vesződés mely által megálltam helyem –
Hogy végre én is, sötét emlékeim és hegeimtől elnézve,
Tisztán és hangosan jelentem ki helyzetem.

a mulandóság padlóján táncolunk,
még akkor is ha a csontvázat említjük
(a halál üregszemű jelképe),
amely idővel szintén földé válik

még a halál is elvérzik,
és mának virágai a holnap
gyomnövényei lesznek
a jelen egy nád szál
mely a holnap szelében inog

az évszakok
megkeverik napjainkat
mint várakozó
nyugtalan kérdések

öregedésünk során rájövünk,
hogy a lebegő őszi levelek
a szélben valóban egy új
menyasszonyi táncot gyakorolnak

Lassan ballagott az erdőn, réten át.
Szomorkásan köszöntötte a világ.
Ködköpenyébe burkolódzva néz körbe.
Bokrok köszönnek rá a csendes őszre.

Megjött, a nyárra színes fátylat vetett.
Bús felhőkkel borítva be az eget.
Pillantása rozsdát vet a levélre.
Sárgás színek költöznek a vidékre.

Megrázza szép fejét a büszke tölgyfa.
Levélkoszorúját földre hullajtva.
Meghajolva köszön az ősznek a nyár.
Eljött az idő, hogy ő távozzon már.

Erdős Sándor: A kicsi pók

Kis pókunk már hálót szőne.
Bár csak gyorsan nagyra nőne.
Hamar eszik egy keveset.
Nem sokat, csak egy legyet.

Hú, már biztos nagyobb lettem,
hiszen már eleget ettem.
Nyújtózkodik is nagyokat,
most beszővöm a falakat.

Meg is indult nagy sietve,
muslicákat ijesztgetve.
De a fal még oly távoli.
Inkább maradok én kicsi.

Ha én egyszer
nagy nyúl leszek.
Minden reggel
répát eszek.

Mögöttem lesz
iskolák sora.
Nem leszek éhes
én már soha.

Az erdőben csak
az sikeres.
Ki mindíg
sok pénzt keres.

Leszek én majd
állat prókátor.
Elveszem a kicsalt
sajtot a rókától.