Pókháló-fátyolba szövi lelkemet az időm…
Tűröm, mert gondoltam, talán van még elég időm,
A nagy kérdés fenn áll, és az, az, hogy a múltról, hogy érzek,
Lehet fénytelen, kifakult, de… halovány emlékképek?

Elgondolkoztam és ennek szárnyán repül a képzeletem,
Előbányászom magamból az összes régi emlékképem…
Gondoltam, sok még az én időm, ha én úgy akarom…
De csak pókháló-fátyol vastagodik, én meg hagyom...

Éjfélig kell visszamenni, az álomházba beszöknöm,
És mint egy régi kísértetkastélyba, én beköltözöm.

Elő is jön, élet szépítgette sok emlék.
A múltba bizony, ha tudnék, úgy visszamennék!
Ennyi ésszel kezdeném én mind, elölről,
Most majd, futnék lefele a dombtetőről…
Életemben végül is, megmászni, egy dombot sem tudtam,
Pedig harcoltam, küszködtem, homokból is várat gyúrtam…
*
A múlt feltépi
Zárját, és megjelenik.
Kísért, felfedez.
Múltat lehet lezárni,
Nem lehet benntartani.
*
A múlt a részed,
Mindig szembe jön veled!
Míg élsz, nem ereszt!
Bárhová is mész, követ,
És lehet, mit ad, löket!
*
Ami volt az volt!
Mi megtörtént, megtörtént!
Nem lehet mosni…
Fennmaradnak a vádak,
És dicséretek… mának!
*
Én visszamennék,
Maradni úgysem lehet.
Látogatóba.
*
Idő kereke
Vissza nem tekerhető!
Átgondolhatnám.
*
Elszállnak évek,
Elrepül az élet!
Emlék megszépül.
*
Hogyha hóvihar veri és beborítja felszínt,
Vagy jégeső éri, és ez ad sok villámló szint,
Akkor is örömmel őrzi emlékeit a szőke Tisza,
Vizén ringó dallammal csak mesélget, történelme, múltja…
Mindig is a jövő irányába kanyarog medre, az útja.
Neki ez volt, ez most és ez lesz jövőre is élte, a múltja…
Bármilyen a lét, emberi létnek is csak egy az útja,
Még akkor is, ha az úton az ember csak egy figura!
*
Szívemben évek
Lángolnak, madárdal zeng…
A kigyúlt fények!
*
Néma szürkeség,
Gomoly-füstös messzeség.
Múltunk ködbe vész…
Csendes fájdalom kiált.
Fájdalom nyila talált.
*
Gondolatok tán’
Néha, úgy visszajárnak…
Fény a múlt egén.
*
Nem akarsz a múlttal foglalkozni? Hiszen beléd van épülve!
Ha nem így lenne, nem is lennél ember… nem léteznél nélküle.
Ismered vagy sem, jön idő, rád borul az éjszaka fátyla,
És öregen már hiába nyílik csókos ajkad imára…
Múlt nélkül is élsz, de nulla vagy, az élet semmi grafikonján,
Bárha még fellelhetők korhadt kerítés lécek… élted útján.

Vecsés, 2014. november 21. – Kustra Ferenc József– Íródott: versben, tankában, haikuban… és önéletrajzi írásként.

A gazdagok ezt tették az emberiséggel… mert a pénz az úr. Nekik nincs háborús halottjuk…

(leoninus csokor)
A mi földünket bekötötték lőporfüstbe és ez tették kicsinyeskedve…
Álmait békebeli szivárványszínbe, de nem látszik eme bűdös füstbe.

A mi földünk jó anya, kebelére öleli gyermekeit, így óvja magába…
Vannak azonban a hatalmasok, kik viszik fiatal férfiakat háborúba!
Már hallani is, hogy épp' három év alatt, egymillió lett a sok meghalt...
Családok meg csak sírnak otthon, nem tudják elképzelni a jövőt... kapaszkodón.
A nyomorékká sebesült, otthon kell e a családnak? Vagy hidak alá járnak?

Több millió hadiárva, hadiözvegy, mint élnek tovább? Mennek nagyvilágba?
Siratjátok egész nap az apa és férj hamvait? A lét száradt sivatagjait?

Még csak annyit, hogy az új élet hol, miként sarjad, ha sírástól már repedt az ajkad…
Fejedet erővel álomra hajtsad, mert más nincs, mint álomban éld át jó régmúltad.

Ma is éppen még tárgyalnak, hogy a föld-vagyont elosszák! Vége? Nincsenek gyors csodák!
Tovább is napi több ezer katona hal meg… reggel ágyúdörgés, vekker nem berreg…

Vecsés, 2025. február 27. -Kustra Ferenc József- íródott: Lőrincz Andrea, „Föld” c. verse, mint ötletadó ihletésével. Megírtam, mert a háborús eszkaláció veszélye nem a múlik! Sőt!

Hétköznapi pszichológia: az emberi sorsról…

Velem mindig értetlen volt a világ,
Engem soha nem értett meg nagyvilág…

Ha bizony meghallották búsongó lelkem panaszát,
Rögtön ki is gúnyoltak... nem jártam tovább csacsacsát.
Már éltemben kietlen temetővé lett a szerető szívem,
Az, amiben a sok-sok, szépséges és valós vágyálmom pihen.

Egy biztos! Szívem közepébe van beásva,
Az én Krisztusi keresztfejfám jól leásva…

Az nemigen fordult elő, hogy szánt valaki, vagy siratott könnyeket,
Már mindegy is, rám-énértem ne is sírjon senki hamis-ál könnyeket!
Manapság máris úgy tűnik, hogy csak annak-azoknak nyílik a földgolyón kis virág,
Ki bizony rosszak rossza, kihasználja állóhaja… kit álnoknak ismer nagyvilág…

Bizony-bizony nekem ilyenre sikerült a létem, a földi
És így már csak egy jó-nagyobb vágyam van: csak pihenni… pihenni.

Vecsés, 2024. július 25. – Kustra Ferenc József – írtam = készült: Szentirmay Elemér (1836-1908) azonos c. verse {1905} átirataként, önéletrajzi írásnak.

Hétköznapi pszichológia… Avagy: lélekharc az életben…

Nem tudni, hogy lesz az életben
Bele kell nézni, mi van lélekben...

Ember tervez, és Isten végez.
Ki az, aki lent az üstben végez?

Jónak lenni, jót tenni,
Életkártyát keverni
Ismerni a jövőt, kutatni a múltat,
Tudni kell a jövőt, keresni a múltat?

Tenni azért, hogy meglegyen az örök élet?
De öregen megtudni, hogy ember mivé lett…
Saját árnyékot tán' kergetni a betonon
Végig menni, nem létező futóhomokon.

Szeretni a hazát, ami nincs… csak álom?
De szeretni, ha volna… és nem vágyálom…
Lélekkufárokat elkerülni, a csalókat elzavarni
Gyógyszerkufárokat megkerülni, egészségesnek maradni.

Földből boldog bolygót kell csinálni,
Földi létben boldogságra vágyni.

A jót vágyni!
Rosszat fájni!
Szépet imádni!
Csúnyát utálni!

Úgy kéne élni, hogy feloldozást nyerjél
Ha osszák a mannát, abból Te is egyél…
Szép oroszlánokat manézsban egzecíroztatni,
Búvárokat meg a tengerparton keszonoztatni.

Nehéz dolog átmenni a tű fokán,
Táncolni is... kés élén, nem a fokán.

Az is valami, haladni előre, hátrafelé futva,
És ha szembe jön a cséplőgép, elugrani, ne légy útba…
Meg kell enni a mákos tésztát erős paprikával?
Élni normálisan, emberi egzisztenciával…

Az ég mindig kék és ez sem igaz
Meg a réten a szép pipacs is gaz…
Százzal bevenni az életkanyart
Van ki ezután vizet nem fakaszt…

Kérdésre valaki tudja a választ? Élni, de hogyan?
Jöttél, tudod? Eljutni valahová, Te tudod hogyan?

Semmi olyan... nem tart örökké.
Sziklák is szétesnek kövekké…

Vecsés, 2014. április 12. - Kustra Ferenc József

Jó volna néha elbújni egy csöndes sarokba olykor,
hogy ne szóljon hozzám senki sem, s ne zavarjanak folyton.
Magamban álmodni csendesen, valami egészen jóról,
hűvös távoli bércekről, amely még csillog a hótól.

Mint vakító, fehér tisztaság, mely szememet bántja olykor,
olyanná tenni a világot, hogy megtisztuljon a rossztól.
Ki éhesen, fázva ott vacog, adni neki a sokból,
mit mások eldobnak, s küzdeni, hogy nekik is jusson a jóból.

Mosolyt látni az arcokon, ahol most bánat ül sokszor,
s zord, hideg téli szél helyett meleget érezni olykor.
Reményt, és hitet adni ott, ahol már hideg az otthon,
s érezni, azt a meleget, mely szívünkből sugárzik akkor

amikor tudjuk, mily kevés kell, hogy örömöt hozzon
minden apró kis érintés, és néhány emberi jó szó.
Hogy el tudjuk hinni, van jövőnk, s lehet még bárki itt boldog,
hol már nem tudunk hinni sem, és félünk. Már elég a rosszból.

Nézz le a földre Istenem! Emelj fel minket a porból!
Hozd el a jólétet nekünk, elegünk van a pokolból!
Szeresd mindegyik gyermeked egyformán! Itt, s most!
Földi jólétet adj nekünk! S méltóbb emberibb sorsot!