Gonosz világban élünk
hiába várunk és remélünk,
hasztalan.

Szenvedünk,rabsorban élünk,
és mégis hiába minden,
létünk céltalan.

Szeretnék hinni a jóban
a kimondott emberi szóban,
s hinni hogy van tavasz.

Szeretni,újra hinni,
remélni,újra bízni,
de nem szabad.

Lelni egy új világot
jó embert,hű barátot,
de merre van?

Segíts hogy megtaláljam
mint fényt az éjszakában,
mi rejtve van.

Áll a csonkatorony, süt fölötte a nap,
A nap látta őtet valamikor régen,
Ezer év előtt még, s látta azt a népet,
Aki akkor műalkotást végzett rajta,
Nyolcszögletes körfalával.

S állt a torony sok századok viharával
Szemben, de az idő megrongálta őtet
S egy újabb nemzedék lebontotta félig,
És meghagyta régi műemléknek, s méltán
A jelenkor népeinek.

S most e csonkatorony példaképpen áll itt,
Beszél régi népről, s mulandóságról.
Süt fölötte a nap most is ugy, mint akkor . . .
És most ez a népség alkot új műveket
A jövendő századoknak.

S látja a nap mindig, ezt a dolgos népet,
Aki az elődök nyomán viszi tovább
Az élet menetét, s az emberi agynak
És a kéznek művét, bámulja a világ
S a nap, örök időkön át . . .

1925.