Hétköznapi pszichológia…
Fölöttébb gorombák az emberek,
Udvariasság válságba jutott.
Elmélyült a jó-tapintat hiány…
Van, akinek eleve nem jutott?
A társadalom legyengült, apatikus lett.
A rossz, deviáns elemek meg pimaszabbak.
Tisztes emberi lét ellen ez oly’ merénylet,
Mint a sebesült katona ellen az attak.
Vecsés, 2013. június 16. – Kustra Ferenc József
Fölöttébb gorombák az emberek,
Udvariasság válságba jutott.
Elmélyült a jó-tapintat hiány…
Van, akinek eleve nem jutott?
A társadalom legyengült, apatikus lett.
A rossz, deviáns elemek meg pimaszabbak.
Tisztes emberi lét ellen ez oly’ merénylet,
Mint a sebesült katona ellen az attak.
Vecsés, 2013. június 16. – Kustra Ferenc József
Vázlatosan a láthatóról…
(bokorrímes)
Folynak a könnyeim és mindet felperzseli a sáros föld…
Fogynak a könnyeim és rögtön mind elnyeli a sáros föld.
Könnytelen vagyok már, de nem könyörtelen
Könnytelen vagyok már, nem szeretettelen.
Szeretetteljes vagyok, de ezt senki nem becsüli…
Szeretetteljes vagyok, de ezt senki nem igényli…
*
(HIAQ)
Szépre-jóra vágyni?
Enélkül éltet leélni…
Szépre-jóra vágyni?
*
(bokorrímes)
Az emberi szeretet, már elzarándokolt
És talán nem hagyott a lelkekben hírmondót!
Hova-merre mehetett vajon? A lakatlan életsivatagba?
Vagy kóborolva ellátogatott a szomszéd borszőlő lugasba?
*
(HIQ)
Ó, lélek!
Talán elveszek?
Jaj, félek…
*
(bokorrímes)
Élet is elment,
Semmi jó nem lett.
Szeretetem kinek?
Nem kell már senkinek…
*
(anaforás, bokorrímes)
Sivár pusztaságom, sírva körbejárom,
Sivár pusztaságon, nekem… igajármom.
Sivár pusztaságom, bánat generátorom,
Sivár pusztaságom, sírva akad torkomon.
*
(anaforás, négyszeres belső rímes, bokorrímes)
Szép életem mára már, mint halál kultúrája…
Szép életem mára már halál hívó dudája…
Szép életem mára már, mint halál kultúrája.
Vecsés, 2019. április 21. – Kustra Ferenc József
(bokorrímes)
Folynak a könnyeim és mindet felperzseli a sáros föld…
Fogynak a könnyeim és rögtön mind elnyeli a sáros föld.
Könnytelen vagyok már, de nem könyörtelen
Könnytelen vagyok már, nem szeretettelen.
Szeretetteljes vagyok, de ezt senki nem becsüli…
Szeretetteljes vagyok, de ezt senki nem igényli…
*
(HIAQ)
Szépre-jóra vágyni?
Enélkül éltet leélni…
Szépre-jóra vágyni?
*
(bokorrímes)
Az emberi szeretet, már elzarándokolt
És talán nem hagyott a lelkekben hírmondót!
Hova-merre mehetett vajon? A lakatlan életsivatagba?
Vagy kóborolva ellátogatott a szomszéd borszőlő lugasba?
*
(HIQ)
Ó, lélek!
Talán elveszek?
Jaj, félek…
*
(bokorrímes)
Élet is elment,
Semmi jó nem lett.
Szeretetem kinek?
Nem kell már senkinek…
*
(anaforás, bokorrímes)
Sivár pusztaságom, sírva körbejárom,
Sivár pusztaságon, nekem… igajármom.
Sivár pusztaságom, bánat generátorom,
Sivár pusztaságom, sírva akad torkomon.
*
(anaforás, négyszeres belső rímes, bokorrímes)
Szép életem mára már, mint halál kultúrája…
Szép életem mára már halál hívó dudája…
Szép életem mára már, mint halál kultúrája.
Vecsés, 2019. április 21. – Kustra Ferenc József
Pendül a lágy hang
Rezonál a fa,
Feszített húron
Zümmög egy ima.
Zenélő szólam
Ritmusa érik,
Gitáros szeme
Mosollyal fénylik.
Lüktet a sétány
És pezsdül a terc,
Festi a kedvet
Pár pianó-perc.
Dallama színes
Fülekbe mászó,
Lélekbe csorog
Szívekkel játszó.
Mennyei szikra
Pattog a korzón,
Misztikus ének
Elbűvöl olcsón.
Pár fitying koppan
Kopott kalapban,
Gitáros arca
Kicsit zavarban.
Zsongó a vastaps,
Napsugár idő.
Szép muzsikája
Álmokat szövő.
Reményre buzdít,
Emberi jóra;
Hallgass szívedre,
Isteni szóra.
Békés az utca
A szürke kövön,
Röppen a galamb,
És száll az öröm.
Pihetoll libben
A fejek felett,
Angyal szárnyáról
E dalba esett...
Hangulatos délután
Báját hinti az utcán.
Rezonál a fa,
Feszített húron
Zümmög egy ima.
Zenélő szólam
Ritmusa érik,
Gitáros szeme
Mosollyal fénylik.
Lüktet a sétány
És pezsdül a terc,
Festi a kedvet
Pár pianó-perc.
Dallama színes
Fülekbe mászó,
Lélekbe csorog
Szívekkel játszó.
Mennyei szikra
Pattog a korzón,
Misztikus ének
Elbűvöl olcsón.
Pár fitying koppan
Kopott kalapban,
Gitáros arca
Kicsit zavarban.
Zsongó a vastaps,
Napsugár idő.
Szép muzsikája
Álmokat szövő.
Reményre buzdít,
Emberi jóra;
Hallgass szívedre,
Isteni szóra.
Békés az utca
A szürke kövön,
Röppen a galamb,
És száll az öröm.
Pihetoll libben
A fejek felett,
Angyal szárnyáról
E dalba esett...
Hangulatos délután
Báját hinti az utcán.
Megszülettünk. És meghalunk egyszer,
de addig sok minden létezik,
szárnyaló öröm, és keserű könnyek,
melyek lelkünket vértezik.
Hosszú az út, míg odáig érünk,
mégis: az idő eltelik.
Mért nem tudunk a kettő közt lenni
néha egy kicsit emberibb?
Mért kell bántani annyiszor egymást?
Mért lesz az ember oly irigy,
hogy megölné egymást egy falat kenyérért,
s hiába kérik, nem segít.
Mért oly kevés a szeretet néha?
Hiszen a lelket élteti!
Szeretet nélkül hideg a lélek,
hiszen az hozzánk tartozik.
Mért kell annyira gyűlölni egymást,
Hiszen annyira szomjazik
minden ember, ki érezni képes
szeretetre, míg létezik.
Észre se vesszük, hogy rohan az élet,
s hajunkra hó fátylat terít,
ködbe burkolva ifjúságunk,
s emlékeinket elveszi.
Olyan jó volna néha- néha
az időt megállítani,
ott ahol egykor boldogok voltunk,
míg a szívünket átszövi,
valami édes, szeretet érzés,
ahol nincs harag, se gyűlölet,
s szeretni egymást egészen addig,
míg az éjszaka átölel.
S abban a végső, elhaló percben
úgy menni el, olyan csendesen,
hogy ne tudjon fájni senkinek sem,
amikor egyszer elmegyek.
de addig sok minden létezik,
szárnyaló öröm, és keserű könnyek,
melyek lelkünket vértezik.
Hosszú az út, míg odáig érünk,
mégis: az idő eltelik.
Mért nem tudunk a kettő közt lenni
néha egy kicsit emberibb?
Mért kell bántani annyiszor egymást?
Mért lesz az ember oly irigy,
hogy megölné egymást egy falat kenyérért,
s hiába kérik, nem segít.
Mért oly kevés a szeretet néha?
Hiszen a lelket élteti!
Szeretet nélkül hideg a lélek,
hiszen az hozzánk tartozik.
Mért kell annyira gyűlölni egymást,
Hiszen annyira szomjazik
minden ember, ki érezni képes
szeretetre, míg létezik.
Észre se vesszük, hogy rohan az élet,
s hajunkra hó fátylat terít,
ködbe burkolva ifjúságunk,
s emlékeinket elveszi.
Olyan jó volna néha- néha
az időt megállítani,
ott ahol egykor boldogok voltunk,
míg a szívünket átszövi,
valami édes, szeretet érzés,
ahol nincs harag, se gyűlölet,
s szeretni egymást egészen addig,
míg az éjszaka átölel.
S abban a végső, elhaló percben
úgy menni el, olyan csendesen,
hogy ne tudjon fájni senkinek sem,
amikor egyszer elmegyek.
A rózsák is épp úgy szenvednek néha,
mint az emberi szív, melyben mélyen ott lakik
minden szenvedés, olyan mélyre zárva,
hogy ne tudják többé felszakítani.
Éppen úgy hullik apró harmatkönnyük,
míg végig gördülnek szirmuk oldalán,
átlátszó kristályként szirmukra tapadva,
s mégis: talán a legszebbik virág.
A rózsák is olyanok, akár az ember,
ki épp úgy hullajtja lelke szirmait,
gyöngyöző könnyként lelkébe temetve,
hogy ne hallja senki sóhajtásait.
Ők is elhalnak, mikor a szirmok
hervadt elmúlással földre hullanak,
s akkor ébrednek fel, mikor az eső hull,
s águkra újabb bimbókat fakaszt.
Az ember is olyan, akár a rózsák,
csak nem látszik rajtuk, milyen súlya van,
egy oktalan szónak, mely lelküket nyomja,
s belülről sírva könnyet ontanak.
Az ember is épp oly széppé tud válni,
mikor a lelkében új remény fakad,
megszépül ő is egyetlen mosolytól,
mikor szívében újra lesz tavasz.
mint az emberi szív, melyben mélyen ott lakik
minden szenvedés, olyan mélyre zárva,
hogy ne tudják többé felszakítani.
Éppen úgy hullik apró harmatkönnyük,
míg végig gördülnek szirmuk oldalán,
átlátszó kristályként szirmukra tapadva,
s mégis: talán a legszebbik virág.
A rózsák is olyanok, akár az ember,
ki épp úgy hullajtja lelke szirmait,
gyöngyöző könnyként lelkébe temetve,
hogy ne hallja senki sóhajtásait.
Ők is elhalnak, mikor a szirmok
hervadt elmúlással földre hullanak,
s akkor ébrednek fel, mikor az eső hull,
s águkra újabb bimbókat fakaszt.
Az ember is olyan, akár a rózsák,
csak nem látszik rajtuk, milyen súlya van,
egy oktalan szónak, mely lelküket nyomja,
s belülről sírva könnyet ontanak.
Az ember is épp oly széppé tud válni,
mikor a lelkében új remény fakad,
megszépül ő is egyetlen mosolytól,
mikor szívében újra lesz tavasz.