Idő 
Értékelés 
Értékelés Múló életem, mint egy várrom, csak málladozik,
Az ember ebben a korban már csak álmodozik.
Régen, magas tornyom tetején, büszkén lengett a zászlóm,
Hirdette, hogy a várat lakják, ma már csak nézek… vádlón.
Csak ülök egy korhadó farönkön… falakon belül,
De itt minden korhad, kívül-belül és alul-felül.
Sajog ez az érzés, de az őszi levél is fakult lesz
És a múltunk, lassan elfelejtjük és enyészeté lesz…
Voltam tán’ úr is, de inkább voltam szolga,
Mindig kihasználtak, legott, azon módra.
Az is lehet, hogy volt nekem is babérkoszorúm,
De erre én már nem emlékszem… nagyon szomorún.
Voltak nekem hibáim, kicsik és nagyok,
Volt tán’ sok vétkem, mit a múltamban hagyok,
De ha bűnöm nem volt, akkor talán tiszta vagyok,
Nincs is miért, de kihúzom magam, mint a nagyok.
A falevél rondán fakul, lehull a múlt is
A feledés gödrébe… ez apokalipszis?
Ahogy elmélázunk a lehulló falevélen,
Úgy talán elgondolkozhatunk a múló léten…
Kint az udvaron már csak a tilalomfák állnak,
De ők öregek… semmit nem mondanak a mának.
Lassan ez már egy realista álomvilág,
A végállomáson várnak majd szinonimák?
Felrepülnék én a magas égbe,
A felhők feletti sétatérbe,
De ezt tán’ nem kéne siettetnem?!
Úgyis, örök séta lesz a végem.
Ha majd végleg összedől a várromom,
Majd véget ér a földi uradalmom,
Majd mondják, elment egy öreglegény…
Úgy emlegetik… már meghalt szegény.
Vecsés, 2012. november 20. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.
Az ember ebben a korban már csak álmodozik.
Régen, magas tornyom tetején, büszkén lengett a zászlóm,
Hirdette, hogy a várat lakják, ma már csak nézek… vádlón.
Csak ülök egy korhadó farönkön… falakon belül,
De itt minden korhad, kívül-belül és alul-felül.
Sajog ez az érzés, de az őszi levél is fakult lesz
És a múltunk, lassan elfelejtjük és enyészeté lesz…
Voltam tán’ úr is, de inkább voltam szolga,
Mindig kihasználtak, legott, azon módra.
Az is lehet, hogy volt nekem is babérkoszorúm,
De erre én már nem emlékszem… nagyon szomorún.
Voltak nekem hibáim, kicsik és nagyok,
Volt tán’ sok vétkem, mit a múltamban hagyok,
De ha bűnöm nem volt, akkor talán tiszta vagyok,
Nincs is miért, de kihúzom magam, mint a nagyok.
A falevél rondán fakul, lehull a múlt is
A feledés gödrébe… ez apokalipszis?
Ahogy elmélázunk a lehulló falevélen,
Úgy talán elgondolkozhatunk a múló léten…
Kint az udvaron már csak a tilalomfák állnak,
De ők öregek… semmit nem mondanak a mának.
Lassan ez már egy realista álomvilág,
A végállomáson várnak majd szinonimák?
Felrepülnék én a magas égbe,
A felhők feletti sétatérbe,
De ezt tán’ nem kéne siettetnem?!
Úgyis, örök séta lesz a végem.
Ha majd végleg összedől a várromom,
Majd véget ér a földi uradalmom,
Majd mondják, elment egy öreglegény…
Úgy emlegetik… már meghalt szegény.
Vecsés, 2012. november 20. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.
Más szemszögből az Ukrajnai háború… TV mutatja… nem látni a végét!
(Bokorrímes)
A szomszéd fél, meg a másik… két éve harcolnak, tán’ fogíny elkopásig!
Főleg a szomszédunk, látjuk és tudjuk, nagyot küzd, a halál bátorságig.
Ők láthatóan, hallgatóan a dicsőséget kergetik,
Bár a halált EU -s kölcsönökből bizony épphogy' meglelik…
A marhák, azt mutatják, hogy ők a dicsőséget halálig üldözik,
De vagy nyolcvan ország pénzén és a fegyverén, de ezt ők nem szégyellik!
Sokszorta nagyobb országot, kijelentik, hogy legyőzik, majd földarabolják
És ezt az elnökük terjeszti, (aki színpadi táncos) népeket szétszórják.
*
(leoninus)
A dicsőséget lassan katonák nélkül terjesztik, saját népüket jól mérgezik.
Tizenöt millióan elmentek migránsnak, férfiakra meg erővel vadásznak…
Ha egyet az utcán meglátnak, bevágják kocsiba és már mehet is ki a frontra.
Dicsőség, hogy eme háborúban, több mint félmillió a biz’ pangó halott, vagy több?
*
(senrjon)
Férfiak menekülnek
Éktelen félelmükbe… sokan!
Tisza! Fulladás…
Férfiak menekülnek
Határőrség meg, lő is rájuk.
Hegyekben fagyás!
Férfiak menekülnek
Anya özvegy, gyermek… apátlan!
Ez új jövőkép!
*
(HIQ)
Vad nyomor,
Város? Kőhalom!
Éhezés…
Mennének,
De nincsen hova!
Nincstelen…
Nyomorban
Van sok újgazdag?
Dicsőség!
*
(leoninus)
Halált, a nincstelen földönfutók nyomorát, élvezik, mint gazdagodásuk zálogát.
Ki bizony minél gazdagabb, őt annál nagyon dicsőség övezi, 'halálpénz kell neki'!
Csak a gazdagok élvezik az új reményt, hogy dől a ’lé’! Így mennek a dicsőség felé…
*
[Kínai; „Vágyódás délre”: Tizenhat szótag "Shiliuziling" 1, 7, 3, 5 Rímképlet = aaxa (x = végtelen)]
A
Reménység sok gazdagja,
A halált
Nem is látja ma…
A
Dicsőség? Baka harca!
Örüljön,
Halállal szála’…
A
Nemzetet pénz pusztítja!
Hátra ne
Lessél… halottja.
*
(HIAQ)
Nemzet pusztítások!
Nincs boldogság, ez nem kétség.
Fegyvert el kell adni.
Ez, szerető ember?
Emberség, szeretet nincsen…
Uralkodásvágy győz!
Mi lesz az özveggyel?
Mi lesz apátlan gyerekből?
Örök földönfutók?
*
(Sedoka)
Keress jóembert!
Keresd az igazakat!
Keresd… nem a hullákat!
Igaztalan lét!
Szeretik, ha éhezel,
Szeretik, ha bevégzel…
Jobb egy hibás út?
Keress egy bejárhatót,
Ne kövesd az ámítót!
*
(Senrjú)
Gazdag még sosem
Volt fronton, mégis gazdag!
Szerencselovag.
Dicsőséget is
A jövőben kereshetsz…
Ha marad élted’.
Korrupció mi
A világ-pénzt mozgatja.
Itt: halál-nyomor!
*
(Leoninus)
Félelmet, a rettegést ki vagy mi enyhíti? Nincs hatalom, amit ezt kikényszeríti…
Robbanásokat nem lehalkíthatók, letépi kezünket, lehet nagyon visítani…
Gazdagokat nem lehet lepofozni, mert milliárdnyi pénz, amit őt ebben segíti…
Gazdag nem próbálta háza alól kiásni gyermekét, s ráadni az élet-jelmezét.
Tetszik vagy sem, ez a dicsőség el fog szállni, de a végtelen nyomor itt fog maradni.
Akit halál magával vitt, arra emlékeznek, de nem lesz emlékük a gyerekeknek…
Az dicsőség, hogy a gyári munkás frontkatona? Otthon meg, várja őt az apja fia!
Ó, majdan elszálló dicsőség, te vagy halál-segéd! Háború végén mi lesz a meséd?
Vecsés, 2024. február 23. –Kustra Ferenc József- íródott; a világ, az emberiség jelen -katasztrofális és igaz, háborús- történelmi helyzetéről. Naponta láthatjuk, minden TV híradóban a videókat is, kendőzetlenül! Meg látjuk a háborús uszítók beszédeit is…
(Bokorrímes)
A szomszéd fél, meg a másik… két éve harcolnak, tán’ fogíny elkopásig!
Főleg a szomszédunk, látjuk és tudjuk, nagyot küzd, a halál bátorságig.
Ők láthatóan, hallgatóan a dicsőséget kergetik,
Bár a halált EU -s kölcsönökből bizony épphogy' meglelik…
A marhák, azt mutatják, hogy ők a dicsőséget halálig üldözik,
De vagy nyolcvan ország pénzén és a fegyverén, de ezt ők nem szégyellik!
Sokszorta nagyobb országot, kijelentik, hogy legyőzik, majd földarabolják
És ezt az elnökük terjeszti, (aki színpadi táncos) népeket szétszórják.
*
(leoninus)
A dicsőséget lassan katonák nélkül terjesztik, saját népüket jól mérgezik.
Tizenöt millióan elmentek migránsnak, férfiakra meg erővel vadásznak…
Ha egyet az utcán meglátnak, bevágják kocsiba és már mehet is ki a frontra.
Dicsőség, hogy eme háborúban, több mint félmillió a biz’ pangó halott, vagy több?
*
(senrjon)
Férfiak menekülnek
Éktelen félelmükbe… sokan!
Tisza! Fulladás…
Férfiak menekülnek
Határőrség meg, lő is rájuk.
Hegyekben fagyás!
Férfiak menekülnek
Anya özvegy, gyermek… apátlan!
Ez új jövőkép!
*
(HIQ)
Vad nyomor,
Város? Kőhalom!
Éhezés…
Mennének,
De nincsen hova!
Nincstelen…
Nyomorban
Van sok újgazdag?
Dicsőség!
*
(leoninus)
Halált, a nincstelen földönfutók nyomorát, élvezik, mint gazdagodásuk zálogát.
Ki bizony minél gazdagabb, őt annál nagyon dicsőség övezi, 'halálpénz kell neki'!
Csak a gazdagok élvezik az új reményt, hogy dől a ’lé’! Így mennek a dicsőség felé…
*
[Kínai; „Vágyódás délre”: Tizenhat szótag "Shiliuziling" 1, 7, 3, 5 Rímképlet = aaxa (x = végtelen)]
A
Reménység sok gazdagja,
A halált
Nem is látja ma…
A
Dicsőség? Baka harca!
Örüljön,
Halállal szála’…
A
Nemzetet pénz pusztítja!
Hátra ne
Lessél… halottja.
*
(HIAQ)
Nemzet pusztítások!
Nincs boldogság, ez nem kétség.
Fegyvert el kell adni.
Ez, szerető ember?
Emberség, szeretet nincsen…
Uralkodásvágy győz!
Mi lesz az özveggyel?
Mi lesz apátlan gyerekből?
Örök földönfutók?
*
(Sedoka)
Keress jóembert!
Keresd az igazakat!
Keresd… nem a hullákat!
Igaztalan lét!
Szeretik, ha éhezel,
Szeretik, ha bevégzel…
Jobb egy hibás út?
Keress egy bejárhatót,
Ne kövesd az ámítót!
*
(Senrjú)
Gazdag még sosem
Volt fronton, mégis gazdag!
Szerencselovag.
Dicsőséget is
A jövőben kereshetsz…
Ha marad élted’.
Korrupció mi
A világ-pénzt mozgatja.
Itt: halál-nyomor!
*
(Leoninus)
Félelmet, a rettegést ki vagy mi enyhíti? Nincs hatalom, amit ezt kikényszeríti…
Robbanásokat nem lehalkíthatók, letépi kezünket, lehet nagyon visítani…
Gazdagokat nem lehet lepofozni, mert milliárdnyi pénz, amit őt ebben segíti…
Gazdag nem próbálta háza alól kiásni gyermekét, s ráadni az élet-jelmezét.
Tetszik vagy sem, ez a dicsőség el fog szállni, de a végtelen nyomor itt fog maradni.
Akit halál magával vitt, arra emlékeznek, de nem lesz emlékük a gyerekeknek…
Az dicsőség, hogy a gyári munkás frontkatona? Otthon meg, várja őt az apja fia!
Ó, majdan elszálló dicsőség, te vagy halál-segéd! Háború végén mi lesz a meséd?
Vecsés, 2024. február 23. –Kustra Ferenc József- íródott; a világ, az emberiség jelen -katasztrofális és igaz, háborús- történelmi helyzetéről. Naponta láthatjuk, minden TV híradóban a videókat is, kendőzetlenül! Meg látjuk a háborús uszítók beszédeit is…
A haikuban és versben írt elismerés
Jézusom, segíts!
Hihető ez? Káprázat?
Poéták Gyöngye!
*
Amit Te ezek szerint tudsz, az már maga a csoda,
Te vagy a POÉTAKIRÁLYNŐ cím várományosa!
Én itt a messzi alvégen, mától örülök, hogy szóba állsz velem!
Megleptél rendesen, ezen túl a barátságodért esedezem.
Kérlek, ha lelöksz a pástról, legyen fájdalommentes,
Igaz, e „finomság” bizton nem lesz érzelemmentes.
Te csak gondoltad, de megtetted, csak elmentél aludni!
Én lerágtam körmeimet, mivel fogok vakarózni?
Ez volt eddig az én szempontom, most vegyük sorra a tieidet,
Úgysem tudsz mást csinálni, erre kaptad sorstól a zsigereidet!
Te kis Feltörekvő, enged, hogy örüljek, hogy ismerhetlek,
Nekem a sors ennyit adott, Poétaként nagyon szeretlek!
Én már látom az aurádban, hogy Te erre, ezért születtél,
Legyél Te csak poéta és író, szinte erre teremtettél…
Egyszer megtudod, sikeresen mennyi lelket üdvözítettél…
Vecsés, 2017. május 10. – Kustra Ferenc József
Eme művemet ajánlom: Jurisin (Szőke) Margit poéta és szerzőtársamnak…
Jézusom, segíts!
Hihető ez? Káprázat?
Poéták Gyöngye!
*
Amit Te ezek szerint tudsz, az már maga a csoda,
Te vagy a POÉTAKIRÁLYNŐ cím várományosa!
Én itt a messzi alvégen, mától örülök, hogy szóba állsz velem!
Megleptél rendesen, ezen túl a barátságodért esedezem.
Kérlek, ha lelöksz a pástról, legyen fájdalommentes,
Igaz, e „finomság” bizton nem lesz érzelemmentes.
Te csak gondoltad, de megtetted, csak elmentél aludni!
Én lerágtam körmeimet, mivel fogok vakarózni?
Ez volt eddig az én szempontom, most vegyük sorra a tieidet,
Úgysem tudsz mást csinálni, erre kaptad sorstól a zsigereidet!
Te kis Feltörekvő, enged, hogy örüljek, hogy ismerhetlek,
Nekem a sors ennyit adott, Poétaként nagyon szeretlek!
Én már látom az aurádban, hogy Te erre, ezért születtél,
Legyél Te csak poéta és író, szinte erre teremtettél…
Egyszer megtudod, sikeresen mennyi lelket üdvözítettél…
Vecsés, 2017. május 10. – Kustra Ferenc József
Eme művemet ajánlom: Jurisin (Szőke) Margit poéta és szerzőtársamnak…
Rég volt már, de milyen régen
Mikor a sparhelt mellett a kis széken
Öreganyám mesélt nékem nehéz életéről,
Gyermekkoráról, s a család keservéről.
Az ablak mint egy mozivászon -
Jött a sok színeskép, ma is látom.
Fantáziám a szemébe, szívébe bújt;
Így láthattam, ami szerencsére elmúlt.
Kertünkben a diófa már száz éve ott állt;
Átutazott mégis többször ország határt.
Kétszer égett életében ez cudar nagy világ,
Mást se kívánt, csak együtt legyen a család.
Előbb német katonák vertek tanyát náluk,
Majd orosz gránáttól repedezett házuk.
A jószágot elvitték, mert a fronton enni kell,
Kis krumpli mi megmaradt, beérték ennyivel.
Volt hogy a tányérba olykor más is bekerült;
Megesett az is, hogy az éj leplével menekült.
A fél falut, mint a marhát beterelték vagonba,
Ez volt a magyarnak a béke kollektív jutalma.
Bűnösnek pecsételt emberek lettek,
A mai napig elnézést senkik sem kértek.
Hánya-vetett sorsuk ötvenben ért véget
Mikor az apám ősei telkén új házat épített.
Két szoba, s konyha- mind elfértek benne,
Három generációnak otthona lett végre.
Ki becsülettel dolgozott,szerényen élhetett,
És nem volt hogy a család napokig éhezett.
Az elődök közt voltak kik életüket adták,
Nagyanyám csendesen hordozta fájdalmát.
Örült hogy unokái most békében élhetnek,
Ha a gyomruk megéhezik kenyeret is kérhetnek.
A jóistent áldottuk, szűzanyát kértük esdekelve,
Nagyanyámmal minden este imátkoztunk térdepelve,
Hogy kegyetlen sors senkire se várjon már
Hiába van a haza a határ túloldalán.
Régen elment, fenn nyugszik csedes békességbe,
De itt lakozik bennem is, a szívem melegébe.
Egy-egy szava fülembe cseng szinte most is hallom
Hitünkben a jó isten mindnyájunkat áldjon.
(Nagyszüleim emlékére,kiket a ll.v.háború után deportáltak Csehországba munkára, mint sok annyi magyar családot a kollektív bűnösség szellemében.)
Mikor a sparhelt mellett a kis széken
Öreganyám mesélt nékem nehéz életéről,
Gyermekkoráról, s a család keservéről.
Az ablak mint egy mozivászon -
Jött a sok színeskép, ma is látom.
Fantáziám a szemébe, szívébe bújt;
Így láthattam, ami szerencsére elmúlt.
Kertünkben a diófa már száz éve ott állt;
Átutazott mégis többször ország határt.
Kétszer égett életében ez cudar nagy világ,
Mást se kívánt, csak együtt legyen a család.
Előbb német katonák vertek tanyát náluk,
Majd orosz gránáttól repedezett házuk.
A jószágot elvitték, mert a fronton enni kell,
Kis krumpli mi megmaradt, beérték ennyivel.
Volt hogy a tányérba olykor más is bekerült;
Megesett az is, hogy az éj leplével menekült.
A fél falut, mint a marhát beterelték vagonba,
Ez volt a magyarnak a béke kollektív jutalma.
Bűnösnek pecsételt emberek lettek,
A mai napig elnézést senkik sem kértek.
Hánya-vetett sorsuk ötvenben ért véget
Mikor az apám ősei telkén új házat épített.
Két szoba, s konyha- mind elfértek benne,
Három generációnak otthona lett végre.
Ki becsülettel dolgozott,szerényen élhetett,
És nem volt hogy a család napokig éhezett.
Az elődök közt voltak kik életüket adták,
Nagyanyám csendesen hordozta fájdalmát.
Örült hogy unokái most békében élhetnek,
Ha a gyomruk megéhezik kenyeret is kérhetnek.
A jóistent áldottuk, szűzanyát kértük esdekelve,
Nagyanyámmal minden este imátkoztunk térdepelve,
Hogy kegyetlen sors senkire se várjon már
Hiába van a haza a határ túloldalán.
Régen elment, fenn nyugszik csedes békességbe,
De itt lakozik bennem is, a szívem melegébe.
Egy-egy szava fülembe cseng szinte most is hallom
Hitünkben a jó isten mindnyájunkat áldjon.
(Nagyszüleim emlékére,kiket a ll.v.háború után deportáltak Csehországba munkára, mint sok annyi magyar családot a kollektív bűnösség szellemében.)
Mintha fájna ősznek a táj,
Sose sírj, ha elmúlt a nyár.
Mért szomorú, könnyes az ősz,
Azt se mondtad, hogy visszajössz.
Néma a táj, dobban a szív,
A csillagos éj utcára hív.
Sose sírj, ha elmúl az ősz,
Magányos éjszaka bánata űz.
Mért mondtad, hogy nincs már tovább,
Könnyem csöpög, fáj a magány.
Nincs visszaút, hisz vége már,
Hidd el, én se bírom már soká.
Mintha fájna ősznek a táj,
Örök tél jön, hószakadás.
Égő fájdalmam nem bírja már,
Elhervadt vázámban a rózsaszál.
Mintha fájna ősznek a táj,
Sose sírj, ha elmúlt a nyár.
Borús az ég, esőre áll,
Elmentél, elmúlt a nyár.
Sose sírj, ha elmúlt a nyár.
Mért szomorú, könnyes az ősz,
Azt se mondtad, hogy visszajössz.
Néma a táj, dobban a szív,
A csillagos éj utcára hív.
Sose sírj, ha elmúl az ősz,
Magányos éjszaka bánata űz.
Mért mondtad, hogy nincs már tovább,
Könnyem csöpög, fáj a magány.
Nincs visszaút, hisz vége már,
Hidd el, én se bírom már soká.
Mintha fájna ősznek a táj,
Örök tél jön, hószakadás.
Égő fájdalmam nem bírja már,
Elhervadt vázámban a rózsaszál.
Mintha fájna ősznek a táj,
Sose sírj, ha elmúlt a nyár.
Borús az ég, esőre áll,
Elmentél, elmúlt a nyár.
