Idő 
Értékelés 
Értékelés Úgy érzem… lelkemet vasalt lópaták tapossák,
Rajtam ugrál világ, bakancsban… gyalázatosság!
Jó már nincsen, nekem régen kihalt, élet eb-rudal,
Fénybe néznék, de az meg, amit a sötétség ural.
Nem tudok én már semmit… semmit se,
A szivárvány sem világít ide.
Nézd, egy pár gyík milyen boldogan szalad,
Fű, virág tavasszal új tőről fakad,
Bár nekem ebből jó lenne… semmi sem jut.
Fránya forgószél… szemembe homokot fútt.
Nem tudok én már semmit… semmit se,
Elment az élet, bánok… semmit se.
Már régen kolonc vagyok… a nyakamon.
Mondhatnám, hogy béklyó… saját lábamon.
Le vagyok kötözve… magam akadálya vagyok.
Mindenki csak kerék alá lök… tán’ ottmaradok.
Nem tudok én már semmit… semmit se,
Gondtalan élet, eh… nem volt sohse.
Sosem voltam tömeg töltelék
Így mindig kirekesztett valék.
Tömeg… soha nem is fogadott be
Mindig csak lebegtem a semmibe…
Nem tudok én már semmit… semmit se,
Felsőbbrendű gondolatok… azt se.
Ha felmásztam egy hegyre, lelöktek,
Ha lementem völgybe, megkötöztek,
Ha nagy ötletem volt, rúgtak, elgáncsoltak,
Ha jó véleményem volt, elhallgattattak.
Nem tudok én már semmit… semmit se,
Mennék saját utamon… népmese.
Ha volna legalább egy gyertyányi fényem,
Tán látnék valamit, mit sugall az énem,
De hát rozoga élet megfosztott önmagamtól,
Hogy szilárdan álljak lábamon én, és… magamtól.
Nem tudok én már semmit… semmit se,
Vagy már tudom, de vagyok… senkise.
Vecsés, 2011. szeptember 6. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.
Rajtam ugrál világ, bakancsban… gyalázatosság!
Jó már nincsen, nekem régen kihalt, élet eb-rudal,
Fénybe néznék, de az meg, amit a sötétség ural.
Nem tudok én már semmit… semmit se,
A szivárvány sem világít ide.
Nézd, egy pár gyík milyen boldogan szalad,
Fű, virág tavasszal új tőről fakad,
Bár nekem ebből jó lenne… semmi sem jut.
Fránya forgószél… szemembe homokot fútt.
Nem tudok én már semmit… semmit se,
Elment az élet, bánok… semmit se.
Már régen kolonc vagyok… a nyakamon.
Mondhatnám, hogy béklyó… saját lábamon.
Le vagyok kötözve… magam akadálya vagyok.
Mindenki csak kerék alá lök… tán’ ottmaradok.
Nem tudok én már semmit… semmit se,
Gondtalan élet, eh… nem volt sohse.
Sosem voltam tömeg töltelék
Így mindig kirekesztett valék.
Tömeg… soha nem is fogadott be
Mindig csak lebegtem a semmibe…
Nem tudok én már semmit… semmit se,
Felsőbbrendű gondolatok… azt se.
Ha felmásztam egy hegyre, lelöktek,
Ha lementem völgybe, megkötöztek,
Ha nagy ötletem volt, rúgtak, elgáncsoltak,
Ha jó véleményem volt, elhallgattattak.
Nem tudok én már semmit… semmit se,
Mennék saját utamon… népmese.
Ha volna legalább egy gyertyányi fényem,
Tán látnék valamit, mit sugall az énem,
De hát rozoga élet megfosztott önmagamtól,
Hogy szilárdan álljak lábamon én, és… magamtól.
Nem tudok én már semmit… semmit se,
Vagy már tudom, de vagyok… senkise.
Vecsés, 2011. szeptember 6. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.
Az egyik legjobb kollégám volt…
Petike! Elmentél feltűnötlenül
És itt hagytál minket, felelőtlenül.
Még nem hiszem el, hogy elmentél, nem vagy…
Mi mind fájdalmasan kiáltunk, hol vagy!
Holnap lesz a temetésed, fájdalom!
Elmentél, Te jó barát… igen fájlalom.
Tudom, jó férj voltál és jó családapa,
Jó kolléga, mindenkinek a támasza.
Rád mindenki számíthatott, csak segítettél,
Józan, teljes és önzetlen életet éltél.
Fájó búcsú szavai hagyják el ajkamat,
Az emléked megőrizzük és a fájdalmat.
Vecsés, 2002. november 10. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.
Petike! Elmentél feltűnötlenül
És itt hagytál minket, felelőtlenül.
Még nem hiszem el, hogy elmentél, nem vagy…
Mi mind fájdalmasan kiáltunk, hol vagy!
Holnap lesz a temetésed, fájdalom!
Elmentél, Te jó barát… igen fájlalom.
Tudom, jó férj voltál és jó családapa,
Jó kolléga, mindenkinek a támasza.
Rád mindenki számíthatott, csak segítettél,
Józan, teljes és önzetlen életet éltél.
Fájó búcsú szavai hagyják el ajkamat,
Az emléked megőrizzük és a fájdalmat.
Vecsés, 2002. november 10. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.
Ő volt nekem, Dobay Joci bácsi.
Szívesen mondtam volna, hogy; ácsi!
Nyolcvanegy volt, eljárt már az idő…
Az én szívemben örök emlék ő.
Olyan volt, kit mindenki szeretett,
Sugárzott belőle a szeretet.
Ember volt ő végig nagybetűvel.
Vele beszéltem úgy: mint EMBERREL.
Megtisztelt az élet, hogy ismertem,
Hogy a tanítómnak nevezhetem.
Apám mellett a második ember,
Ki formált engem, hogy legyek ember.
Tegnap utolsó útja... kísértem,
Az utat jártam, könnyemet nyeltem.
Csak arrafelé ment a tanítóm,
Visszaúton meg csak én, szorongón.
Elment a tanítóm, csak itt hagyott!
Lám az élet mellettünk elfutott…
Én most imádsággal kérem, Isten
Hosszú utadon végig segítsen.
Elment a tanítóm…
Vecsés, 2001. május 19. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként!
Szívesen mondtam volna, hogy; ácsi!
Nyolcvanegy volt, eljárt már az idő…
Az én szívemben örök emlék ő.
Olyan volt, kit mindenki szeretett,
Sugárzott belőle a szeretet.
Ember volt ő végig nagybetűvel.
Vele beszéltem úgy: mint EMBERREL.
Megtisztelt az élet, hogy ismertem,
Hogy a tanítómnak nevezhetem.
Apám mellett a második ember,
Ki formált engem, hogy legyek ember.
Tegnap utolsó útja... kísértem,
Az utat jártam, könnyemet nyeltem.
Csak arrafelé ment a tanítóm,
Visszaúton meg csak én, szorongón.
Elment a tanítóm, csak itt hagyott!
Lám az élet mellettünk elfutott…
Én most imádsággal kérem, Isten
Hosszú utadon végig segítsen.
Elment a tanítóm…
Vecsés, 2001. május 19. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként!
Elmentél? Nem is voltál soha. Nem vagy?
Nélküled üresen csikorog az agy.
Hiányzol, mint kerékagynak a zsír,
Nélküled csikorgok, rólad semmi hír.
Itt az idő! Véglegesen felmérem,
Hogy nélküled mit sem ér az életem.
Föladom, a határidő december
Harmincegy és onnan nem vagyok ember.
Nem vagy. Nélküled az élet mit sem ér.
Nélküled az életem csak folt, de fehér.
Nélküled nem lehet feltérképezni se,
Mert üres, mint a szegények köcsögje.
Hát igen, nélküled idejutottam,
Eddig öklömmel semmibe sújtottam.
Most már látom eddig öklöm sem volt,
Most már látom, életem hamvában holt.
Én szólítanálak: Kedves Szerencsém!
Te! Hogy tegyem? Sohse voltál enyém.
Ez van… Búcsúzzunk el ismeretlenül,
Megyek tovább kielégületlenül.
Budapest, 2000. október 8. –Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.
Nélküled üresen csikorog az agy.
Hiányzol, mint kerékagynak a zsír,
Nélküled csikorgok, rólad semmi hír.
Itt az idő! Véglegesen felmérem,
Hogy nélküled mit sem ér az életem.
Föladom, a határidő december
Harmincegy és onnan nem vagyok ember.
Nem vagy. Nélküled az élet mit sem ér.
Nélküled az életem csak folt, de fehér.
Nélküled nem lehet feltérképezni se,
Mert üres, mint a szegények köcsögje.
Hát igen, nélküled idejutottam,
Eddig öklömmel semmibe sújtottam.
Most már látom eddig öklöm sem volt,
Most már látom, életem hamvában holt.
Én szólítanálak: Kedves Szerencsém!
Te! Hogy tegyem? Sohse voltál enyém.
Ez van… Búcsúzzunk el ismeretlenül,
Megyek tovább kielégületlenül.
Budapest, 2000. október 8. –Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.
Múló életem, mint egy várrom, csak málladozik,
Az ember ebben a korban már csak álmodozik.
Régen, magas tornyom tetején, büszkén lengett a zászlóm,
Hirdette, hogy a várat lakják, ma már csak nézek… vádlón.
Csak ülök egy korhadó farönkön… falakon belül,
De itt minden korhad, kívül-belül és alul-felül.
Sajog ez az érzés, de az őszi levél is fakult lesz
És a múltunk, lassan elfelejtjük és enyészeté lesz…
Voltam tán’ úr is, de inkább voltam szolga,
Mindig kihasználtak, legott, azon módra.
Az is lehet, hogy volt nekem is babérkoszorúm,
De erre én már nem emlékszem… nagyon szomorún.
Voltak nekem hibáim, kicsik és nagyok,
Volt tán’ sok vétkem, mit a múltamban hagyok,
De ha bűnöm nem volt, akkor talán tiszta vagyok,
Nincs is miért, de kihúzom magam, mint a nagyok.
A falevél rondán fakul, lehull a múlt is
A feledés gödrébe… ez apokalipszis?
Ahogy elmélázunk a lehulló falevélen,
Úgy talán elgondolkozhatunk a múló léten…
Kint az udvaron már csak a tilalomfák állnak,
De ők öregek… semmit nem mondanak a mának.
Lassan ez már egy realista álomvilág,
A végállomáson várnak majd szinonimák?
Felrepülnék én a magas égbe,
A felhők feletti sétatérbe,
De ezt tán’ nem kéne siettetnem?!
Úgyis, örök séta lesz a végem.
Ha majd végleg összedől a várromom,
Majd véget ér a földi uradalmom,
Majd mondják, elment egy öreglegény…
Úgy emlegetik… már meghalt szegény.
Vecsés, 2012. november 20. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.
Az ember ebben a korban már csak álmodozik.
Régen, magas tornyom tetején, büszkén lengett a zászlóm,
Hirdette, hogy a várat lakják, ma már csak nézek… vádlón.
Csak ülök egy korhadó farönkön… falakon belül,
De itt minden korhad, kívül-belül és alul-felül.
Sajog ez az érzés, de az őszi levél is fakult lesz
És a múltunk, lassan elfelejtjük és enyészeté lesz…
Voltam tán’ úr is, de inkább voltam szolga,
Mindig kihasználtak, legott, azon módra.
Az is lehet, hogy volt nekem is babérkoszorúm,
De erre én már nem emlékszem… nagyon szomorún.
Voltak nekem hibáim, kicsik és nagyok,
Volt tán’ sok vétkem, mit a múltamban hagyok,
De ha bűnöm nem volt, akkor talán tiszta vagyok,
Nincs is miért, de kihúzom magam, mint a nagyok.
A falevél rondán fakul, lehull a múlt is
A feledés gödrébe… ez apokalipszis?
Ahogy elmélázunk a lehulló falevélen,
Úgy talán elgondolkozhatunk a múló léten…
Kint az udvaron már csak a tilalomfák állnak,
De ők öregek… semmit nem mondanak a mának.
Lassan ez már egy realista álomvilág,
A végállomáson várnak majd szinonimák?
Felrepülnék én a magas égbe,
A felhők feletti sétatérbe,
De ezt tán’ nem kéne siettetnem?!
Úgyis, örök séta lesz a végem.
Ha majd végleg összedől a várromom,
Majd véget ér a földi uradalmom,
Majd mondják, elment egy öreglegény…
Úgy emlegetik… már meghalt szegény.
Vecsés, 2012. november 20. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.
