Mire jó a magány, ha fáj és üres
Mire jó a vágy, ha bántasz és feledsz
Csak a falak, amik némán néznek rád
Csak a rideg, ami megmaradt már?!

Szürke a fény, bánt az ég is
Üres lelked vágyakozik mégis
Nem bírod a terhet, hagyd, hogy segítsek
De néma a csend és nincs már felelet.

Engedd, hogy szíved visszakapja mindazt
Ami egykor volt és fényesebb, mint a csillag
Ne veszítsd a reményt, mert csoda vár még rád
Szeretve szeress, és visszaszáll majd rád!

RÁD GONDOLOK
Írta: Poór Edit

Duál testvérem rád gondolok,
Szívem mélyéből egy érzést hozok.
Egykori életünk nyoma,
Lelkünk szentélye hordozza.
Tiszta áldott szerelmünk,
Akkor be nem teljesült,
Ádáz harc elvette életünk.
De az igaz szerelemnek,
A halál nem vet véget,
Elodázza egy új élet.
Most találkoztunk,
S szerelmünk újra élhet.
Pörögnek elém a képek,
Nem akarlak elveszíteni téged.
Szeress úgy, mint akkor kérlek,
Én, szeretlek tiszta szívvel téged.
Legyen szerelmünk hű és örök,
Isten áldásával fényben is örök.

KÖSZÖNET
Írta: Poór Edit

Ó, Uram köszönöm neked,
Köszönöm, hogy megmutattad Őt nekem!
Szívem csordultig hálával tele,
Hisz Ő duál testvérem nekem.
Közös múltunkról, immár fellebbent a fátyol,
Mit nem fejeztetünk be egykor,
Most lehetőségként mámor.
Lelkünk izzik, vérünk felforr,
Távolság hídként összekapcsol.
Szerelmünk tiszta fénysugár,
Boldogság csillag ösvényén jár.
Kezem-kezedbe olvad,
Örök élet sem oldozza már,
Utunk végén Jézus ki reánk vár.
Ő áldásával feloldozott már.

Fejed fölött összegyűltek a fellegek,
Ahogy felnézel, már nem látod a kék eget.
Mi egykor gyönyörű kék volt,
Nap sugara szemedbe fényt szórt,
Látóhatár messzeségbe torkolt,
Életedben a remény szikrát szórt!
Jött a vihar feltartóztathatatlanul,
Zápor a könnyet lemosta arcodról.
Visszahúzódva magányodban,
Csöndben, csak vártál és vártál,
Vajon kisüt-e majd a nap újra,
Leszel e még boldog újra?
Egy reggel, amikorra felkelsz,
Veled együtt már a nap is felkelt.
Amint sugara hozzád is elér,
Ráébredsz kaptál még egy esélyt!
Boldog vagy kimondhatatlanul,
S hálás mind untalanul!
Újra csodálhatod a kék eget,
Nap sugara beragyogja életed!
Vigyázz hát az ébredő fényre,
Őrizd meg jól a messzeségbe,
Kísérje utad végig a napsütése!

Vajon a Dunától
Kérdezi a tenger,
Honnan jössz s hová mész
Nagy igyekezettel?
Mit hoznak habjaid,
Tiszát, Rábát, Marost?
Kősziklát, mely állott
Az előbb még amott?
Megvan-e még vajon
A kis patak íze,
Amely volt hajdanán
Gyermekkorom vize?
A sok könny, és a vér
Csorog benned talán,
Mely ezredév során
Ömlött magyar hazán?
Benned van, kavics már
Kőszikla s hegyorom,
Az életünk is, amely
Velünk volt egykoron.
Bizony por és hamu
Leszük ismét, egyszer:
Kavics lesz a szikla,
Elnyeli a tenger.