Idő 
Értékelés 
Értékelés Egykor, világunkban
Volt érték és az számított!
Becsület és nem pénz.
Becsület? Volt, de kiveszett.
Ma pénzzel mérik az embert.
*
Egykor, öregekkel
Tisztelettel bántak még.
Nem kívánták… halált!
Időseket rég' tisztelték,
Őket gyűlölve nem nézték.
*
Egykor, még az okos
Bolondozott, a hülye nem!
Ő csak okoskodott.
Az okos jól bolondozott,
A bolond nem okoskodott.
*
Egykor, a kézfogás
Úgy… lepecsételt valamit!
Aljasságot kizárt.
Kötelék volt az adott szó,
Mára… csak falra hányt borsó.
*
Egykor, szeretetet
Kimutatni dicsőség volt.
Beszélgetés dívott.
Szeretni, rég’ nem volt szégyen,
Elmondták meghitt beszédben.
*
Néhány különc ember
Él még, de kevesen vagyunk!
Lelkek, ma hidegek…
Különcök… én is egy vagyok,
Kihűlt lelkektől megfagyok.
Vecsés, 2018. május 25. – Szabadka, 2018. május 28. – Kustra Ferenc József – A HIAQ –kat én írtam, alá a TANQ verset, szerző-, és poéta társam Jurisin (Szőke) Margit. A versrész címe:”Elveszett értékek”. Íródott: Kustra Gábor, azonos c. verse átirataként az engedélyével.
Volt érték és az számított!
Becsület és nem pénz.
Becsület? Volt, de kiveszett.
Ma pénzzel mérik az embert.
*
Egykor, öregekkel
Tisztelettel bántak még.
Nem kívánták… halált!
Időseket rég' tisztelték,
Őket gyűlölve nem nézték.
*
Egykor, még az okos
Bolondozott, a hülye nem!
Ő csak okoskodott.
Az okos jól bolondozott,
A bolond nem okoskodott.
*
Egykor, a kézfogás
Úgy… lepecsételt valamit!
Aljasságot kizárt.
Kötelék volt az adott szó,
Mára… csak falra hányt borsó.
*
Egykor, szeretetet
Kimutatni dicsőség volt.
Beszélgetés dívott.
Szeretni, rég’ nem volt szégyen,
Elmondták meghitt beszédben.
*
Néhány különc ember
Él még, de kevesen vagyunk!
Lelkek, ma hidegek…
Különcök… én is egy vagyok,
Kihűlt lelkektől megfagyok.
Vecsés, 2018. május 25. – Szabadka, 2018. május 28. – Kustra Ferenc József – A HIAQ –kat én írtam, alá a TANQ verset, szerző-, és poéta társam Jurisin (Szőke) Margit. A versrész címe:”Elveszett értékek”. Íródott: Kustra Gábor, azonos c. verse átirataként az engedélyével.
Ha szellő fúj a fák között,
te jutsz eszembe róla,
úgy érinti az arcomat,
mint egykor
ajkaid csókja.
Ha üres ez a nagy világ,
s helyemet nem találom,
eszembe jutsz, hisz te voltál
mindenem e világon.
Ha csapongó lelkem felsajog,
ezernyi színes álom
jut eszembe és kérdezem: óh! Vajon merre jársz most?
Gondolsz e rám még kedvesem,
s eszedbe jut e néha,
mily forró volt a szerelem,
s miért nem vált valóra?
Én szerettelek. S álmaim
borzas, vad szenvedélye
tehozzád szállt,
és azt hittem,
nem tépi semmi széjjel.
De jött a reggel, s az ébredés
magával vitt minden szépet,
s keserves, könnyes vajúdás
jött, amely szívembe égett.
Én szerettelek. S szívemben
hirtelen puszta tél lett,
hiszen messze jársz. Mást szeretsz.
S meg tudnék halni érted.
Oly gyorsan száll az életünk,
miért nem érted végre,
csak egyszer élünk,
hát most szeress,
amíg még érted égek.
te jutsz eszembe róla,
úgy érinti az arcomat,
mint egykor
ajkaid csókja.
Ha üres ez a nagy világ,
s helyemet nem találom,
eszembe jutsz, hisz te voltál
mindenem e világon.
Ha csapongó lelkem felsajog,
ezernyi színes álom
jut eszembe és kérdezem: óh! Vajon merre jársz most?
Gondolsz e rám még kedvesem,
s eszedbe jut e néha,
mily forró volt a szerelem,
s miért nem vált valóra?
Én szerettelek. S álmaim
borzas, vad szenvedélye
tehozzád szállt,
és azt hittem,
nem tépi semmi széjjel.
De jött a reggel, s az ébredés
magával vitt minden szépet,
s keserves, könnyes vajúdás
jött, amely szívembe égett.
Én szerettelek. S szívemben
hirtelen puszta tél lett,
hiszen messze jársz. Mást szeretsz.
S meg tudnék halni érted.
Oly gyorsan száll az életünk,
miért nem érted végre,
csak egyszer élünk,
hát most szeress,
amíg még érted égek.
Az én anyám sosem volt gazdag,
nem adott drága kincseket,
de mindennél többet ért, nékem,
hisz tőle kaptam az életet.
Ápolt és felnevelt engem,
virrasztva annyi éjjelen,
s amikor fáztam vagy sírtam,
magához ölelt csendesen.
Felnőttem. Szálltak az évek,
de utam bárhová vezetett,
mellettem volt, ha bántott
a sors, hogy vigaszom legyen.
Csillogó szemébe nézve
csodálhattam a kék eget,
mely derűs volt. Vidám és tiszta,
amikor reám nevetett.
Oly gyorsan szálltak az évek,
s az a csillogó kék szeme
lassan kihúnyt, és hajára
ködöt szitált a tél dere.
Amikor csendesen elment,
akkor is értünk könnyezett,
s utolsó szemvillanása
akkor is minket keresett.
Fájt. Hisz oly árva lettem,
akár a hulló levelek,
melyek az őszi szélben
avarszőnyeget hintenek.
Ma már csak álmomban látom,
de mikor ott vagyok vele,
egy percre gyermekké válva
újra élem az életet.
Ez a nap ragyogjon érted,
hisz ekkor kaptad az életet,
s ugyanúgy, ahogy te egykor,
ma én is teérted könnyezem.
Reszkető kezemben mécses,
s a virág, mit sírodra teszek,
azt jelzi: szeretlek most is,
s míg élek, el nem feledem
mindazt, mit tetőled kaptam,
s ha egyszer én is elmegyek,
várj reám, ahol az álmunk
újra álmodjuk odalent.
nem adott drága kincseket,
de mindennél többet ért, nékem,
hisz tőle kaptam az életet.
Ápolt és felnevelt engem,
virrasztva annyi éjjelen,
s amikor fáztam vagy sírtam,
magához ölelt csendesen.
Felnőttem. Szálltak az évek,
de utam bárhová vezetett,
mellettem volt, ha bántott
a sors, hogy vigaszom legyen.
Csillogó szemébe nézve
csodálhattam a kék eget,
mely derűs volt. Vidám és tiszta,
amikor reám nevetett.
Oly gyorsan szálltak az évek,
s az a csillogó kék szeme
lassan kihúnyt, és hajára
ködöt szitált a tél dere.
Amikor csendesen elment,
akkor is értünk könnyezett,
s utolsó szemvillanása
akkor is minket keresett.
Fájt. Hisz oly árva lettem,
akár a hulló levelek,
melyek az őszi szélben
avarszőnyeget hintenek.
Ma már csak álmomban látom,
de mikor ott vagyok vele,
egy percre gyermekké válva
újra élem az életet.
Ez a nap ragyogjon érted,
hisz ekkor kaptad az életet,
s ugyanúgy, ahogy te egykor,
ma én is teérted könnyezem.
Reszkető kezemben mécses,
s a virág, mit sírodra teszek,
azt jelzi: szeretlek most is,
s míg élek, el nem feledem
mindazt, mit tetőled kaptam,
s ha egyszer én is elmegyek,
várj reám, ahol az álmunk
újra álmodjuk odalent.
Március van. Zsúfolt a tér, és
egyre jönnek az emberek,
virágokkal és koszorúkkal,
így éltetve az ünnepet.
Szózatok szállnak messze a szélben,
így éltetve a hősöket,
akik egykoron miattunk haltak, kiontva drága vérüket.
Istenem! Add, hogy egyszer végre megadja azt az ég nekem,
hogy a sok vér, mit kiontottak,
végre már békét hozzon el.
Ne legyen könny. És szenvedés sem!
Ne forrjon többé gyűlölet!
Lobbanjon fel a szeretet lángja,
s melegítse a szíveket.
Legyen béke! És legyen jólét.
Add, hogy munkát és kenyeret
kapjon végre az is, ki eddig,
sovány kenyéren létezett.
Add, hogy az eszme valóra váljon
végre, s oly idő jöjjön el,
hogy érdemes legyen élni a földön,
Uram! Engedd, hogy így legyen!
egyre jönnek az emberek,
virágokkal és koszorúkkal,
így éltetve az ünnepet.
Szózatok szállnak messze a szélben,
így éltetve a hősöket,
akik egykoron miattunk haltak, kiontva drága vérüket.
Istenem! Add, hogy egyszer végre megadja azt az ég nekem,
hogy a sok vér, mit kiontottak,
végre már békét hozzon el.
Ne legyen könny. És szenvedés sem!
Ne forrjon többé gyűlölet!
Lobbanjon fel a szeretet lángja,
s melegítse a szíveket.
Legyen béke! És legyen jólét.
Add, hogy munkát és kenyeret
kapjon végre az is, ki eddig,
sovány kenyéren létezett.
Add, hogy az eszme valóra váljon
végre, s oly idő jöjjön el,
hogy érdemes legyen élni a földön,
Uram! Engedd, hogy így legyen!
Miért akarnál hazamenni,
ha már semmi sem ugyanaz,
ha már nem vár rád ölelő kar,
csak rég kihűlt üres falak.
Hiába szólsz. Nem érti senki,
nem hallják szíved szavát,
bár néha még feltör a csendből
pár hangos szívdobbanás.
E néma csöndtől mit is remélnél?
Messze van már, ki hazavárt!
Remegve fogod a hideg kilincset,
s hallod, hogy kattan a zár.
Szíved szinte torkodban dobban,
míg ott állsz oly tétován,
S titokban várod szíved mélyén,
hogy mondják: hiányoztál.
Mégse szólnak. S a méla csöndben
Nem vár, csak üres magány,
e néma létben ricsajként hallod,
hogy a szú serceg a fán.
Ugyan úgy, ahogy te is érzed
belülről. Szinte valami rág.
Mégse mondod, hisz úgysem értik,
de mégis annyira fáj.
Hiába vár rád meleg otthon,
a szíved csak vissza vágy
abba a régi lakatlan házba,
hol egykor boldog voltál.
ha már semmi sem ugyanaz,
ha már nem vár rád ölelő kar,
csak rég kihűlt üres falak.
Hiába szólsz. Nem érti senki,
nem hallják szíved szavát,
bár néha még feltör a csendből
pár hangos szívdobbanás.
E néma csöndtől mit is remélnél?
Messze van már, ki hazavárt!
Remegve fogod a hideg kilincset,
s hallod, hogy kattan a zár.
Szíved szinte torkodban dobban,
míg ott állsz oly tétován,
S titokban várod szíved mélyén,
hogy mondják: hiányoztál.
Mégse szólnak. S a méla csöndben
Nem vár, csak üres magány,
e néma létben ricsajként hallod,
hogy a szú serceg a fán.
Ugyan úgy, ahogy te is érzed
belülről. Szinte valami rág.
Mégse mondod, hisz úgysem értik,
de mégis annyira fáj.
Hiába vár rád meleg otthon,
a szíved csak vissza vágy
abba a régi lakatlan házba,
hol egykor boldog voltál.
