Ha elmegyek e vén falak megett,
Vigasztalan sejtelmet érezek.
Nem kell az nap se bor, se szó, se játék,
Ugy érzem, mintha a jövőbe látnék.

Ez az utolsó! Mind ide jövünk,
Kik lehetetlen álmokat szövünk.
Amit virágos kis falunkba kezdtünk,
Hajh! Itt kell azt mind egykor befejeznünk!

Előre jó fiuk! Ne féljetek!
Hiába azért mégsem éltetek!
Akik lenéznek, kik sohsem szerettek,
Majd megbocsátnak, hogyha eltemetnek!

Mi vagyunk, akik ébren álmodunk,
Mi vagyunk, akik élni nem tudunk.
- Nekünk, kik e szép földön mitsem érünk,
Ez a vén ház legyen a büszkeségünk!

Nem hősi halál a mi végzetünk,
Szabadságért mi nem vérezhetünk,
Nem hullhatunk el harczok viharában:
Mi itt nem halunk meg - festetlen faágyban.

Hanem azért, fiuk, daloljatok!
Hová lehet, virágot szórjatok!
Legyen elég, ha napunk lemenőben,
Egy ingyen sír - a régi temetőben!

Egy hurt keresek, azt a drága hurt,
Mely boldogságot zengett egykoron.
Kezem még olykor révedez helyén,
De nem találja többé lantomon.

Ha néhanapján megpenditem is
Szelid álmok közt néma lantomat,
Mint álmából felriadt madár
Olyan zavart, ijesztő hangot ad.

Mig hanga elhal, néma félelem
Zsibbasztja meg dalszomjas lelkemet;
Riadt madár, ha fészkét elhagyá
Remeg az ág és hallgat a berek . . .

Évszázados, komor embernyomok,
Megdőlt világok, porladó romok!
Felettük néha bús emlékezet,
Mint arra tévedt bérczi sas lebeg.

Eltüntek mind, kik egykor alkoták,
Eltüntek ők és velük egy világ.
Nagy alkotások mind leomlanak,
Uj századoknak lábnyoma alatt.

De a bokrok közt most is zeng a dal;
Csak a természet örök-fiatal.
Munkája nem lesz semmivé sohsem;
Mit ember alkot, az mind rom leszen!