Szeretlek mint a nap a holdat,
szeretlek mint az éjszaka a csillagokat.
Szeretlek mint az eső a földet,
szeretlek mint méhecske a mézet.
Szeretlek mint az óceán hullámait,
szeretlek mint a virágok illatait.
Szeretlek mint az ég kékjét,
szeretlek mint a nap fényét
Így szeretlek én téged szerelmem,
végestelen végig csakis veled.
Szerelem tüzében, ajkaid csókjában,
elveszni veled minden vágyam.
szeretlek mint az éjszaka a csillagokat.
Szeretlek mint az eső a földet,
szeretlek mint méhecske a mézet.
Szeretlek mint az óceán hullámait,
szeretlek mint a virágok illatait.
Szeretlek mint az ég kékjét,
szeretlek mint a nap fényét
Így szeretlek én téged szerelmem,
végestelen végig csakis veled.
Szerelem tüzében, ajkaid csókjában,
elveszni veled minden vágyam.
(Gúnydal: Senki Tóni képzelt monológja)
Ó Múzsám, ki összetörted szép fitos orrodat
és csapkodva szárnyaiddal engem fejbe vertél,
az magas Parnasszus csúcsáról zuhanva reám,
meghoztad tehetségem, amikor ütlegeltél.
És lásd; nem kell többé fenn tollászkodnod hiába,
mert rakok neked rímekből fészket - akár százat -
előtted most rejtetlenül áll még üres elmém,
úgy várja, hogy ihlet-csókra nyissad végre szádat!
Szép íriszed szivárványa ragyogja soraim,
tehetség-áldásra emeld fel hát, mindkét karod,
s önts belém áldott és örök szent költői vénát,
…vagy valami ilyesféle..., ha te úgy akarod.
Ígérem írok majd a virágról, a tündérről,
álomról és mindent beborító cukormázról;
írok majd szépeket hattyúról csillagok alatt,
Holdról, vagy egy fülig szerelmetes délibábról.
És patakzani fog majd a könny az olvasóból,
ahogy szíve facsarodik össze, no-meg, vissza.
És zsebkendőért szalad majd át a jó szomszédhoz
s tehetségem minden sorát vakon, buzgón issza!
És menetelni fognak egykor majd verseimre,
úgy dalolják minden bötűjét majd hős vitézek,
mert hatalmasabb géniusz leszek mint akárki,
Rám fognak feltekinteni, s csak Tőlem idéznek!
És ott, a mennyekben fenn is hallani lehet majd:
"Óh egek mekkora költő ez a Senki Tóni!
Tehetsége oly mérhetetlenül hatalmas, hogy
fűzfasípok hangján is, csak Őt fogják dalolni."
- Múzsám, ki összetörted a szép fitos orrodat
és csapkodva szárnyaiddal engem fejbe vertél,
Parnasszus az magas csúcsáról zuhanva reám,
meghoztad-e tehetségem mikor reám estél?
(Pest-Buda 2014. augusztus 31.)
Ó Múzsám, ki összetörted szép fitos orrodat
és csapkodva szárnyaiddal engem fejbe vertél,
az magas Parnasszus csúcsáról zuhanva reám,
meghoztad tehetségem, amikor ütlegeltél.
És lásd; nem kell többé fenn tollászkodnod hiába,
mert rakok neked rímekből fészket - akár százat -
előtted most rejtetlenül áll még üres elmém,
úgy várja, hogy ihlet-csókra nyissad végre szádat!
Szép íriszed szivárványa ragyogja soraim,
tehetség-áldásra emeld fel hát, mindkét karod,
s önts belém áldott és örök szent költői vénát,
…vagy valami ilyesféle..., ha te úgy akarod.
Ígérem írok majd a virágról, a tündérről,
álomról és mindent beborító cukormázról;
írok majd szépeket hattyúról csillagok alatt,
Holdról, vagy egy fülig szerelmetes délibábról.
És patakzani fog majd a könny az olvasóból,
ahogy szíve facsarodik össze, no-meg, vissza.
És zsebkendőért szalad majd át a jó szomszédhoz
s tehetségem minden sorát vakon, buzgón issza!
És menetelni fognak egykor majd verseimre,
úgy dalolják minden bötűjét majd hős vitézek,
mert hatalmasabb géniusz leszek mint akárki,
Rám fognak feltekinteni, s csak Tőlem idéznek!
És ott, a mennyekben fenn is hallani lehet majd:
"Óh egek mekkora költő ez a Senki Tóni!
Tehetsége oly mérhetetlenül hatalmas, hogy
fűzfasípok hangján is, csak Őt fogják dalolni."
- Múzsám, ki összetörted a szép fitos orrodat
és csapkodva szárnyaiddal engem fejbe vertél,
Parnasszus az magas csúcsáról zuhanva reám,
meghoztad-e tehetségem mikor reám estél?
(Pest-Buda 2014. augusztus 31.)
Ezerkilencszáznegyven-kettőben, ott nagy háború dúlt…
Negyvenhárom januártól, még jobban megvadult… dúlt-fúlt…
Katonáink eljöttek, így nem láthatták a tavasz úrt!
A lövések csattogtak, fütyültek, haragosan morogtak,
Hideg meg némán, csendben dühöngött… voltak sokan fagyottak!
Ott a hó, akkor, nem rossz álom volt, pelyhek folyton hullottak.
A fegyverek csöve befagyott, nem lehetett kilőni golyót,
A hó meg jegesre fagyott, nem lehetett gyúrni friss hógolyót…
Ide senki nem akart önként jönni, de mindenki kapott behívót,
Otthon hagyták gyereket, feleséget, földet, állatokat, családot.
Emlegették a tavaszt, azzal, hogy akkorra otthon kéne lenni,
De a Hadisten úgy döntött, hogy ezt sokaknak már, nem teljesíti.
Akinek meg haza utat teljesítette, az volt, több hónap vagy év,
A többség meg betegen ért haza, ezért engedtél el, ez volt az érv.
Hóban a köd amorf árnyai, a hidegben még csak torzultak,
Sokaknak nem volt már több tavasz, ők csillagösvényen ballagtak.
Ki túlélte, annak a testét sebek, sebesülések borították,
Sántán és lelki betegen látták újra, a családot és a hazát…
A szép Don-kanyarban az óta már volt oly' sok tavasz,
De ott többet ne lőjenek, ilyet jó, ha nem hallasz!
Vecsés, 2016. július 14. – Kustra Ferenc József
Negyvenhárom januártól, még jobban megvadult… dúlt-fúlt…
Katonáink eljöttek, így nem láthatták a tavasz úrt!
A lövések csattogtak, fütyültek, haragosan morogtak,
Hideg meg némán, csendben dühöngött… voltak sokan fagyottak!
Ott a hó, akkor, nem rossz álom volt, pelyhek folyton hullottak.
A fegyverek csöve befagyott, nem lehetett kilőni golyót,
A hó meg jegesre fagyott, nem lehetett gyúrni friss hógolyót…
Ide senki nem akart önként jönni, de mindenki kapott behívót,
Otthon hagyták gyereket, feleséget, földet, állatokat, családot.
Emlegették a tavaszt, azzal, hogy akkorra otthon kéne lenni,
De a Hadisten úgy döntött, hogy ezt sokaknak már, nem teljesíti.
Akinek meg haza utat teljesítette, az volt, több hónap vagy év,
A többség meg betegen ért haza, ezért engedtél el, ez volt az érv.
Hóban a köd amorf árnyai, a hidegben még csak torzultak,
Sokaknak nem volt már több tavasz, ők csillagösvényen ballagtak.
Ki túlélte, annak a testét sebek, sebesülések borították,
Sántán és lelki betegen látták újra, a családot és a hazát…
A szép Don-kanyarban az óta már volt oly' sok tavasz,
De ott többet ne lőjenek, ilyet jó, ha nem hallasz!
Vecsés, 2016. július 14. – Kustra Ferenc József
Versben és európai stílusú haikuban…
Ami elmúlik,
Az már az idő foglya.
Élet időharc!
*
Kincses ládika
A múlt, nagy időzárral…
Van jövőidő.
A sok elmulasztott perc, mint egy sortűz kopog a mellemen,
Az elmúlt idő, már nem tüzel fel, túljárt ő az eszemen.
Ha időt mulasztasz, közben szúette lehet a szelemen…
Az idő nyűge
Folyton ott ül, fejemen.
Időharc részek.
*
Élet dobogás
Ismeretlen ritmust ad.
Idő, nem áll meg.
Ketyeg az életóra, és tán’ lefekszünk virradóra?
Vagy talán elromlott az öregecske ébresztőóra?
Menetközben olyan sok száz baj felsértette a lelkemet,
Próbáltam időzíteni, de nem használtam az eszemet…
Tudtam, időharc nem véges, de felőrölte a lelkemet.
A csöndem, mint mikor a harmat, csendben leül a hajnali tájra,
Beborított és altatott, de ma ez talán annyira nem fájna,
Ha, a bennem élő vekker, nem folyamatos időtáncot járna…
Csillagos ég alatt, az éj csendje, mint egy fekete selyem stóla,
Mindennap hozzásegít, hogy a vekker szerint térjek nyugovóra,
Reggelre, az idő továbbhalad, óramutató megy forgóba.
A felkelő nap
Korán, ébren nem talál.
Éjjel, harc szünet.
*
Idő, reggeltől
Megy tovább, perc ketyegés…
Az élet: idő.
*
Monotónia
A napi idő perce.
Életrészletek.
*
Szemlecsukásom,
Nem oldja meg perceket.
Élet, percből áll!
Talán az időmúlás lesz a hóhérom,
Idő lett az én rozsdás életzsanérom...
Nincs már más, megiszom az egy pohár borom…
Vecsés, 2016. május 31. – Kustra Ferenc József
Ami elmúlik,
Az már az idő foglya.
Élet időharc!
*
Kincses ládika
A múlt, nagy időzárral…
Van jövőidő.
A sok elmulasztott perc, mint egy sortűz kopog a mellemen,
Az elmúlt idő, már nem tüzel fel, túljárt ő az eszemen.
Ha időt mulasztasz, közben szúette lehet a szelemen…
Az idő nyűge
Folyton ott ül, fejemen.
Időharc részek.
*
Élet dobogás
Ismeretlen ritmust ad.
Idő, nem áll meg.
Ketyeg az életóra, és tán’ lefekszünk virradóra?
Vagy talán elromlott az öregecske ébresztőóra?
Menetközben olyan sok száz baj felsértette a lelkemet,
Próbáltam időzíteni, de nem használtam az eszemet…
Tudtam, időharc nem véges, de felőrölte a lelkemet.
A csöndem, mint mikor a harmat, csendben leül a hajnali tájra,
Beborított és altatott, de ma ez talán annyira nem fájna,
Ha, a bennem élő vekker, nem folyamatos időtáncot járna…
Csillagos ég alatt, az éj csendje, mint egy fekete selyem stóla,
Mindennap hozzásegít, hogy a vekker szerint térjek nyugovóra,
Reggelre, az idő továbbhalad, óramutató megy forgóba.
A felkelő nap
Korán, ébren nem talál.
Éjjel, harc szünet.
*
Idő, reggeltől
Megy tovább, perc ketyegés…
Az élet: idő.
*
Monotónia
A napi idő perce.
Életrészletek.
*
Szemlecsukásom,
Nem oldja meg perceket.
Élet, percből áll!
Talán az időmúlás lesz a hóhérom,
Idő lett az én rozsdás életzsanérom...
Nincs már más, megiszom az egy pohár borom…
Vecsés, 2016. május 31. – Kustra Ferenc József
Ha leszáll az est, magamra húzom az éj sötét paplanát,
Bekapcsolom éjjeli lámpám, az égbolt sok-sok csillagát.
Fejem alá húzok egy nagy marék szénát,
Magamnak dúdolom a vándorok dalát.
Vecsés, 2012. szeptember 23. – Kustra Ferenc József- Írtam: önéletrajzi írásként.
Bekapcsolom éjjeli lámpám, az égbolt sok-sok csillagát.
Fejem alá húzok egy nagy marék szénát,
Magamnak dúdolom a vándorok dalát.
Vecsés, 2012. szeptember 23. – Kustra Ferenc József- Írtam: önéletrajzi írásként.

Értékelés 

