Az este rohamléptekkel jön e tájra, setét borul a világra.
Az estésedében nem van madárzaj, abból biz' csend lett! Csuhaj...
Madarak elmennek humni, ilyenkor már nem lehet flangálni.

Sötét szél elül,
Viharnak emléke száll.
Nyugszik a világ.

Fáradt táj pihen,
Madárhad álomra dől.
Csillagfény virraszt.
*

A nagy csend gondolatokat generál, madársereg reggeli eláll...
Az életóra ketyegve elrohant, nem hagyta magát... csend megfogant.
Tiltakozott, hogy éjjel is munkája van, a csoport az ágakon el van.

Nagy csend szétfeszít,
Óra ketyeg, nem áll meg.
Álom elmarad.

Ágon csoport ül,
Madársereg álmodik.
Az éj nem pihen.
*

Ki elhalad előtte, órára les pillanatra, de csak számokból volt rajza!
Becsapnák őt, ha lehetne, mintha éj-reggelig ködöt lehelne.
Talán az idő is megállna, de máshol korán kelő madárraj várja...

Öreg óra jár,
Számokkal festett arca…
Múlás sóhaja….

Ködös reggelek,
Idő játszik, megállna.
Madárraj hívja.
*

Mi lehet arca mögött, nem tudja senki, de igy meg, nem tudják szeretni.
Az esti vihar hajnalra ütemesen elvonult, a reggel igy alakult.
Jó helyzetben reggel... a madárraj ébredt és velük volt a napi ricsaj.

Vádak zaja közt,
Csendben várja a percet.
Mikor nem bántják.

Eső elvonul,
Reggeli halk madár szól.
Új nap ricsajban.

Vecsés, 2025. március 28. - Siófok. 2025. március 31. – Kustra Ferenc József – íródott: leoninus csokrokat én írtam, az eredeti Baso féle haikukat, poéta-, és szerzőtársam Gránicz Éva.

Élet-mélázás…

(HIAfo)
Életperc, imádlak!
Elkorhadt tövűek
Élet-élt perceim mindje…

(Anaforás senrjon + Senrjonix)
Csodák élnek, érzem én!
Nem lehet, hogy nélkülük teljen,
Az élet érték!
Csodák vannak, bennük hinni kell!
Ne várj nagyot, érd be kicsivel.
*

Életperc, Te csodás!
Korhadt, épp' zuhanó
Életperceimben élek…

Csodák élnek, érzem én!
Valahol mélyen a szívekben,
Mert az ember jó.
Lét csodái… apró örömök,
Látni fogod, ha majd eljövök.
*

Életperc állapot…
Élet részletei,
Élet-élt életperceim…

Csodák élnek, érzem én!
Megtalálnak, ha lelked tiszta,
Így kell lennie.
Csodák vannak, én már elhiszem,
Szíved halván… kebleden fejem.
*

Életperc… elmúlnak.
Bennük található
Élet-történelmi múltam…

Csodák élnek, érzem én!
Láthatóak is néha napján,
Hinni kell bennük.
Nézd csak, a millió csillagot!
Csoda az, meg nem cáfolhatod.
*

Életperc, jöjjél már!
Hozhatnál már jót is,
Élvezném a boldogságot…

Csodák élnek, érzem én!
Valahol lenniük kell neki,
Tán a világban.
Csodák vannak, hidd már el nekem!
Fürkészd s lásd meg a végtelenben…
*

Életperc imádlak!
Te adod életet,
Életemben élem… jövőt!

Vecsés, 2018. január l. – Mórahalom, 2019. augusztus 10. – Szabadka, 2019.szeptember 26. – Kustra Ferenc József-– Az anaforás HIAfo –kat én írtam. A senrjon –okat Farkas Tekla. Alá a senrjonix versét, Jurisin (Szőke Margit) írta. A vers címe: Vannak csodák

Hosszú árnyakba nyúlik az este,
a hold még álmosan vánszorog,
de már az esti égbolt alján
ott ragyognak a csillagok.

Halvány fényükkel felragyogva
benéznek rám az ablakon,
mintha mondanák: aludj kedves.
Hosszúak lesznek a nappalok.

Nehezen jön az álom szememre,
hisz én most is rád gondolok,
vajon merre vagy? Gondolsz még rám?
Látod: én most is gondolok.

Nincs olyan perc, és nincs olyan óra,
amely anélkül telne el,
hogy ne jutna eszembe, milyen jó az,
mikor melletted ébredek.


Én már nem tudok szeretni,
csak így, ily átkozott módon,
ezernyi éles fájdalom
hasít a lelkembe olykor.

Elmondanám, de nem merem,
szeretlek! S hiányzol olykor,
amikor hűvös éjszakán
vállamra ülnek a gondok.

Olyankor minden bánatom
feltolul, s úgy kínoz folyton,
mint egy látomás. Nélküled
nincs más, csak fekete foltok.

Nélküled minden színtelen.
Nincs fény, és bármit is mondok,
ne hidd el! Csak a haragom
szít bennem lázadást folyton.

De túl, a könnyeim fátyolán
most is a te neved mondom,
alig várom, hogy itt legyél,
s nekem csak te vagy a fontos.

Szeretlek! Mint az életem!
S mindegy, most bármit is mondok,
te voltál, s te vagy mindenem!
Csak szeress! Te vagy a sorsom.

Lehoznám néked a csillagot,
csak nevess! Hadd lássam édes,
ahogy a szemed felragyog,
amikor mosolyogsz éppen.

Had lássam szemed íriszén
a fényt, ha szemedbe nézek,
amely elvakít, s mámorít,
még sosem láttam ily szépet.

Mint az égbolt, mely felragyog,
amikor nap süt az égen,
úgy varázsol el engem is
szemeid csillogó kékje.

Szemedben látom a holnapom,
és ha a szívembe nézel,
tudod, hogy bármit megadok!
Nem is kell sohasem kérned.

Tudod: nincsenek kincseim,
csak te vagy! A mindenem nékem!
Lágy, andalító dallamot
hallok, ha rám nevetsz, s félek.

Féltelek, mint a gyermeket,
ki anyjától messzire téved,
s fáradt szemekkel kutatom,
hol vagy most? Jöjj vissza! Kérlek!

Maradj! Hisz rövid az életünk,
s ki tudja mennyi időnk lesz
szeretni, de azt jól tudom,
hogy én csak te érted élek.

Anyám keze erős és kérges
volt egykor, s munkától eres,
s mégis, olyan gyöngéden simította
fáradt kezével mindenem.

Esténként, mikor hozzá bújva
meséket mondott énnekem,
úgy ölelt! Olyan szeretettel,
ahogy nem tud más senki sem.

Sosem mondta mennyire fáradt,
s amikor éppen nevetett,
szeme kékjében csillagokként
ragyogtak könnyes gyöngyszemek.

Istenem! Milyen boldog is voltam!
Pedig nem volt más semmi sem,
csak néhány boldogan eltöltött óra,
mely ma is feldereng nekem.

Valahol mélyről, messzi múltból,
s úgy járja át most mindenem,
hogy beleborzongok, milyen szép volt,
pedig oly rég volt, Istenem.

Azóta megtört. Oly törékeny.
S olyan gyönge a két keze,
Mégis annyira jólesik most is,
amikor néha átölel.

Tudom, az idő olyan véges,
s nem lehet mindig itt velem,
de nekem mégis, oly erőt ád,
ha fáradt kezével átölel.

Most tűnődöm: vajon épp úgy érez
az én két drága gyermekem?
Ahogyan én, hisz nincsen másom,
csak ők! Hiszen ők a mindenem!