Holló éjben magányunk mélyén
lelkem kitárom halkan feléd,
suttog a táj, lágy szellő jár,
s Te egy tétova lépést teszel felém.

- Jöjj, kedves, halkan, csak csendesen!
Szívünk dobbanása félőn megremeg,
lelkünk összeforr, örök és végtelen,
pillangók repdesnek felettünk édesen.

Lüktet az éj, a csillagok hullnak,
szívünk parázsa lett perzselő tűz,
ahogy nyárban a kazlak sorra kigyúlnak,
úgy csillagok útján messzire űz.

Múlik az éj, én szemedbe nézek;
- most jöjj, kedves, halkan velem,
látom a lángot parázs szemedben,
s ahogy a lelkembe belépsz csendesen.

Szellő leszek a föld felett,
holdfényes réten lépkedek,
ha reggel karodban ébredek,
s csókot ajkadról kérhetek.

Elveszek benned végtelen,
s szemedbe merül majd végzetem,
éveinknek végtelen sugarában
vesszek el álmaink alkonyában.

Zsengén nyíló harmatos mezőn
vadvirág legyen majd temetőm,
hol egyedül csak én hallgatok,
ha karodban, ajkadon halhatok.

Lelked gyenge szívembe olvad,
selymes fátylat terít a holdra,
hogy örökre elvesszen benne,
mint csillagok a messzi végtelenbe.

Alkonyát járja az idő felettem,
ahogy Zselic fölött a lenge szellő,
bús mesét síró, messzi fellegekben
könnyeit hullatja egy szürke felhő.

Lemegy a napsugár immár felettem,
ahogy Zselic dombjain nyugodni tér,
akáclombok közt bújik meg csendesen,
s alkonyába borul a Hindai-bérc.

Fátylas szememben homályos végtelen,
csillag-éj szökik a visnyei tájra,
virágos, zöld mező most oly védtelen,
Zselicnek aljában szemét lezárja.

Megfáradt szekeremet tolom,
nap mint nap el-elvonszolom
kikövezett, bágyadt ösvényen
csak úgy magam, ha nincsen öszvérem.

Felnőnek mellettem az út menti fák,
lombernyőjük lassan árnyékot ád`,
s barna fürtöm ezüstbe vegyül,
mint parányi csillag: ott legfelül.

Nap és a hold, víz és a föld,
tavasz a virággal, tél meg az imákkal,
ég a kékkel, az örök mindenséggel,
letérdelek utam végén - dicsőséggel!

De a gyakorlatban bizony is, hogy örök…

(anaforás, 3 soros zárttükrösben, 3-szoros belső rímben)
Ősz kezdetén vagyunk, a levelek már majdnem kezdenek hullogatni,
Ősz kezdetén vagyunk, a levelek kezdenek ág anyától búcsúzni…
Ősz kezdetén vagyunk, a levelek már majdnem kezdenek hullogatni.

(anaforás, 3 soros zárttükrösben, belső rímben)
Majd visszaszólnak búcsú képpen… tavasszal, benned fakad a gyermekem,
Majd fog szeretni…még meg is hagytam neki viselkedjen, mint gyermekem…
Majd visszaszólnak búcsú képpen… tavasszal, benned fakad a gyermekem.
*
(HIQ trió)
Nap a hőt…
Ingyé’ osztogat.
Nyár forró.

Felhőket
Nem látni… árnyak?
Hűvösebb.
*
Hő éget!
Mi sem menekvés.
Éji hűs!
*
(senrjon duó)
Izzó levegő szemet
Rebegtet. Mint délibáb messze…
Napernyő jó nagy?

Már a hajnalodáskor
Arcba ömlik a meleg! Ébred…
Hőség napja lesz!
*
(leoninus)
Ősidők óta az évszakok sokszor változnak, mindőjük... magából mást mutatnak.
Az évszakok változása… földi lét megmaradása, mert ez pozitív mássága.
Állatvilág nyáron bőségesen inna, ha találna, tél: a fagyban, nem találja…
Klíma nekik is kell, mert összefügg az, a minden szaporodással és az elléssel.

Embereknél ilyen összefüggés nincsen, de ránk is hatást gyakorol minden.
Éjjel jó, ha a Hold és a sok csillag világít, mert igy látunk egy hajszálnyit.
A Nap nappal meg fönntartja a fényt az életet, az átélt élhetőséget!
A felhők ritkán ellenségek, pl., orkánban, hogy együnk, kell locsolni határban.

A klíma meg az évszakok változása végül az életfenntartás segítői
És nélkülük nem lenne színes az emberek, a flóra, fauna teljességei.

Vecsés, 2024. szeptember 1. -Kustra Ferenc József- írtam: a Föld majd’ összeségéről, főként az élhetőségről, alloiostrofikus versformában.