Elbújnak a hangok, eláll a szél,
A sötét… csendben, magának zenél.

A csend terjed, a nagy, végtelen uralmában,
A maradék zajok… rettegett osonásban...

Körülnézek a sötétben, megyek, lepihenek reggelig,
A csend nyugalma áradóan belém hatol… a lelkemig.

Sötétben, a süket csendben, a takaró alatt nem félek,
Akkor lehet, megváltozom, éjszakai életet élek.

Majd az is lehet, hogy álmodok,
De egy biztos: nagyon horkolok.

Reggel jön a nagy zaj, vakító világosság…
Remélem, horkolástól nem lesz másnaposság.

Vecsés, 2015. február 18. - Kustra Ferenc József

Vajon mitől is ünnep az ünnep?
Hogy légbe szállnak a szép szavak?
Vagy, hogy tömegek koszorúznak
elrejtve közömbös arcukat?

Nekem az ünnep akkor ünnep,
ha lelkemben csönd és béke van,
ha átölelhetem mindkét kincsem,
de most annyira messze van.

Megtespedt árnyak az éji csendben
magukba zárják a hangokat,
és én itt vagyok egymagamban,
s gondok húzzák a vállamat.

Koszorúzhat bárki, de azzal
nem űzik el a gondokat,
bár szép, ha hősökre emlékezvén
megtiszteljük a sírjukat.

S mégis: én most csak annyit kérek:
hozz egy szebb jövőt Istenem!
Ahol mindenki boldogan élhet,
s nem ropognak a fegyverek.

Adj a népednek friss kalácsot,
munkát, s egyenlő jog legyen,
minden embernek itt a földön,
kinek kérges a tenyere.
Űzd el a gonoszt, mely családokat dönt
nyomorba, kérlek: Istenem!
Ne büntesd azt a sok családot,
ki miattuk annyit szenvedett!

Add nekik vissza az ünnepek ízét,
vedd le róluk a gondokat,
hálásak lesznek minden percért,
s amíg csak élnek, áldanak!

Tavaszvárással, télbúcsúztató…

(3 soros-zárttükrös)
A csendtől zúgó zajos erdőben, őspadon ülünk,
Ha csendben is, fogjuk kezünket, lélek-egyesülünk...
A csendtől zúgó zajos erdőben, őspadon ülünk.

(Senrjú duó)
Nézzük zöld erdőt,
Meglátjuk őzcsapatot.
Egymásnak vagyunk.

Március idusa már jő,
Micsoda langy’ a szép-idő…
Március idusa már jő.

Azért a kezed melege fölöttébb jólesik,
Csendben ücsörgünk, csukott szemmel, jó, hogy nem esik.
Lelkünket érzem, uralja végtelen szeretet,
És ez biz' régi már, jó érzés, nem hevenyészett!

(Bokorrímes)
Nagyon jó, hogy nem kell lelkünkbe semmit jól beszuszakolni,
Népies, egyszerű tevékenységgel, hosszan szuszmákolni…
Utálat hiányában nem kell nekünk rögvest szunyátolni.

(3 soros-zárttükrös)
Nem volt semmilyen havas telünk,
Már van tavasz, amit megleltünk…
Nem volt semmilyen havas telünk.

Ez nekünk egy nyugodt és igen boldog délután,
Egyetértve, együtt élvezzük a csend hallatán.

(Septolet)
Veled lenni,
Csendben ücsörögni,
Zöldet nézni,
Nem szunyátolni!

Megjött a tavasz,
Télnek utószakasz;
Szevasz!

Vecsés, 2020. március 2. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában.
„Szuszakolni = belegyömöszölni – Szuszmákolni = lazsálni, bíbelődni – Szunyátolni = elbóbiskolni”

Emlékezzünk egy percig most azokra,
kiknek tollukban olyan tinta volt,
hogy gyöngybetűt írt a pergamenpapírra,
s szinte ringatott benne minden szó.

Papírra írták minden tévedésük,
minden örömük, minden bánatuk,
s nem titkolták el magukba zárva,
mikor lelkükből bánat könnye hullt.

Emberek voltak, ahogyan más is,
de bennük sokkal több volt a szenvedély,
s úgy tudtak írni szinte minden nyelven,
hogy a papír is szinte már beszélt.


Magával sodorva minden érző lelket,
meleg szavakkal, szinte hallani,
hogyan szakad fel a lélegzetnyi csendben
az a tiszta hang, mit oly jó hallani.


Harag, és bosszú. Öröm, vagy bánat.
Vagy a féktelen, forró szenvedély,
minden, amely a lelkükből áradt,
a vékony papíron szinte újra élt.


És mi olvastuk. Annyira vágyva
minden sorát, és szinte minden szó
úgy vonzott magához bennünket mindig,
mint egy felcsendült bűvös zeneszó.


Ma is írnak még. Épp úgy, mint régen,
de papírok helyett sok helyen talán
billentyű hangja tör be a csendbe,
s másképpen szól a hangja is ma már.

Csak az érzések nem lettek mások.
Épp úgy van harag, öröm, szeretet,
s olyan jó, mikor lelkünkbe látva
szinte minden szó új erőt lehel.

Ma is hiszem, hogy mindegyik szó, mely
könnyet fakaszt a gyűrött papíron,
költők szívéből lecsurgott hála,
amely neked szól, mikor olvasod.

Erdő csupaszon,
Sok-sok kóró is fázik.
Ágzörgős hideg.
*
A kis napsugár,
Csak reszket hangtalanul.
Kopasz fák ágán.
*
Hideg, süvítő
Szél rázza az ágakat.
Rügyecske bújik.
*
Vén, kopaszos fák
Között, esti félhomály.
Lent avar fázik.
*
Vénülő fákra
Tódul a jeges hideg.
Levélhullás volt.
*
Hatalmas fenyők
Koronái fehérek.
Hóborította.
*
Hideg zúzmara!
Sötét felhők vad tánca.
Még élvezkednek.
*
Kéklő ködfátyol
Uralja el a tájat.
Erdők fehérek.
*
Óriás fenyők.
Koronái közt, napfény.
Fehér csillogás.
*
Fákat beborít
Hajnali fagykorona.
Szürke napkelte.
*
A Hold, lámpaként
Világol… hó tükrözi.
Fagyos éjszaka.
*
Fényt suhogtató
A szél. Hideg tükrözés.
Jégcsap-orgona.
*
Jégpáncélt ölt a
Pocsolya koszos vize.
Fakó csillogás.
*
Szél a tetőn él.
Hites szóval elkábít.
Jégcsaptördelő.
*
Kelő napsugár
Megtörik a jégcsapon.
Pirkadat fénye.
*
Fagyott jégkéreg.
Naplemente. Vörös hó.
Sima hó-párna.
*
Alkonyon, arany
Szinű még a hideg is.
Égbolt álarcban.
*
Szinek nélküli
Elfakult, a kép. Fehér.
Fagyott növények.
*
Fekete felhők.
Nagy pihék esnek folyvást.
Vakít fehérség.
*
Játszi szelecske,
Andalító csendben jön.
Hóvihar tombol!
*
Megnyugtató csönd
Övezi hópihéket.
Hótakaró él.
*
Jeges könnyeket
Szül a jeges fergeteg.
Hóvihar, csípős…
*
Napsütést várja
Levélkupac alatt fű.
Szendereg csendben.
*
Fagyott fűcsomó
Mély álomba merülve.
Új élet rejtek.

Vecsés, 2015. október 10. – Kustra Ferenc József
3-400 éve még Japánban úgy tartották, ha a haikuíró életében meg tudott írni 10 haikut, (senrjú -t) akkor ő már mester!