Valamelyik holdas éjszakán,
Karjára vett Édesanyám
Csitított, csókolt csendben,

És messze térben, időben
Őt kerestem minden nőben,
És minden szerelemben.

Valamelyik holdas éjszakán
Leány asszony vagy angyal tán
Felemelte kezem,

S a kis rózsaszirmok fekhelyén
Valahol szívem rejtekén
Azóta emlékezem.

Valamelyik holdas éjszakán
Egy asszony ajka omlott rám
Mikor még gyermek voltam,

S eljövendő végórámon
Asszony ajka lesz a számon
Ha összeomlok holtan.

"Szegedi Istvánnak."

A lelkem mint egy ódon ravatal,
Fekete selymekbe dúsan burkolt,
Tompa fényben gyászolja múltam.

Arcom bársonyán bú remeg,
Borús bánat, tavaszi halál,
Őszi levélhullás bús fájdalma.

Szívem mezején, e vérmezőn
Pipacsok nyílnak, véres pipacsok,
Vörösen nyílnak a nyár virágai.

Homlokomnak ívelt ívén
ezernyi ránc ballag fáradt csendben
Lomha lábbal, lankadt ínnal.

Testemben csendben kering a vér,
Némán folyik csobogva lágyan
Szívemnek piros életfolyója.

A tested, mint a kígyó teste
Kéjben vonaglik a csendes éjben
Tekervényes, dús, párnás ágyban
Tekergőzik csendben, lágyan.
Erre hajol és arra hajol
Lomhán, bódultan forró kéjben
A fülledt, párás nyári éjben.

A szemed, mint az éjnek szeme
Tompán fénylik sötét fényben
Buja bánat, testi vágyak
Zakatolnak benne lágyan.
Erre tekint és arra tekint
Vágyva villan a messzeségbe
Remegő csókos lázban égve.

Az ajkad, mit az élet ajka
Dús pompázó, ritka kincs.
Vér lüktet benne, ifjú vér
Ha a mámor tüzében ég.
Nemes metszésű halk ajak
Tavaszi bogyó, életbogyó
Minden kínért kárpótoló.