Idő 
Értékelés 
Értékelés Ott fönt, ilyen a vizionálásom…
Messzire láttam árbockosárból, messzire néztem,
Mint marionett rángatózott világ, miben éltem.
Én úgy... csak éltem, mint mások az anyaméhben
Elhamvadtam, később felnőtt életben… létben.
Mondták, hogy életben folyvást, mindig vétkes leszel!
Engem a rendőr, ha nem vétkezek is lemeszel!
Kosárból lenézve, vízben látod az arcod,
Vagy nem, de mindegy is, mert folytatnod kell harcod…
Pohár bor egy sétabot az öregnek, mert az egy tudomány
És a fiatalnak meg az asszonyi lény bolondos hullám.
Élet repül. Árbockosár életem felett csendben,
Éjjelente, csillagok ragyognak rám fenn az égben.
Hallik madárdalos hangja lelkemnek, én csak zengtem…
Árbockosár az életem, nagyon féltem, kilengtem.
A partról is hallottam a lódobogást, szép volt, oly szép,
De ennyi idő után a kétszersültem, nem lett csak pép.
Árbockosárban is közelg már az óra,
Távozni készülök majd én… nyugovóra.
Jönnek majd angyalok, akkor virradóra?
Nagy a kívánságom a kosárban láthatatlanul,
Ne tűnjek el emlékekből csendesen, nyomtalanul…
Vecsés, 2014. július 26. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Messzire láttam árbockosárból, messzire néztem,
Mint marionett rángatózott világ, miben éltem.
Én úgy... csak éltem, mint mások az anyaméhben
Elhamvadtam, később felnőtt életben… létben.
Mondták, hogy életben folyvást, mindig vétkes leszel!
Engem a rendőr, ha nem vétkezek is lemeszel!
Kosárból lenézve, vízben látod az arcod,
Vagy nem, de mindegy is, mert folytatnod kell harcod…
Pohár bor egy sétabot az öregnek, mert az egy tudomány
És a fiatalnak meg az asszonyi lény bolondos hullám.
Élet repül. Árbockosár életem felett csendben,
Éjjelente, csillagok ragyognak rám fenn az égben.
Hallik madárdalos hangja lelkemnek, én csak zengtem…
Árbockosár az életem, nagyon féltem, kilengtem.
A partról is hallottam a lódobogást, szép volt, oly szép,
De ennyi idő után a kétszersültem, nem lett csak pép.
Árbockosárban is közelg már az óra,
Távozni készülök majd én… nyugovóra.
Jönnek majd angyalok, akkor virradóra?
Nagy a kívánságom a kosárban láthatatlanul,
Ne tűnjek el emlékekből csendesen, nyomtalanul…
Vecsés, 2014. július 26. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Nekem hiányzol Kornélia,
Lehetnél bennem… lelkem párja.
Tíz évet lehúztunk,
Ez bizony a múltunk…
Gyere no, vissza Kornélia.
Érted vágyakozik mindenem,
Csak nálad pihenhet a szívem.
Ha hívsz engem, megyek,
A karomba veszlek.
Örökké maradok kedvesem.
*
Merészelek, jobb jövőt kérni,
Még jó pár tízet, veled élni…
Sorstól, nem kell félni,
Szeretve kell élni.
Gyere… vágyaimnak zenélni!
Veled lobban a láng szívemben,
Tűz gyúl, ha reám tekintsz csendben.
Nem félek a sorstól,
Vágyam nő a csóktól.
Karodban olvadnék... szüntelen.
*
Tanuljak, még jobban szeretni?
Közben a lelkedbe kerülni?
Nagy volt a hiányod,
De nem volt másságod.
Magamhoz beszélek! Ezt tenni?
Ne tanulj már, hisz szíved szeret,
A lelkem rég befogadta ezt.
A hiány égetett,
De szívem tégedet,
Mindvégig őrzött, perc amíg jött..
*
Igyekszek benned, jobban bízni,
Igyekszek benned, jobban hinni.
Harcom, magam vivom,
Éjjel Te vagy álmom…
Veled beszélek… s lepihenni.
Ha bízni akarsz, engedj közel,
Ha hinni akarsz, ész mérlegel.
Csitítsd el harcaid,
Bízd énrám álmaid,
A karomban békén pihenj el.
*
Ha összeállunk, Kornélia,
Az már nekem a szívem útja.
Ölelnélek, csókkal,
Simogatás, csókkal…
Ünnepeken is él… szív útja.
Ha összeérünk, szívem zenél,
A vágyad bennem örömre kél.
Ölelés és csókok,
Szelíd simogatók.
Szív útja, ünnepeken is él.
*
Gondolod, hogy nem bíztam benned,
Véljem, hogy ebből volt eleged?
Hallgattam mesédet,
Meg ütő szívedet…
Ha visszatérsz… szeretet jeled.
Tudom, bíztál, csak néha féltem,
Szívem súlyát rejtve viseltem.
Ha szavam hallgattad,
Éreztem, ott marad.
Ha visszatérek, szeress engem!
*
Gyere vágyok, óh, Kornélia!
Gyere csak, kinek nincs bajusza…
Hallgassuk a csendet,
Nem lehet eleget…
Végül… vágyok, óh Kornélia.
Jövök már hozzád, ó, kedvesem,
Vágyaknak lángjában ég lelkem.
Hallgatni a csendet,
Míg szívünk remeghet,
Csókban talál rám az érzelem.
*
Szíveinknek… együtt működni,
Lélekben kéne egyesülni…
Van tíz év gyakorlat.
Újra kell akarat…
Jőj vissza… egymást kell szeretni.
Szívünk lángja hadd forrjon össze,
Lelkünk vágya ne szálljon messze.
A tíz év nem szakít,
Az akarat szólít.
Jöjj, szerelmünk lobbanjon össze!
*
Én már gondolom, mi egy sorsban,
Jövőkben szépen élnénk… sorban.
Hívj fel, hogy mikor jössz,
Óvatosan előzz!
Mondok imát hozzád, kínomban…
Hiszem, hogy együtt lesz szép a lét,
Veled újra meglelem a fényt.
Hívj hát, hogy induljak,
Ölelve csókoljak…
Én is imádkozok mindezért.
Vecsés, 2025. július 12. – Siófok, 2025. szeptember 26. -Kustra Ferenc József - Gránicz Éva; Írtuk: két szerzősként rom. LIMERIKBEN. A páratlanokat én írtam a párosokat, szerző-, és poétatársam.
Lehetnél bennem… lelkem párja.
Tíz évet lehúztunk,
Ez bizony a múltunk…
Gyere no, vissza Kornélia.
Érted vágyakozik mindenem,
Csak nálad pihenhet a szívem.
Ha hívsz engem, megyek,
A karomba veszlek.
Örökké maradok kedvesem.
*
Merészelek, jobb jövőt kérni,
Még jó pár tízet, veled élni…
Sorstól, nem kell félni,
Szeretve kell élni.
Gyere… vágyaimnak zenélni!
Veled lobban a láng szívemben,
Tűz gyúl, ha reám tekintsz csendben.
Nem félek a sorstól,
Vágyam nő a csóktól.
Karodban olvadnék... szüntelen.
*
Tanuljak, még jobban szeretni?
Közben a lelkedbe kerülni?
Nagy volt a hiányod,
De nem volt másságod.
Magamhoz beszélek! Ezt tenni?
Ne tanulj már, hisz szíved szeret,
A lelkem rég befogadta ezt.
A hiány égetett,
De szívem tégedet,
Mindvégig őrzött, perc amíg jött..
*
Igyekszek benned, jobban bízni,
Igyekszek benned, jobban hinni.
Harcom, magam vivom,
Éjjel Te vagy álmom…
Veled beszélek… s lepihenni.
Ha bízni akarsz, engedj közel,
Ha hinni akarsz, ész mérlegel.
Csitítsd el harcaid,
Bízd énrám álmaid,
A karomban békén pihenj el.
*
Ha összeállunk, Kornélia,
Az már nekem a szívem útja.
Ölelnélek, csókkal,
Simogatás, csókkal…
Ünnepeken is él… szív útja.
Ha összeérünk, szívem zenél,
A vágyad bennem örömre kél.
Ölelés és csókok,
Szelíd simogatók.
Szív útja, ünnepeken is él.
*
Gondolod, hogy nem bíztam benned,
Véljem, hogy ebből volt eleged?
Hallgattam mesédet,
Meg ütő szívedet…
Ha visszatérsz… szeretet jeled.
Tudom, bíztál, csak néha féltem,
Szívem súlyát rejtve viseltem.
Ha szavam hallgattad,
Éreztem, ott marad.
Ha visszatérek, szeress engem!
*
Gyere vágyok, óh, Kornélia!
Gyere csak, kinek nincs bajusza…
Hallgassuk a csendet,
Nem lehet eleget…
Végül… vágyok, óh Kornélia.
Jövök már hozzád, ó, kedvesem,
Vágyaknak lángjában ég lelkem.
Hallgatni a csendet,
Míg szívünk remeghet,
Csókban talál rám az érzelem.
*
Szíveinknek… együtt működni,
Lélekben kéne egyesülni…
Van tíz év gyakorlat.
Újra kell akarat…
Jőj vissza… egymást kell szeretni.
Szívünk lángja hadd forrjon össze,
Lelkünk vágya ne szálljon messze.
A tíz év nem szakít,
Az akarat szólít.
Jöjj, szerelmünk lobbanjon össze!
*
Én már gondolom, mi egy sorsban,
Jövőkben szépen élnénk… sorban.
Hívj fel, hogy mikor jössz,
Óvatosan előzz!
Mondok imát hozzád, kínomban…
Hiszem, hogy együtt lesz szép a lét,
Veled újra meglelem a fényt.
Hívj hát, hogy induljak,
Ölelve csókoljak…
Én is imádkozok mindezért.
Vecsés, 2025. július 12. – Siófok, 2025. szeptember 26. -Kustra Ferenc József - Gránicz Éva; Írtuk: két szerzősként rom. LIMERIKBEN. A páratlanokat én írtam a párosokat, szerző-, és poétatársam.
(3 soros-zárttükrös duó)
Langyos már az új hajnal, szép kék a kora májusi ég,
Egyenesen isteni illatot -orgonát- kerget lég.
Langyos már az új hajnal, szép kék a kora májusi ég,
Már föl is keltem, de még meg se zörrent a kiskapu zárja,
Kutyák is elaludtak, ha mindkettőnek szép volt az álma.
Már föl is keltem, de még meg se zörrent a kiskapu zárja.
*
Kék ég alatt csendben álmodom,
Orgonaillat száll és kísér utamon.
Hajnalfény játszik az égen,
Kutya sem ugat.
Csend ül réten,
Orgona száll a szélben,
Szívemben béke ébren.
**
(leoninus)
Kitárt ablak mellett aludtunk, de nem álmatlansággal vajúdtunk.
A szobánk egy nagyon szerény hajlék, de idefűz sok boldog emlék.
Szép tüllfüggönyünk van, azon át most is jócskán beragyog a kelő nap... az van.
Éjjel egyszer fönt voltam, hold csipkét kötött, árnyéka a padlóra költözött…
Szerény hajlékunkban pont elférünk ketten, meg a két kutyával a kertben.
Nálunk tisztaság és rend van, ajtót magunkra zárjuk, látszik itt lakó van.
Kertünkben nap lángol és tűzhabot hint, ha függöny engedi, oda is hint…
Míg holdfény ezüstösen mindent beterít, itt vagyunk, más lakót nem kerít.
*
Nálad, csend is otthon van,
Fény sző rá álmot boldogan.
Átszűrve jön a fényár,
Hallgat a ház,
Kutya szuszog már.
Fény vetül… a csipkés sugár,
Két szív mást ide nem vár.
*
(senrjon duó)
Rügyfakadás idején
Szép tavaszi dalok, de szólnak…
Nem kell más nekünk!
Legyen így, mutasd meg, kín,
Öröm él még, te hajnali kék…
Nem kell más nekünk!
*
(tükör apeva duó)
Rügy
Éled,
Tavasz int.
Szólnak dalok,
Nem kell más nekünk.
Nem kell más nekünk,
Szólnak dalok,
Tavasz int.
Éled
Rügy.
*
Kék
Éled,
Öröm él.
Hajnali kék,
Fájdalom tűnhet.
Fájdalom tűnhet.
Hajnali kék,
Öröm él.
Éled
Kék.
Vecsés, 2023. március 15. – Siófok, 2025. június 11. -Kustra Ferenc József- íródott: mint Szergej Jeszenyin (1925): azonos c. versének kétszerzős átírta! Az alapverset én írtam, a kiegészítő-ket, Gránicz Éva: szerző-, és poéta társam.
Langyos már az új hajnal, szép kék a kora májusi ég,
Egyenesen isteni illatot -orgonát- kerget lég.
Langyos már az új hajnal, szép kék a kora májusi ég,
Már föl is keltem, de még meg se zörrent a kiskapu zárja,
Kutyák is elaludtak, ha mindkettőnek szép volt az álma.
Már föl is keltem, de még meg se zörrent a kiskapu zárja.
*
Kék ég alatt csendben álmodom,
Orgonaillat száll és kísér utamon.
Hajnalfény játszik az égen,
Kutya sem ugat.
Csend ül réten,
Orgona száll a szélben,
Szívemben béke ébren.
**
(leoninus)
Kitárt ablak mellett aludtunk, de nem álmatlansággal vajúdtunk.
A szobánk egy nagyon szerény hajlék, de idefűz sok boldog emlék.
Szép tüllfüggönyünk van, azon át most is jócskán beragyog a kelő nap... az van.
Éjjel egyszer fönt voltam, hold csipkét kötött, árnyéka a padlóra költözött…
Szerény hajlékunkban pont elférünk ketten, meg a két kutyával a kertben.
Nálunk tisztaság és rend van, ajtót magunkra zárjuk, látszik itt lakó van.
Kertünkben nap lángol és tűzhabot hint, ha függöny engedi, oda is hint…
Míg holdfény ezüstösen mindent beterít, itt vagyunk, más lakót nem kerít.
*
Nálad, csend is otthon van,
Fény sző rá álmot boldogan.
Átszűrve jön a fényár,
Hallgat a ház,
Kutya szuszog már.
Fény vetül… a csipkés sugár,
Két szív mást ide nem vár.
*
(senrjon duó)
Rügyfakadás idején
Szép tavaszi dalok, de szólnak…
Nem kell más nekünk!
Legyen így, mutasd meg, kín,
Öröm él még, te hajnali kék…
Nem kell más nekünk!
*
(tükör apeva duó)
Rügy
Éled,
Tavasz int.
Szólnak dalok,
Nem kell más nekünk.
Nem kell más nekünk,
Szólnak dalok,
Tavasz int.
Éled
Rügy.
*
Kék
Éled,
Öröm él.
Hajnali kék,
Fájdalom tűnhet.
Fájdalom tűnhet.
Hajnali kék,
Öröm él.
Éled
Kék.
Vecsés, 2023. március 15. – Siófok, 2025. június 11. -Kustra Ferenc József- íródott: mint Szergej Jeszenyin (1925): azonos c. versének kétszerzős átírta! Az alapverset én írtam, a kiegészítő-ket, Gránicz Éva: szerző-, és poéta társam.
Ezerkilencszáznegyven-kettőben, ott nagy háború dúlt…
Negyvenhárom januártól, még jobban megvadult… dúlt-fúlt…
Katonáink eljöttek, így nem láthatták a tavasz úrt!
A lövések csattogtak, fütyültek, haragosan morogtak,
Hideg meg némán, csendben dühöngött… voltak sokan fagyottak!
Ott a hó, akkor, nem rossz álom volt, pelyhek folyton hullottak.
A fegyverek csöve befagyott, nem lehetett kilőni golyót,
A hó meg jegesre fagyott, nem lehetett gyúrni friss hógolyót…
Ide senki nem akart önként jönni, de mindenki kapott behívót,
Otthon hagyták gyereket, feleséget, földet, állatokat, családot.
Emlegették a tavaszt, azzal, hogy akkorra otthon kéne lenni,
De a Hadisten úgy döntött, hogy ezt sokaknak már, nem teljesíti.
Akinek meg haza utat teljesítette, az volt, több hónap vagy év,
A többség meg betegen ért haza, ezért engedtél el, ez volt az érv.
Hóban a köd amorf árnyai, a hidegben még csak torzultak,
Sokaknak nem volt már több tavasz, ők csillagösvényen ballagtak.
Ki túlélte, annak a testét sebek, sebesülések borították,
Sántán és lelki betegen látták újra, a családot és a hazát…
A szép Don-kanyarban az óta már volt oly' sok tavasz,
De ott többet ne lőjenek, ilyet jó, ha nem hallasz!
Vecsés, 2016. július 14. – Kustra Ferenc József
Negyvenhárom januártól, még jobban megvadult… dúlt-fúlt…
Katonáink eljöttek, így nem láthatták a tavasz úrt!
A lövések csattogtak, fütyültek, haragosan morogtak,
Hideg meg némán, csendben dühöngött… voltak sokan fagyottak!
Ott a hó, akkor, nem rossz álom volt, pelyhek folyton hullottak.
A fegyverek csöve befagyott, nem lehetett kilőni golyót,
A hó meg jegesre fagyott, nem lehetett gyúrni friss hógolyót…
Ide senki nem akart önként jönni, de mindenki kapott behívót,
Otthon hagyták gyereket, feleséget, földet, állatokat, családot.
Emlegették a tavaszt, azzal, hogy akkorra otthon kéne lenni,
De a Hadisten úgy döntött, hogy ezt sokaknak már, nem teljesíti.
Akinek meg haza utat teljesítette, az volt, több hónap vagy év,
A többség meg betegen ért haza, ezért engedtél el, ez volt az érv.
Hóban a köd amorf árnyai, a hidegben még csak torzultak,
Sokaknak nem volt már több tavasz, ők csillagösvényen ballagtak.
Ki túlélte, annak a testét sebek, sebesülések borították,
Sántán és lelki betegen látták újra, a családot és a hazát…
A szép Don-kanyarban az óta már volt oly' sok tavasz,
De ott többet ne lőjenek, ilyet jó, ha nem hallasz!
Vecsés, 2016. július 14. – Kustra Ferenc József
[pamflet]
Egyazon világban bolondok és bölcsek,
egy földön éltek, mint a hegyek és völgyek.
Egymást erősítve alkottak ők párost,
így hozták létre a ma ismert világot.
Teltek és múltak a történelmi évek,
az időtől a bölcsek sem lettek szépek.
A bolondok okoskodtak néha olykor,
kacagtak is a bölcsek rajtuk, jó sokszor.
A bölcsek bolondoztak néha a szóval,
a nép elhalmozta őket minden jóval.
Ám voltak bolondok, kik irigyen nézték,
arcukra fagyott a vigyorgó kevélység.
A király bolondja volt mindegyik aljas,
ostoba tányérnyaló, vakbuzgó talpas.
Fejüket összedugva eszüket űzték,
miként is álljanak bosszút a bölcs csürhén.
- Álljunk a király elé, mondjunk verseket! -
Így szól erre a főbolond: - Az nem lehet!
A bölcsek izmosak a kimondott szóban.
Törjétek fejetek ti ostobák, jobban!
Használjátok a fejetek, bolond barmok,
ha ellenük valaha győzni akartok!
Saját pályánkon kell megvívni a csatát,
azt a sok nagyokost kell hozzánk csalni át.
Erőben, elszántságban mi vagyunk jobbak,
s bátrabbak mint a vén, nagyagyú félholtak.
Lássuk, ki is használja jobban a fejét?
Legyen az ősi föld elhagyása a tét.
Végül is a tétben egységre jutottak,
nekiveselkedtek hát a feladatnak.
- Nos, ha oly bátrak és okosak a bölcsek,
lássuk, ahogy aggyal a kapun betörnek.
Röhög a főbolond, ki ezt kiagyalta,
bolondok közt is gaz, ármánykodó fajta.
- Menjünk királyunkhoz, legyen Ő a bíró,
ki bolondok közt a hatalommal bíró! -
Előadják sunyin, mélységes keservük,
áruló bölcseknek, mi is titkos tervük:
Aláásni gyáván királyuk hatalmát,
versekkel zavarva népének nyugalmát.
- Mi királyhű hívek, - szólal a főkolomp -
mi fogjuk óvni a trónt: az összes bolond!
Kihívjuk majd vetélkedni a sok bölcset,
a vesztes elhagyja a királyi földet.
Bólogat a király, - Úgy legyen hát! - monda.
- Menjen tüstént a fő-okosért egy szolga!
Hozzák menten elém, hadd lám csak a gyávát,
ki ily aljas módon kijátssza királyát.
Rohan a szolga, papucsát is elhagyva,
szalad házról-házra a bölcset kutatva.
Alkonyodik már, mire végre megleli,
félholtan pihegve így könyörög neki.
- Kövess jó uram, a palotába menten,
mert különben fejem bizonyost elvesztem!
Haragos a király, látni akar téged,
reggeltől hallgatja a bolond beszédet.
A trónteremben habzik a király szája,
dühöng, csapkod, miközben a bölcset várja.
- Hogy merészelted megváratni királyod?
Ki vagy te senki? - már beléptekor ráront.
- Lázítod a népem holmi gaz versekkel?
Koronámra törsz, nagyra tartott eszeddel?
Lássuk csak, mire mész e hatalmas gőggel,
ha bolondjaim sem bírod majd erővel.
Halljad hát szavamban a királyi törvényt!
Bolondjaim nem tűrve az agyas önkényt,
párbajra hívnak fel reggel minden bölcset,
és tétként: a vesztes elhagyja e földet!
Íme a feladat, mi a párbaj tárgya.
Egy nagy tölgyfakapu vezet a kincstárba,
ezt kell majd, pusztán fejetekkel kinyitni.
Nem lehet magatokkal semmit se vinni!
Szólottam hát, s van-é valakinél kérdés?
- Nincs uram - szólott a bölcs - pusztán egy kérés.
A kapun ne legyen rajta a vaslakat,
ésszel emelni nem arányos feladat.
- Rendben! - bólintott a király nagy kegyesen -
reggel mindegyikőtök legyen ott helyben.
Nem fogadok el semmiféle kifogást,
sem pedig nemtelen gyáva visszakozást!
Ezzel a király visszavonult lakába,
a két küzdő felet otthagyva magára.
A bölcsek követe csendben aludni tért,
a főbolond szalajtott a barátokért.
A bolondok egész éjjel csak mulattak,
bölcseket gúnyolva, röhögve vigadtak.
Így reggelre kelve nagy eszük elszállott,
kunkorodni látták az egész világot.
Eljött hát a párbajra kijelölt óra,
a nép királya felállt egy végső szóra.
- Kik titeket rontanak verssel, gondokkal,
megküzdenek a királyi bolondokkal!
A küzdelmet most a kihívó fél kezdi!
Cél a kincstár tölgyfaajtaját bevenni!
Lakat nélkül csak masszív faretesz tartja.
Csak a fejeteket használjátok... Rajta! -
- Éljen a király! - rohant rá a főbolond,
de már a küszöb előtt csúful fölbotolt.
Követve őt, fejjel-neki egyre s másra,
mint a kecskék, felkenődtek a deszkára.
Végül mindegyikük púptól vérző fejjel,
elterült a földön, mint a placcsant tejfel.
Számukra az első felvonásnak vége.
Ki tudja, hogy a győzelemhez elég-e.
Most minden egyes szem a bölcseket várja,
hallik, ahogy a légy szárnyait kitárja.
Néma a nép, lélegzetét visszafojtja,
a király nagyot nyel, kiszáradt a torka.
- Khm... - kezdé a király - következnek a bölcsek!
Ha a kapu győz, mindőtöket megöllek!
Csak így lehetek királyként igazságos! -
Szemében fény lobog, gonosz és álságos.
E szók után, trónusába visszaülve,
gúnyos arccal tekint a körön kívülre.
A legfőbb bölcs lassan feláll... szótalanul,
köpenye ujjára por és nap fénye hull.
Pisszenés se hallik, ahogy odalépe,
a tölgyfaajtóval farkasszemet nézve.
Szemével a vén fát végig simította,
ahogyan asztalos apja tanította.
Valaha egykoron, olyan nagyon régen,
apja gyalulta e deszkát, nagy serényen.
De ki emlékszik rá? Senkit fel se lelhet,
hogy e rideg fának ki adta a lelket.
Letérdelt itt hát, hol népe lelkét őrzik,
hol elődeinek sok szép verse rejlik.
E száz éves kapu őrzi mind e kincset,
és homlokával lenyomta a kilincset...
Pest-Buda 2012. június 4.
Egyazon világban bolondok és bölcsek,
egy földön éltek, mint a hegyek és völgyek.
Egymást erősítve alkottak ők párost,
így hozták létre a ma ismert világot.
Teltek és múltak a történelmi évek,
az időtől a bölcsek sem lettek szépek.
A bolondok okoskodtak néha olykor,
kacagtak is a bölcsek rajtuk, jó sokszor.
A bölcsek bolondoztak néha a szóval,
a nép elhalmozta őket minden jóval.
Ám voltak bolondok, kik irigyen nézték,
arcukra fagyott a vigyorgó kevélység.
A király bolondja volt mindegyik aljas,
ostoba tányérnyaló, vakbuzgó talpas.
Fejüket összedugva eszüket űzték,
miként is álljanak bosszút a bölcs csürhén.
- Álljunk a király elé, mondjunk verseket! -
Így szól erre a főbolond: - Az nem lehet!
A bölcsek izmosak a kimondott szóban.
Törjétek fejetek ti ostobák, jobban!
Használjátok a fejetek, bolond barmok,
ha ellenük valaha győzni akartok!
Saját pályánkon kell megvívni a csatát,
azt a sok nagyokost kell hozzánk csalni át.
Erőben, elszántságban mi vagyunk jobbak,
s bátrabbak mint a vén, nagyagyú félholtak.
Lássuk, ki is használja jobban a fejét?
Legyen az ősi föld elhagyása a tét.
Végül is a tétben egységre jutottak,
nekiveselkedtek hát a feladatnak.
- Nos, ha oly bátrak és okosak a bölcsek,
lássuk, ahogy aggyal a kapun betörnek.
Röhög a főbolond, ki ezt kiagyalta,
bolondok közt is gaz, ármánykodó fajta.
- Menjünk királyunkhoz, legyen Ő a bíró,
ki bolondok közt a hatalommal bíró! -
Előadják sunyin, mélységes keservük,
áruló bölcseknek, mi is titkos tervük:
Aláásni gyáván királyuk hatalmát,
versekkel zavarva népének nyugalmát.
- Mi királyhű hívek, - szólal a főkolomp -
mi fogjuk óvni a trónt: az összes bolond!
Kihívjuk majd vetélkedni a sok bölcset,
a vesztes elhagyja a királyi földet.
Bólogat a király, - Úgy legyen hát! - monda.
- Menjen tüstént a fő-okosért egy szolga!
Hozzák menten elém, hadd lám csak a gyávát,
ki ily aljas módon kijátssza királyát.
Rohan a szolga, papucsát is elhagyva,
szalad házról-házra a bölcset kutatva.
Alkonyodik már, mire végre megleli,
félholtan pihegve így könyörög neki.
- Kövess jó uram, a palotába menten,
mert különben fejem bizonyost elvesztem!
Haragos a király, látni akar téged,
reggeltől hallgatja a bolond beszédet.
A trónteremben habzik a király szája,
dühöng, csapkod, miközben a bölcset várja.
- Hogy merészelted megváratni királyod?
Ki vagy te senki? - már beléptekor ráront.
- Lázítod a népem holmi gaz versekkel?
Koronámra törsz, nagyra tartott eszeddel?
Lássuk csak, mire mész e hatalmas gőggel,
ha bolondjaim sem bírod majd erővel.
Halljad hát szavamban a királyi törvényt!
Bolondjaim nem tűrve az agyas önkényt,
párbajra hívnak fel reggel minden bölcset,
és tétként: a vesztes elhagyja e földet!
Íme a feladat, mi a párbaj tárgya.
Egy nagy tölgyfakapu vezet a kincstárba,
ezt kell majd, pusztán fejetekkel kinyitni.
Nem lehet magatokkal semmit se vinni!
Szólottam hát, s van-é valakinél kérdés?
- Nincs uram - szólott a bölcs - pusztán egy kérés.
A kapun ne legyen rajta a vaslakat,
ésszel emelni nem arányos feladat.
- Rendben! - bólintott a király nagy kegyesen -
reggel mindegyikőtök legyen ott helyben.
Nem fogadok el semmiféle kifogást,
sem pedig nemtelen gyáva visszakozást!
Ezzel a király visszavonult lakába,
a két küzdő felet otthagyva magára.
A bölcsek követe csendben aludni tért,
a főbolond szalajtott a barátokért.
A bolondok egész éjjel csak mulattak,
bölcseket gúnyolva, röhögve vigadtak.
Így reggelre kelve nagy eszük elszállott,
kunkorodni látták az egész világot.
Eljött hát a párbajra kijelölt óra,
a nép királya felállt egy végső szóra.
- Kik titeket rontanak verssel, gondokkal,
megküzdenek a királyi bolondokkal!
A küzdelmet most a kihívó fél kezdi!
Cél a kincstár tölgyfaajtaját bevenni!
Lakat nélkül csak masszív faretesz tartja.
Csak a fejeteket használjátok... Rajta! -
- Éljen a király! - rohant rá a főbolond,
de már a küszöb előtt csúful fölbotolt.
Követve őt, fejjel-neki egyre s másra,
mint a kecskék, felkenődtek a deszkára.
Végül mindegyikük púptól vérző fejjel,
elterült a földön, mint a placcsant tejfel.
Számukra az első felvonásnak vége.
Ki tudja, hogy a győzelemhez elég-e.
Most minden egyes szem a bölcseket várja,
hallik, ahogy a légy szárnyait kitárja.
Néma a nép, lélegzetét visszafojtja,
a király nagyot nyel, kiszáradt a torka.
- Khm... - kezdé a király - következnek a bölcsek!
Ha a kapu győz, mindőtöket megöllek!
Csak így lehetek királyként igazságos! -
Szemében fény lobog, gonosz és álságos.
E szók után, trónusába visszaülve,
gúnyos arccal tekint a körön kívülre.
A legfőbb bölcs lassan feláll... szótalanul,
köpenye ujjára por és nap fénye hull.
Pisszenés se hallik, ahogy odalépe,
a tölgyfaajtóval farkasszemet nézve.
Szemével a vén fát végig simította,
ahogyan asztalos apja tanította.
Valaha egykoron, olyan nagyon régen,
apja gyalulta e deszkát, nagy serényen.
De ki emlékszik rá? Senkit fel se lelhet,
hogy e rideg fának ki adta a lelket.
Letérdelt itt hát, hol népe lelkét őrzik,
hol elődeinek sok szép verse rejlik.
E száz éves kapu őrzi mind e kincset,
és homlokával lenyomta a kilincset...
Pest-Buda 2012. június 4.
