Azóta is utánad vágyakozom<br>Nem lettél a szeretőm<br>se sorsomban csillagom<br>nem éreztem közelről a bőröd illatát<br>kitárt tenyeredben<br>nem lüktettek csodák<br>s én sem tartottam rőt<br>lángjaidat a tenyeremben<br>pedig öleltelek százszor is<br>ha rád gondoltam<br>megvert s megáldott<br>képzeletemmel<br><br>Azóta is vágyódom utánad<br><br>senki sem tudja, hogy<br>a távolból imádtalak<br>és a csodáid előtt térdre- hullva<br>örök vágyként viszlek majd<br>magammal , ha menni kell<br>a sirató dombra<br>Szép asszony-testedet őrzöm , mint<br>hajnali utcák a csöndet<br>kerestelek már százszor is<br>más asszonyokban, akik szembe-jöttek<br>kutattalak , mindhiába<br>beleégetted magad az ereimbe<br>tombolhatok,utca-hosszat<br>üvöltözve , és a nevedet kiáltva, hogy<br>Hol vagy ?!<br><br>Késő bánat<br>November van<br>hull a lombja a fáknak<br>közelít a tél

Már megindultam haza,<br>de szembe jött egy hózivatar.<br>Mozdulni is alig tudtam,<br>lassan már majd megfagytam.<br><br>Csontjaimig hatolt a csikorgó hideg,<br>de csodák csodájára,<br>felém csattogott egy szekér,<br>mely kihalt volt és rideg.<br><br>Adtak nekem meleg takarót,<br>mert már elég nagy volt az úton a hótakaró.<br>Lábujjaim lassan lefagytak,<br>mert nem volt más a lábamon,<br>csak egy lyukas bakancs.<br><br>Hála égnek, haza értem,<br>rögtön berontottam, <br>s a kádra a vizet, rányitottam.<br>Hideg hátam, hasam, s hosszú lábam,<br>hajnalig heverésztek a gőzölgő kádban.<br>Ezennel megfogadtam: mától nem megyek mulatni a bálba.

Szerelmünk szárnyán a magasba repülünk,<br>mit közösen éltünk meg,<br>azt papírra nem vethetjük.<br><br>Nincs szó, a közösen eltöltött időre,<br>mert értéke, felbecsülhetetlen.<br>S mit szó nem tud elmondani, azt a szív fejezi ki.

Nincs mit tenni, telik az idő, a sivár élet, a feledésbe merül.<br><br>Mit is tehetnék, hogy a nevem fent maradjon? Talán várjam a megfelelő pillanatot?<br><br>Nagy rejtelem ez, mit sokan kerestek már. Nagy reményeket fűzve, útnak indulván.<br><br>Mi lehet a titkuk, kiknek sikerült már? Talán tudták mit tesznek, vagy a véletlen műve lehetett ez? <br><br>Bizakodva kémlelem a kék eget, s bízok benne hogy valakinek a hőse lehetek.

Hosszú utamból, elindulván haza,<br>tűnődtem rajta, <br>hogyan köszöntsem az otthoniakat.<br><br>Mit mondjak majd nekik,<br>s kit köszöntsek előbb?<br>Kérdéseimre fény nem derült.<br><br>Hosszúnak tűnt az út,<br>bár mégis hamar eltelt,<br>ajtónkon belépve,<br>könnyes szemek lestek. <br><br>Észre sem vettem,<br>már vállamon voltak a karok, <br>ki egykor felnevet, <br>most újra magához szoríthatott.<br><br>Hullottak a könnyek,<br>mik az örömtől jöttek, <br>nem kellettek szavak,<br>mert tudtam, ez a haza.<br><br>Felnőtt ember lettem, <br>ki bátor, s rettenthetetlen,<br>mégis azok közt a karok közt, <br>éreztem magam védelemben.<br><br>Édes anyám szava,<br>elcsuklott s hangja nem maradt,<br>csak annyit tudott mondani :<br>jó hogy újra itthon vagy.