Egy piros foltos kék pillangó szállt felettem éjjel,<br>Tenyerembe zuhant akár egy pihe...<br>Magával ragadott ahogy suhant pirosas fénnyel...<br>Éreztem oly hatalmas a szíve...<br><br>Tenyeremre szállva a kicsi lélek,<br>Elragadva nézett....<br>Én elmosolyodtam mosolyán..s hirtelen minden kékbe borult...<br>Hatalmas szél jött elvitte őt...ekkor a fájdalom szívembe szorult...<br><br><br>Ha hiányzom pillangó itt leszek neked,<br>Ha kell kedvesed...ha kell barátod leszek !<br>S mit ne feledj mindig gondolok rád...<br>Jobban hiányzol mint valaha gondolnád....<br><br>Chekakri Jázmina

Isten az élet forrása,<br>írja ezt a zsoltár írója,<br>csak nem mindenki tudja,<br>hogy Ő általa a világosságot megláthassa,<br>ha Jézus Krisztust a szívébe fogadja<br>aki az életét adta a keresztfára,<br>ahol ezzel az életünket megvásárolta,<br>nagy volt ennek ára,<br>hogy kifolyjon drága vére<br>mivel mosson minket tiszta hófehérre!<br> <br>2016. március 4.

Befolyásolják az életkörülményeim a gondolataimat.<br>Vannak utcák minek kövein sétálva mindig te jutsz eszembe,<br>vannak szobák,amik magányomba zárnak.<br>Vannak pillanatok,amikor megtagadok élőt és holtat,szentet és bűnöst,<br>Istent az összes angyalaival. Csakis a boldogságért.<br><br>És hiányzik amikor én vagyok.<br>Hátrálok,sokat.. de csak hogy ne gyere szembe.<br>Előzök,hogy magam mögött hagyjam akik rám várnak.<br>Voltam,ember,ki egykor elmondhatta magáról,hogy rád vágyok.<br>Lelkem mára az ördögé,mindigis égetni foglak örök lángjaival.<br>Hogy megtudhasd mit jelent a szenvedés.

Bartók Béla emlékére<br><br>Édesapám, édesapám,<br>én kiáltok, a te fiad,<br>szarvassá változott fiú,<br>puszta földön állok immár,<br>testvéreimet megölték,<br>az erdőt is kiirtották<br>a külföldi befektető<br>jól fizetett emberei,<br>övé minden, amit látok,<br>betonmederben a forrás,<br>szemét úszik benne, ahogy<br>szivárványos halak régen,<br>erdő helyén luxushotel,<br>bevásárlóközpont épül,<br>ha valaki meglát engem,<br>fényképezőgép után kap,<br>látványosságnak jó vagyok,<br>élni talán ezért hagytak<br>szögesdróttal bekerítve,<br>biztonsági kamerákkal<br>figyelik, hogy merre járok,<br>ha meghalok, kitömnek majd,<br>betesznek a múzeumba,<br>édesapám, hol a földünk,<br>édesapám, hol a házunk,<br>hogyha meghallod a szavam,<br>gyere értem, kérve kérlek,<br>fogadj engem újra vissza,<br>a te tékozló fiadat,<br>hazavágyom, édesapám!

A tragédia fájdalmat szüle,<br>A test csak fekszik kihűlve,<br>Mert a lélek meghalt.<br><br>Mely lélek gigászi fájdalmakból állt újra fel,<br>Mert új barátoknál szeretetre lelt,<br>S boldog volt.<br><br>Az élet így volt szép és teljes,<br>Érzelmei hevesek, újra szerelmes,<br>De ennek vége.<br><br>Hirtelen életébe tör a kínlódás,<br>A sors ő alá hatalmas gödröt ás,<br>S ő ebben elsüllyed.<br><br>Ez egy zárt verem, falát sár borítja,<br>Próbál kijutni erre kapaszkodva,<br>De nem lehet.<br><br>Ekkor valami zajt hall a magasból,<br>Valaki kötelet nyújt, és szól,<br>Másszon fel, segít.<br><br>Hogy ki volt ez? Az igaz barátok,<br>S kinek nincsenek, az az átok,<br>Mert cserben nem hagynak soha.<br><br>A kötélen lassan halad felfele,<br>Már pislákolni kezd a remény fénye,<br>Már érzi, hogy van kiút.<br><br>Sokszor megcsúszik, de fel nem adja,<br>Kúszva, mászva felfele haladva<br>Jut előre.<br><br>Már nincsen messze a teteje,<br>S egyre csak nő az ereje,<br>És ott a fény.<br><br>A fény, mely számára stabilitást jelent,<br>Halkan, de reménnyel telve rebeg:<br>'Köszönöm Istenem!'<br><br>De ekkor hirtelen hatalmas orkán kerekedik,<br>A földet vaskos faágak verik,<br>S a vihar mindent pusztít.<br><br>Az eső úgy folyik, mint a Duna,<br>A gödröt még mélyebbre mossa,<br>A lélek alázuhan a magasból.<br><br>A földre puffanva a sebek felszakadnak,<br>Melyek régiek, s újak nyílnak,<br>A sarat vér festi vörösre.<br><br>Bekövetkezett, amitől oly rég félt,<br>S egy seb, amit feledni vélt,<br>Végül az ölte meg.<br><br>A lélek meghalt, de mégis él,<br>Mert a test nélküle mit sem ér,<br>Ám régi fényében többet nem ragyog már.<br><br>De mit tud a test ilyenkor tenni?<br>Csupán sírni, kínlódni, vergődni,<br>Mert nem maradt más.<br><br>Ezt a kínt átérezni senki sem tudja,<br>Megérteni, meggyógyítani őt senki sem fogja soha,<br>A gödör idővel feltöltődik homokkal.<br><br>A tragédia fájdalmat szüle,<br>A test csak fekszik kihűlve,<br>Mert a lélek meghalt,<br>Nem zeng többé dalt.<br><br>S még valaki suttog halk hangon:<br>'Mondd el mi bánt, barátom!