Apámnak<br>Rég nem szól szemed metsző szürkesége,<br>mikor a füstben megélt borízű esteken a szív<br>némán verdesett, néztél, így szeretve.<br>Emlékszem, kérges kezed tétován hanyagul simított<br>hajamba, madarak fészke, mondtad csak<br>úgy magad elé, majd mesébe kezdtél.<br>Tanúja voltál nagy időknek, ki látott<br>halált-életet, féltél, reméltél vagy<br>sírva Istennel perlekedtél.<br>Üvöltő semmi szó, aztán csend.<br>Átok ez, nyúlt pohárért, indulattól remegő kezed,<br>így lett vasalt fehér inged vakító emlékezet,<br>míg régvolt ünnepi ebéd zajai fénylettek.<br>Majd hajad ezüstkoronaként,<br>megakadt homlokod ráncain, mint valami téves glória.<br>Néztelek így szeretve, de már nem szól szemed…

Majd egy nap, ha összegyűlne bánatod,<br>s lelked megnyugvást, vigaszt keres,<br>sajgón fájnak az esték és nappalok,<br>a pilládon csorduló könny is jeges.<br><br>Amikor rád lehel a magány, gyáván elárul,<br>sóhajod szomjas, végtelen égi-áradat,<br>s a hajnali hold nevetve az arcodba bámul,<br>felhőtlen égen is rajzol homályos árnyakat.<br><br>Akkor figyeld a szellőt, fiam... hallgasd a hangokat,<br>ahogy lassan melléd oson s megsimogatja lágyan arcodat!<br>- Én ott leszek veled... mesélek, mint rég, mikor ölembe kaptalak,<br>s te úgy aludtál el, hogy a karomban ringattalak.

Az utolsó emlék...<br><br>Az utolsó emlék, libbenő kabát,<br>az eltűnt bársonycsók ajkamon<br>ízlelt mámor, parázslik, hagyom,<br>míg lelked selymét kibontanád.<br><br>Kibontanád, ahogy szemem árnyait,<br>borítaná halkan suttogó szíved,<br>félve dobbanó, vérzik, engedem,<br>míg semmibe zuhannak álmaim.

Halott a csend,<br>amiben járok,<br>leomló falak közt<br>romok és átok,<br>sűrű por lepi<br>a régi utcát,<br>valaki cipel<br>egy kopott urnát.<br>Benne van a múlt,<br>a derűs emlékek,<br>elfeledett könnyek,<br>sajgó szenvedések.<br>Egy letűnt gyermekkor<br>csodás világa,<br>egy felnövekvő élet<br>naiv ábrándja,<br>benne van a jelen<br>szomorú világa,<br>s tán benne van<br>a remény is,<br>hogy nem éltünk hiába!<br>Éled majd egy új kor,<br>éled majd egy új világ,<br>nem lesznek romok,<br>nem lesznek sziklák.<br>Ahol már senki sem konok,<br>senki sem zokog,<br>s nem lesznek a porban<br>üres lábnyomok.<br>S félelem nélkül<br>járnak majd az utcán,<br>de valaki kezében<br>ott lesz kopott urnám.

Merengve nézel az ablakon,<br>de nem látsz már túl a dombokon,<br>ott, ahol zöld-árnyas az erdő,<br>szelíden búg felette a szellő.<br><br>Hegyek ormán nyílik rőt virág,<br>s megcsillan azon a szép holdvilág,<br>Kárpátok ölében száll ott az ének,<br>Magyarok imái az égig felérnek!<br><br>Ezerévnyi sorsa hol jó, hol átkozott,<br>hunoknak vére elhullva áldozott,<br>vértezve indult olykor egy csatába,<br>viharral feszítse hitét keresztfára.<br><br>Ott, ahol a rónán délibáb játszik,<br>ott, ahol a Zselic néma könnyben ázik,<br>ahol hegedűszóra mulat a Magyar,<br>ahol emléket ölel a Dunakanyar.<br><br>Bércei alatt, mint hű kebel,<br>őriz, táplál és felnevel,<br>mint szerető gyermekét anyám,<br>úgy ölelsz magadhoz drága, szép Hazám!