Nem tudnék különbséget tenni<br>soha a gyermekek között,<br>hiszen a testemből jöttek,<br>keserves fájdalmak között.<br><br><br>Nem tudnék különbséget tenni,<br>hiszen a szívem úgy remeg,<br>mindegyikért, mert nem lehet itt,<br>s nem mutatom, de szenvedek.<br><br><br>Nem tudnék különbséget tenni,<br>hiszen nélkülük oly üres<br>minden, akár a polcon álló<br>áttetsző kristályüvegek,<br><br><br>melyeknek fénye oly vakító,<br>és mégis olyan hideg,<br>mint a jég, amelytől fázol,<br>s vörösre marja a kezed.<br><br><br>Nem tudnék különbséget tenni,<br>hiszen egyformán szenvedek<br>Mindegyikért, hisz annyira fáj,<br>amikor nem segíthetek.<br><br><br>Nem tudnék különbséget tenni,<br>s szívemben olyan heves<br>a fájdalom, amelyet érzek,<br>úgy érzem: széjjelreped.<br><br><br>Nem tudnék, s nem is szeretnék.<br>Szívem csak értük dobog,<br>s nem kérek mást, csak hogy lássam,<br>hogy végre ők is boldogok.

Akik sodródnak csak az árral<br>sírva keresve kiutat,<br>azok tudják csak mi a bánat,<br>ajkukon még sincsen panasz.<br><br>Hallgatnak csöndben. Mit se várva,<br>összeszorítva ajkukat,<br>bármily nehéz is, nem adják fel<br>oly féltve őrzött álmukat.<br><br><br>Befelé csordult könnyeikből,<br>amely a lelkükből fakadt,<br>nem tudja senki mennyi folyt el,<br>s mennyi bánat, mi ott maradt.<br><br><br>Mégis erősek, mint a tölgyfa,<br>mely a viharban ott marad,<br>erős szele hiába tépi<br>ellenáll, s egyenes marad.<br><br><br>Bárhogy égeti tűző napfény,<br>gyökere nedvességet ad,<br>hiszen messzire nyúl a földben,<br>s táplálja hűs vizű patak.<br><br><br>Erős marad, ahogyan ők is,<br>kiket oly sokan bántanak,<br>pedig a lelkük oly törékeny,<br>akár egy porcelánbaba.<br><br><br>Hiszen épp attól ember az ember,<br>hogy van benne annyi akarat,<br>mely elsöpör minden nehézséget,<br>és azért is felül marad.

Nekem minden, s neked tán semmi<br>az, amit adhatok neked,<br>talán apróság, s te nem érzed<br>mennyire fontos énnekem.<br><br>Neked oly kevés, mint egy vízcsepp,<br>mely az ajkadon ott pereg,<br>nem oltja szomjad, alig érzed,<br>bár nyelved hegyével ízleled.<br><br><br>Talán jólesik néhány percig,<br>de neked oly kevés lehet,<br>pedig tán az utolsó csepp volt,<br>mit magamtól vettem el neked.<br><br><br>Nem maradt másom, csak a szívem,<br>mely teérted dobog szüntelen,<br>s minden apró kis lüktetése<br>miattad tombol. Higgy nekem.<br><br><br>Nincs semmi másom, s te nem érzed<br>mennyire kedves vagy nekem,<br>hisz az a tűz, mit irántad érzek,<br>olyan lángoló, s végtelen.<br><br><br>Ne hagyj magamra. Bár kevés most<br>az, amit adhatok neked,<br>de tudom: úgy, ahogy én szeretlek,<br>többé tán senki sem szeret.

E szürke ködben nehéz a légzés.<br>Mellkasom fáj, és most is úgy sajog,<br>mintha valami súly volna rajta,<br>melytől levegőt alig kapok.<br><br><br>Könnyes- párás a lég is köröttem,<br>mintha lesírná égi könnyeit,<br>szelet kavar e furcsa félhomályban,<br>süvítve, sírva sóhajtozik.<br><br>Ködharmatos a levél a fákon,<br>amely sárgultan, elhalva hull,<br>búcsút intve az őszi világnak,<br>s avarszőnyegként földre lapul.<br><br><br>Vastag takarót terít a földre<br>s akárcsak én is, úgy álmodik,<br>egy sokkal boldogabb, szebb világról,<br>s közben zizegve sóhajtozik.<br><br><br>Ő is úgy várja, ahogyan én is,<br>hogy mire ébred könnyebb legyen,<br>s talán ő is a Jóistent kéri,<br>hogy könyörüljön a nincstelenen.<br><br>Elmúlás helyett életet adjon,<br>s minden asztalra friss kenyeret,<br>éhbérek helyett fizetést, munkát,<br>és egy emberibb, jobb életet.

Sok tüskéje van a süninek, <br>Nagy pofája a kis hörcsögnek. <br>Az elefántnak oszlop lába, <br>Vízben él, mint hal a márna. <br> <br>A kígyó teste surran, siklik, <br>A majom fáról fára ugrik. <br>Cápa a tenger királya, <br>Aligátor a mocsár ura. <br> <br>Naponta öt állatfaj kivész, <br>Az ember nekik olyan, mint vész. <br>A természet részei vagyunk, <br>S erre biz’ kéne vigyáznunk. <br> <br>Budapest, 1997. augusztus 3. – Kustra Ferenc József <br>